A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angolul. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angolul. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 22., péntek

Angolul olvastam - Ruth Clampett: Animate ​Me

február 22, 2019 0 Hozzászólás
Angolul megjelent: 2013.
Hm, nem is tudom mit gondoljak erről a történetről, mert elég vegyesek az érzéseim és kicsit most össze vagyok zavarodva. Így az elején le kell szögeznem, hogy előbb olvastam a The Unseen Worldöt és utána az Animate Met és hát az előző nagyon-nagyon tetszett így tán kicsit nagyobb elvárásokkal kezdtem neki az utóbbinak akaratlanul is. A The Unseen World teljesen elvarázsolt, egy mestermű és ugyanezt szerettem volna érezni ennek a könyvnek az olvasása után is, ami viszont nem jött össze. Ugyanakkor nem vagyok csalódott, mert egy aranyos kis limonádé volt a történet, csak épp nem olyan, mint mire számítottam. Ugyanakkor előfordulhat, ha nem egy olyan könyv olvasása után állok neki ennek a könyvnek az olvasásának, nincsenek nagy elvárásaim, akkor tán pozitívabban tudnék nyilatkozni most, mert nem hasonlítanám össze akaratlanul is a kettőt. 

Nos, a történet lényege röviden annyi, hogy Nathan és Brooke már évek óta együtt dolgoznak egy animációs stúdióban. Nathan felettese Brooke, aki viszont az animációs stúdió fejével jár, Arnaulddal (elég fura névválasztás, inkább adtam volna fordítva a neveket, mert szerintem az Arnauld név jobban illik egy geekhez, mint a Nathan). Nathan első pillantásra beszeretett a gyönyörű Brookeba, de el sem tudja képzelni, hogy a nő valaha viszonozná az érzelmeit. Ugyanis Nathan egy félénk, szemüveges, nem amolyan modell külsővel megáldott pasi. De aztán minden megváltozik. Nathan létrehoz egy saját képregényt, melynek a hősnőjét Brookeról mintázta és egyre több időt kezdenek együtt tölteni. Brooke kivirágzik Nathan mellett. Kiderül, hogy a nő nem csak gyönyörű, hanem okos és szellemes is. Brooke barátja viszont nem veszi jó néven Brooke kivirágzását és szeretné a kialakuló barátságot tönkretenni. Mert igen, ami Nathan és Brooke között kialakul, az kezdetben csak egy barátság. Ami különlegessé teszi az egészet az az, hogy ők egymás lelki társai így számítani lehet arra, hogy Brookenak hamarosan döntenie kell a két pasi között, de vajon kit fog választani? 

Maga a történet egy aranyos kis semmiség. Egy szirupos kis limonádé, amit jó olvasni azoknak, akik szeretik ezt a műfajt, de sokat nem ad azon kívül, hogy pár órán keresztül az olvasója ki tud kapcsolódni a történet olvasása során. Olyan történet melyet elolvasol, aztán pár nap múlva el is felejted, mert lényegében tucatkönyv. Maximum annyi benne az üde folt, hogy végre nem a nő a „csúnyácska”, hanem a pasi, de persze a történet vége ugyanaz lesz, mintha fordítva történt volna minden. Tényleg aranyos és kellemes, a karakterek is egész jól fel vannak építve, a cselekmény aranyos, de nem nagy extra. Viszont egyre jobban úgy érzem, hogy tényleg azért nem vagyok jobban oda érte, mert annyira magasra tette a lécet a The Unseen World és azonnal nekikezdtem ennek, hogy még mindig az előző hatása alatt voltam, ezért vagyok csalódottabb, mint igazából lennem kellene. Mert igazából az Animate Me nem rossz, aranyos kis semmiség. Ha értékelnem kellene, akkor az öt csillagból megadnám neki a négyet. 


2018. január 30., kedd

Angolul olvastam- Natasha Preston: Silence

január 30, 2018 0 Hozzászólás
Angolul megjelent: 2012.

