2015. június 29., hétfő

Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!

június 29, 2015 0 Hozzászólás
Hm. Nehéz kérdés, hogy mit is írjak a könyvről, mert sok gondolat cikázik a fejemben éppen.
Írhatnék arról, hogy már eleve a könyv borítójának a „Ne beszélj!” fílingje megalapozta a hangulatomat, de ennek ellenére nem vártam sokat tőle. Úgy álltam hozzá, hogy egy hazai YA könyvecske lesz, ami problémákat akar bemutatni kis hazánkban. Semmi extra, de remélhetőleg jó könyvecske lesz, mert hát a téma jó.
Ennek ellenére nagyon nem vagyok elégedett, sőt, eléggé elkeseredett. Többször be akartam fejezni az olvasását, egyedül csak azért tartottam ki, mert érdekelt, hogy mi lesz a vége, meddig lehet még facsarni és nem épp pozitív értelemben.
Kezdjük ott, hogy értem én a könyv üzenetét és helyes, hogy írnak róla, kell is, mert igen, létezik az iskolai terror. Jó volt a téma, csak a megvalósítás valahogy nem.
A szereplők korával volt, bár tán nem is inkább a korukkal, mert a gimnázium teljesen jó helyszín, inkább a fő probléma azzal volt, hogy ezek a 14-15 éves fiatalok miket cselekedtek. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy úgy isznak ahogy, és a szex annyit ér nekik, amennyit. Ebben a korban valahogy számomra hiteltelen volt az egész. Hozhatnék fel példákat, de szerintem felesleges. 14-15 évesekből valahogy ezt még nem nézem ki. 18-19 vagy idősebb korosztályból igen, de belőlük azért még nem.
Maga a két szál is jó lehetett volna. Petra „bántalmazása”, akiről kiderül a titok és Dávid meleg szála. Mi is volt a baj? Nem tudtam sajnálni Petrát, magának csinálta a bajt. Persze felnőtt fejjel az élet más, mint gyerekként, na de azért 14-15 évesen nem olyan kislány már valaki, hogy ne tudja felmérni a hazugságait. Persze senki se számít arra, hogy utána terrorizálni fogják és nyilván ezt nem szabadna, de egyszerűen nem tudtam sajnálni a lányt és ez szerintem hatalmas baj volt.
Dávid meleg szála pedig egyenesen zavart. Semmi bajom a saját nemükhöz vonzódókkal, ezt már most határozottan kijelentem, de igen, zavart amikor arról olvastam, hogy egy 14-15 éves fiú kielégíti kézzel a másikat. És a kora miatt.
Tán a történet fő problémája a szereplők kora volt. A cselekedeteikhez idősebbeknek kellett volna lenniük. Hiteltelenek voltak, néha teljesen logikátlanok. Hol felnőttesek voltak, hol meg a koruknál is fiatalabbaknak feleltek meg.
A másik nagyon zavaró dolog a túl sok fordulat. Értem én, hogy az író mindent bele akart adni, ez helyes, de van amikor a sok az inkább már sokk.
Jó lehetett volna, de nem így.


"Petra, a szegény vidéki lány elit gimnáziumba kerül, és hazudik, hogy ne lógjon ki gazdag társai közül. Szeretettel befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de vajon mi lesz, ha kiderül az igazság? Mit tesznek vele ezek a barátok? Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat?
Dávidnak is van egy sötét titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja. A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll.
Van egy pont, amikor már nincs tovább. Van egy pont, ahol a szerelem már fáj.
Az olvasók szavazatai alapján a regény a 2013. évi Aranymosás Public Star könyve."

2015. június 25., csütörtök

Mit olvasok most? 4.

június 25, 2015 0 Hozzászólás
Jó rég írtam utoljára ebbe a rovatba, legutóbb még 2013 nyarán. Most viszont mindenképp szerettem volna megörökíteni és megpróbálni valahogy átadni annak a könyvnek a hangulatát, amit most olvasok. És mely könyvről is lenne szó?
Libba Bray Látók c. szériájának első kötetéről, A Látókról.

Igaz, hogy még eléggé a történet elején tartok, cselekmény szempontjából sok minden nem történt még, -inkább a rejtélyesség ami cselekmény szempontjából eddig jellemzi a történetet-, nem ez fogott meg, hanem a hangulata a történetnek, mert az fantasztikus!
Az írónő remekül elém tudja festeni olvasás közben a 20-as évek Amerikáját. Olvasva a könyvét, szeretnék én is egy flapper lenni, megbotránkoztatni másokat, bubifrizurát hordani, kivillantani illetlenül a "hosszú" szoknya alól a lábamat, alkoholt inni, szivarozni. És az egészben az a legnagyobb "poén", hogy én egyáltalán nem ilyen vagyok, de olvasva A Látókat, még is ilyen szeretnék lenni. Libba Bray úgy nyitotta ki előttem a 20-as évek Amerikájának a kapuját, hogy gondolkodás nélkül belépnék rajta.

