Angolul olvastam- Jay McLean: Where the Road Takes Me

Angolul megjelent: 2015.

Sok helyen olvastam már az írónőről és a munkásságáról véleményeket, de amit a legfurábbnak találtam, hogy szinte csak olyanokba botlottam melyek szerint közepes, szokványos történeteket ír. Nem találtam olyat, hogy az olvasó örömében ugrált volna, hogy milyen fantasztikus könyvet olvasott. Igaz olyat se, hogy szerette volna cafatokra tépni. Így úgy indultam neki a történet olvasásának, hogy egy sablonos, egyáltalán nem kiemelkedő történethez lesz szerencsém. Igazam lett.

Kezdjük ott, hogy nehezen tudom eldönteni, hogy a young adult vagy a new adult műfajába tartozik a Where the Road Takes Me. Mert ha a főszereplők korát vesszük figyelembe, akkor inkább a young adult közé sorolnám, ugyanakkor a lelki mizéria - ami itt is megfigyelhető a főszereplő lány esetében -, a new adultra emlékeztet. Így valahol a történetet a tiniknek és a fiatal felnőtteknek szóló történetek közé tudnám besorolni. Idősebbeknek nem ajánlanám, hisz nem a szokványos romantikus irodalom.

A történetünk főszereplője Chloe, aki szeretne láthatatlan lenni az életben, és Blake az iskola kosaras sztárja. A lány mindig háttérbe húzódik, a fiú pedig reflektorfényben él. Vagyis teljesen különbözőek, a sors mégis egymás karjaiba vezeti őket. Ami beárnyékolja a „boldogságukat”, hogy Chloe már-már mániákusan fél közel kerülni bárkihez is, mert egyrészt fél attól, hogy a családjában már „elterjedt” daganatos betegség benne is kialakul majd, másrészt attól is tart, hogy akit szeret, fontos neki, azt elveszíti.

Milyenek is voltak a főszereplők? Teljesen átlagosak, semmiben se emelkedtek ki számomra. Tucatszereplők, sablonosak.

Chloe ráadásul szerintem egy kicsit bugyuta, túlságosan szőke és idegesítő.

Blake még úgy ahogy elment, az ilyen történetekben megszokott „híres” szépfiú, de nem a rossz, érzelemmentes kategóriából.

És milyen a történet? Mit lehet várni a történettől akkor, ha már maguk a szereplők is sablonosak? Azt, hogy a történet is sablonos lesz és így is lett. Többször volt olyan érzésem, mintha én ezt a könyvet olvastam volna, mintha több könyvből lenne innen-onnan összerakva. És valószínűleg emiatt is, untam. Vártam, hogy minél előbb a végére érjek, kerüljön már pont erre az egészre.