Silence #1

Szkeptikusan kezdtem neki a történetnek, elolvasva a fülszövegét, mert már előre sejteni lehet, hogy mi történt a főszereplő lánnyal, így a történet túl sok meglepetést nem okozott. 

Oakley Farrell öt éves kora óta (tizenegy éve) nem beszél és senki se érti ennek az okát, mert szervi baj nem akadályozza ebben. Sejteni lehet, hogy valami baj történt a lánnyal, ami kiváltotta nála a „némaságot”, de senki se tudja, hogy mi az. 
Cole Benson a lány gyerekkori barátja, aki mindig Oakley mellett állt az elmúlt években, és ahogy ilyenkor sokszor lenni szokott, a gyermekkori barátság átváltozott szerelemmé. Cole maximálisan elfogadja a lányt olyannak amilyen, de nagyon szeretne neki segíteni. Egyedi módon kommunikálnak, majd eljön az a pillanat, amikor a lány megnyílik előtte és elmeséli, hogy miken ment keresztül. 

Ami pedig a nagy titkot illeti, egyáltalán nem nagy titok, mert tényleg már a fülszöveget elolvasva sejteni lehet, hogy szexuális zaklatás áldozata lett a lány. Már csak az a kérdés, hogy ki követte el, ez ad egy kis rejtélyt a történetben. 

Vegyesek az érzéseim a történettel kapcsolatban. Egyrészt úgy gondolom, hogy mivel egyre több szexuális zaklatás történik gyermekekkel szemben, igenis írni, olvasni, hallani kell róluk. A probléma az ezen a téren, hogy Natasha Preston nem nyújtott újdonságot a történetével és a tettessel kapcsolatban sem. 
Vagyis maga a történet fontos lenne. Lenne, ha nem próbált volna meg a new adult műfajában megszokott lelki mizériát a young adult műfajába átvinni. A Silence lényegében nem más, mint egy new adultnak készült young adult. A két főszereplő 16 és 18 évesek. Ott a lelki probléma, ami nagyon súlyos okot rejt, de igazán valahogy nem is ez tűnik hangsúlyosnak az olvasó szemében, hanem Oakley és Cole között kibontakozó szerelmi szál. 

És ha már szóba került a két főszereplő. Oakley egyáltalán nem volt szimpatikus. Természetesen nagyon sajnáltam, amiért keresztül kellett mennie mindazon amin keresztül ment, de mint karakter egyáltalán nem fogott meg. 
Cole szimpatikus karakter lehetne, mert nagyon aranyos ahogy viselkedik a lánnyal, kiáll mellette, megvédi. De néha ő meg átesett a ló túloldalára és csöpögőssé vált a szememben, ami meg kiakasztott. 
Az egyetlen igazán pozitív szereplő szerintem Oakley bátyja volt. Humoros, mókás, vidám szereplő és ez tetszett. Vagyis a cselekmény kiszámítható, nem nyújt semmi újdonságot a karakterek nagyon gyengék és nem szimpatikusak, valamint gyengén vannak kidolgozva is. Összességében nem egy izgalmas és fordulatos történet viszont ott van benne a DE, mert fontos témát dolgoz fel, csak nem jól sült el. Kicsit olyan semmilyen, gyerekes. Szerintem egy iskolás izgalmasabb fogalmazást tudna összehozni.

2017. december 29., péntek

Angolul olvastam- Liz Moore: The Unseen World

december 29, 2017 0 Hozzászólás
Angolul megjelent: 2016.
Egyszerűen nem találok szavakat a történet olvasásának a befejezése után. A The Unseen World letehetetlen, csodálatos történet, egy mestermű. Egyszerűen meg kell jelennie magyarul, minél több embernek olvasnia kell és elgondolkodni róla, ismernie kell a hazai közönségnek is Liz Moore nevét. 
Nem tudok magamhoz térni még most sem az olvasása után, pedig több hónapja befejeztem már. Ugyanazt éreztem, mint az Arctalan szerelem olvasása során. Hogy megakadnak az érzelmek a torkom táján, hogy a sírás fojtogat, hogy egyszerűen jóval több a történet, mint leírt szavak alkotta mondatok egyvelege. Imádtam minden során, minden gondolatát, tökéletes. 