Forrás

2015. június 13., szombat

Susan Spencer-Wendel – Bret Witter: Mielőtt végleg elmegyek

június 13, 2015 0 Hozzászólás
Hm, nem egyszerű értékelnem ezt a könyvet, mert érzelmileg teljesen összekuszált.
Adva van egy édesanya, aki haldoklik. Tudja az olvasó, hogy mindez valós történet, teljesen meg van hatva, rettenve, potyognak a könnyei. Örül annak, hogy sikerült úgy lezárni az életét a „főhősnek”, hogy boldog, elégedett legyen.
És akkor vannak olyan olvasók -mint én is-, akik hozzájuk nagyon közel álló szeretteiket veszítették el egy bizonyos alattomos betegség miatt. Végignézték a sorvadásukat, a szenvedéseiket, a fájdalmaikat, a halálukat. Ők tán más szemmel nézik ezt a könyvet, mint azok, akiket megmentett ettől az élet.

Susan  újságíróként dolgozott. Élt Budapesten is a férjével, így a története számunkra még közelebb kerülhet érzelmileg. Nyugodt, békés családi élete volt, gyermekei születettek, sikeres újságíró lett, aztán jött az alattomos betegsége, az ALS. Sokat eddig nem tudtam erről a betegségről, de a könyv egész jó rápillantást ad rá.
Természetesen a betegsége mindent felborít. Lassacskán elkezd leépülni és jön a gondolat: emlékeket ad a szeretteinek.

Örülök annak, hogy Susan boldogan fejezte be az életét. Örülök annak, hogy olyan tartós emlékekkel tudta itt hagyni a gyermekeit, a szeretteit, akik ezekbe egész életükben kapaszkodni tudnak majd.
Ugyanakkor összeszorult a szívem és az amerikai álom itt is megvalósult.
Susan számunkra luxuhelyekre ment pihenni, luxusélményeket, luxusemlékeket adott a szeretteinek. Átlagos magyar állampolgár, úgy gondolom örül annak, ha a kezelésekre el tudja vinni a haldokló hozzátartozóját, ha fizetni tudja a gyógyszereit … ne adja az ég, de örül annak, ha van miből eltemetnie, ha sajnos eljön ennek az ideje. … Lehet, hogy volt bennem egyfajta irigység is. Mert én azon kívül, hogy ott álltam az adott szerettem mellett, nem tudtam neki mást adni. ...

Egy kicsit másra számítottam az olvasása előtt, így egyfajta csalódás is van bennem így utólag.
Nehéz megfogalmazni, hogy mire számítottam, valahogy másfajta búcsúzásra az élettől. Visszaemlékezésekre -melyeket megkap az olvasó-, de valahogy nem így. Egyszerűen más szemmel szerettem volna olvasni. De az is lehet, hogy mindannyian mások vagyunk, mindannyian másképp búcsúzunk. Ez a könyv emlék azoknak, akik itt maradtak. Susan vidám búcsút akart itt hagyni emlékül. Amire pedig én vágytam, az a haldokló legmélyebb érzései, gondolatai, hogy emlékeket csaljon elő belőlem, hogy amíg olvasom a könyvet, visszakapjak valaki így, akit elveszítettem. Tán nem szabadott volna ezt várnom a könyvtől, de mégis erre számítottam.

4 csillagot adtam rá. Nem a történetre, hanem a stílusra. A vége felé nagyon nehezen csúszott. Tán túl hosszú. … Na de nyilván valakiknek ez egy örök emlék és rövid is. ...
_____________________________
Eredeti címe: Until I Say Good-Bye (2013.)
Kiadta: Libri Könyvkiadó (2014.)
Oldalszám: 436
Forrás: könyvtár
Értékelésem:

2015. június 11., csütörtök

Lauren DeStefano: Hervadás

június 11, 2015 0 Hozzászólás

Vegyészkert trilógia #1

Mostanában elsősorban nem épp a YA könyvek kerülnek a kezeim közé, ha a könyvtár polcai közt sétálok, de mégis amint megláttam ezt a könyvet, azonnal kaptam utána. Nem számítottam semmi extrára, úgy voltam vele, hogy tipikusan 1 a 100-ból YA történet lesz majd, semmi extra, tucat. Kellemesen csalódtam.
Nagyon olvastatta magát, falni szerettem volna. Teljesen magam elé tudtam képzelni azt a világot, amit az írónő megteremtett. A karakterekkel se volt különösebb problémám, bár a „szerelmi” szálacska elég gyenguska, ha lehet annak nevezni, de teljesen elnéztem ezt a szerzőnek, mert amúgy csillagos ötös.
Érdekes, megfogott a történetet végiglengő titokzatosság, a megannyi kérdés, ami felvetődött bennem olvasása közben, csak dicsérni tudom és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra! :o)

"Az utóbbi évek egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági regénye. Akarnád pontosan tudni, mikor fogsz meghalni? Egy balul sikerült tudományos kísérlet miatt a világot élő időzített bombák népesítik be: a férfiak csak huszonöt, a nők pedig csupán húsz évig élnek. Genetikusok keresik az ellenszert, hogy az emberi faj újra erőre kapjon. Mindenközben a világon eluralkodik a szegénység és a bűnözés, gyerekek milliói maradnak árván, serdülő lányokat rabolnak és adnak el, hogy többnejű házasságban utódokat szüljenek. A tizenhat éves Rhine-nak már csak négy éve van hátra, amikor ő is erre a sorsa jut. Noha a kiváltságosok jómódú világába csöppen, és férje, Linden őszintén szereti, egyre csak a szökés jár a fejében. A varázslatos gazdagság közepette Rhine lassan ráébred, hogy a csillogó látszat mögött a valóság ridegebb, mint hitte volna. Miközben a génvírus miatt egyre fenyegetőbben közeledik Linden éveinek vége, Rhine bizalmas barátra talál, akinek segítségével talán esélye lehet a menekülésre. De vajon a káoszba süllyedő világban csakugyan lehetséges a szabadság?"

2015. június 1., hétfő

Maria Ángels Anglada: Auschwitzi hegedű

június 01, 2015 0 Hozzászólás
Mindig félve értékelem a koncentrációs táborokról szóló könyveket. Mert bár nem az ottani borzalmakat „értékelem”, hanem azt, ahogy a szerző mindezt megfogalmazza a történetében, de akkor is, mindez nem változtat azon, amiről olvasok. Jogom van-e értékelni? El tudok-e kellőképpen vonatkoztatni? Külön tudom-e választani a borzalmakat a könyvtől, a stílusától, tárgyilagosan, érzelemmentesen nézni? Megpróbáltam most is.
Csalódtam. Másra számítottam. Röviden ennyi lenne az értékelésem.
Úgy érzem, hogy egy mély, megható, megdöbbentő történet lehetett volna belőle. De valahogy számomra tárgyilagos, érzelemmentes, rideg történet lett.
Pedig alapjáraton érzékeny vagyok, aki mindenen elsírja magát, de most valahogy nem.
Gyorsan haladtam az olvasásával, de nem hatott meg különösebben. És emiatt szégyenérzetet éreztem végig. Hogy maradhatok ennyire közönyös az olvasása során? Mi van velem? De mégis mit tehettem volna, ha nem sikerült megmozdítania az írónőnek semmit se bennem? Persze néha nagyot dobbant a szívem, de többnyire csak olvastam, mindenféle érzelem húrjának a pengetése nélkül. Amolyan ez is megvolt, mély nyomot nem hagyott bennem, pedig bíztam benne.

"Muzsikaszó és szerelem a történelem legsötétebb óráján.
1991 telén egy katalán zenész érkezik Krakkóba, ahol rögtön rabul ejti egy különleges hegedű hangja és a rajta játszó, szomorú tekintetű muzsikustól a hangszer eredetét tudakolja. Ennél sokkal többet kap: egy olyan történetet, amit soha többé nem fog elfelejteni…
Danielnek, az auschwitzi hegedűkészítőnek egy kegyetlen fogadás főszereplőjeként a haláltábor ban kell visszatalálnia egykori mesterségéhez, és meglelnie magában az erőt, amely szembeszegülhet az embertelenséggel.
Maria Àngels Anglada i d\'Abadal az emberi méltóságot dicsérő kisregénye költőien mutatja be a világtörténelem egyik legsötétebb korszakát. Az auschwitzi hegedű ma már érettségi olvasmány Katalóniában. 1995-ben elnyerte Az Év Regénye-díjat, és számos nyelvre lefordították."