Liz Moore bár csak harminchárom éves, de annyi életbölcsességet és tapasztalatot éreztem a The Unseen World olvasása során, hogyha nem olvasok egy kicsit jobban utána a szerzőnek, abban a hitben maradok, hogy egy ötvenes, hatvanas éveit taposó idősebb Hölgy írta a történetet. 

A főszereplőnk Ada, akit az édesapja egyedül nevelt. A lányról tudni kell, hogy mindig is az édesapja nevelte, aki nem kicsit fura bogár. David egy tudományos számítógépes labort vezet Bostonban. A célja az, hogy megalkosson egy olyan számítógépet, ami szinte emberi. Ada magántanulóként tanul és nap, mint nap bejár az édesapjával a laborba. Nincsenek barátai, elég elszigetelt módon él. Lényegében más világot nem ismer a laboron kívül, de sokáig mégis boldognak érzi így magát. 
Aztán valami változni kezd, kevés kezd neki lenni az őt körülvevő hely. 
A másik nagyon fontos szereplőnk Diana Liston, David legjobb barátja, akinek három fia van akik Adaval egy idősek. 
Davidnél Alzheimert állapítanak meg és a memóriája folyamatosan romlik. Lényegében a lánya lesz a memóriája. Ada rájön, hogy semmi sem az, aminek látszott, David nem is David és minden kártyavárként kezd összeomlani körülötte. 

A történet több idősíkon játszódik és nagyon megrázó, elgondolkodtató történet. Milyen nővé válhat egy olyan fiatal lány, akire nincsenek hatással a kora tinédzserei? Ki a legszebb az évfolyamban, kinek van a legtöbb pasija, stb. kérdéskörei? Egyáltalán milyen lehet így elszigetelve felnőni? És ami a legnagyobb kérdés, hogyan lehet feldogozni, hogy egy édesapának Alzheimer kórja van, lassan elfelejt minden közös emléket és azt is, hogy ő kicsoda? És azt hogyan dolgozza fel vajon Ada, hogy az apja nem is az, akinek addig gondolta? 

Folytathatnám még a sort egy rakás olyan kérdéssel, ami elgondolkodtatott az olvasás során. A The Unseen World egy elgondolkodtató regény, ez pedig fantasztikus. Nem csak olyan, melyet, ha olvasol, úszol az árral, hanem olyan, ami kérdéseket vet fel benned, elgondolkodtat, ez pedig csodálatos. Ehhez pedig adjuk hozzá a történet adta szépséget, hatalmas feszültséget és meg is van a tökéletes regény receptje. Mert igen, tökéletes regény. És minél több embernek olvasnia kellene. 
A karakterek csodálatosak és remekül ki vannak dolgozva. 
A cselekmény izgalmas, fordulatos, kellőképpen feszült. 
A végén pedig ott a paff, amikor az olvasó csak bambul maga elé és próbálja megemészteni a történetet, mely végre kerek egésszé állt össze.

2017. november 15., szerda

Angolul olvastam- Katie Hamstead: KIYA: Hope of the Pharaoh

november 15, 2017 0 Hozzászólás
Angolul megjelent 2013.

KIYA Trilogy #1

Nem sok olyan történetet olvastam, mely az egyiptomi fáraók idejében játszódik, de azt el kell ismernem, hogy mindegyik megbabonázott és lekötött. Bámulatosnak tartom, hogy míg Egyiptomban hatalmas piramisokat építettek, ugyanabban az időben Európában még megközelítőleg se tartott ott az emberiség. Hogy lehetettek ennyire különböző fejlődési stádiumban? És akkor ott vannak a piramisok rejtélyei. Hogyan építették őket, milyen eszközökkel és egyáltalán mi célból? Emlékszem, hogy a 90-es években még úgy tanultuk, hogy kerekekkel szállították a hatalmas tömböket és faragták meg, majd rakták egymás tetejére a rabszolgák. Nem fordult meg gyermeki fejünkben a kérdés, hogy na de honnan és milyen eszközökkel hozták azokat a hatalmas kőtömböket és hogyan tudták egymásra tenni őket olyan mértani pontossággal, ami még manapság is ámulatba ejti a kutatókat.
Egy szó, mint száz, érdeklődve kezdtem neki a Hope of the Pharaoh olvasásának és nem csalódtam.

Naomi egy zsidó lány, akinek a húgát szánták Ehnaton fáraó egyik feleségének/ágyasának, de Naomi úgy érezte, hogy a húga annyira sérülékeny, hogy nem élné túl a palota intrikáit, így inkább ő vállalta a feleség/ágyas szerepét. Azt azért tudni kell, hogy ezzel belépett a fáraó több, mint 300 felesége/ágyasa soraiba, ami számomra eléggé elképesztő. Ráadásul a fáraónak kötelessége volt naponta 3 vagy több feleségével együtt lenni, melyek között ott voltak pl. a saját lányai is. A vérfertőzés ebben az időben teljesen elfogadott volt a fáraók között, így őrizve meg a tiszta családi vérvonalat, ami viszont egészségügyi problémákhoz vezetett egy idő után. (Nézzük pl. a Habsburgokat, ahol szintén népszerű volt a családon belüli házasság, majd vérszegény, beteges gyerekeket hoztak Világra vagy épp őrülteket.) Szóval Naomi elindul a palotába, ahol felkészítik a feleség/ágyas szerepére. Haját leborotválják, parókát kap és a nevét is megváltoztatják, ő lesz Kiya. 
Ehnaton anyja, Nefertiti az első perctől kezdve gyűlöli Naomit/Kiyat. Nefertiti gonosz, unszimpatikus szereplő, olyan, mint egy boszorkány. Áskálódik, utálkozik, igazi hárpia. Naomi/Kiya viszont pozitív szereplő. Erős, bátor, okos és erényes. Egyre inkább megkedveli a fáraó és kiemelt szerepet, helyet kap az életében. 
Természetesen, mivel ez nem szerelmi kapcsolat, Naomi/Kiya is szerelemre lobban egy őr iránt. 

Azt nem merném biztosra mondani, hogy történelmileg is hiteles a történet, de magáról erről az időszakról olyan keveset tudunk, hogy ez a történelmi fikció akár valóság is lehet. Állítólag Kiya létezett és felmerült a kutatókban az a kérdés is, hogy nem lehetséges-e, hogy ő volt Tutanhamon igazi édesanyja. Olvasmányos történet a Hope of the Pharaoh, melyet szerettem olvasni, lekötött.

2017. október 26., csütörtök

Angolul olvastam- Jay McLean: Where the Road Takes Me

október 26, 2017 0 Hozzászólás
Angolul megjelent: 2015.
Sok helyen olvastam már az írónőről és a munkásságáról véleményeket, de amit a legfurábbnak találtam, hogy szinte csak olyanokba botlottam melyek szerint közepes, szokványos történeteket ír. Nem találtam olyat, hogy az olvasó örömében ugrált volna, hogy milyen fantasztikus könyvet olvasott. Igaz olyat se, hogy szerette volna cafatokra tépni. Így úgy indultam neki a történet olvasásának, hogy egy sablonos, egyáltalán nem kiemelkedő történethez lesz szerencsém. Igazam lett.

Kezdjük ott, hogy nehezen tudom eldönteni, hogy a young adult vagy a new adult műfajába tartozik a Where the Road Takes Me. Mert ha a főszereplők korát vesszük figyelembe, akkor inkább a young adult közé sorolnám, ugyanakkor a lelki mizéria - ami itt is megfigyelhető a főszereplő lány esetében -, a new adultra emlékeztet. Így valahol a történetet a tiniknek és a fiatal felnőtteknek szóló történetek közé tudnám besorolni. Idősebbeknek nem ajánlanám, hisz nem a szokványos romantikus irodalom.

A történetünk főszereplője Chloe, aki szeretne láthatatlan lenni az életben, és Blake az iskola kosaras sztárja. A lány mindig háttérbe húzódik, a fiú pedig reflektorfényben él. Vagyis teljesen különbözőek, a sors mégis egymás karjaiba vezeti őket. Ami beárnyékolja a „boldogságukat”, hogy Chloe már-már mániákusan fél közel kerülni bárkihez is, mert egyrészt fél attól, hogy a családjában már „elterjedt” daganatos betegség benne is kialakul majd, másrészt attól is tart, hogy akit szeret, fontos neki, azt elveszíti.

Milyenek is voltak a főszereplők? Teljesen átlagosak, semmiben se emelkedtek ki számomra. Tucatszereplők, sablonosak.
Chloe ráadásul szerintem egy kicsit bugyuta, túlságosan szőke és idegesítő.
Blake még úgy ahogy elment, az ilyen történetekben megszokott „híres” szépfiú, de nem a rossz, érzelemmentes kategóriából.
És milyen a történet? Mit lehet várni a történettől akkor, ha már maguk a szereplők is sablonosak? Azt, hogy a történet is sablonos lesz és így is lett. Többször volt olyan érzésem, mintha én ezt a könyvet olvastam volna, mintha több könyvből lenne innen-onnan összerakva. És valószínűleg emiatt is, untam. Vártam, hogy minél előbb a végére érjek, kerüljön már pont erre az egészre.

2017. október 14., szombat

Angolul olvastam- Django Wexler: The Thousand Names

október 14, 2017 0 Hozzászólás
Angolul megjelent: 2013.

The Shadow Campaigns #1

A fantasy nálam kimerül annyiban, amikor a vámpír beleszeret egy vérfarkasba vagy mondjuk a tündér egy emberbe, de a harc mindenképp távol áll tőlem, hacsak nem a II. vgh.-ról van szó. Egyszerűen sokszor egy szerző kitalált kis fantasy világa számomra elképzelhetetlen (a Gyűrűk Urát se szerettem, de pl. a Harry Potterrel ilyen bajom nem volt, pedig műfajilag az is lehet fantasy), így ritka, hogy egy ilyen műfajú könyv le tudjon venni a lábamról, hacsak eleve nem romantikus irodalomról van szó.

Ami pedig a harci elemeket illeti. Egyetlen háborús időszak érdekel őszintén szólva, méghozzá a II. vgh. Ettől függetlenül szívesen olvasok megtörtént, valós háborúkról szóló történeteket, de a háborús fantasykkal az a problémám, mint magával a műfajjal is. Egyszerűen nehéz elképzelnem.

Történetünk központi eleme egy vordanai birodalom gyarmati helyőrsége, mely a lázadók ellen harcol kisebb-nagyobb sikerrel, de a lázadók túlerőben vannak. Ennek a helyőrségnek a parancsnoka Marcus, aki összességében pozitív szereplő. Aztán egy napon új parancsnok érkezik, Janus, akinek az a feladata, hogy a helyőrséget megerősítse és visszaverje a lázadókat. Ettől a feladattól függetlenül érezni lehet, hogy a férfinak más törekvései is vannak. Rendkívül intelligens és nagyon jó stratégiai meglátásai vannak. 
Fontos szereplőnk még Winter Ihernglass, aki igazából nő, de férfinak álcázza magát és közlegényként beállt a csapatba. 
Szóval megérkezik Janus és elindul a csapat a szárazföldön a lázadók ellen. Wexler nagyon jól ábrázolja a katonai felkészültséget, az edzéseket, a fegyverzetet, a párbajokat, ostromokat, nagyon úgy tűnt nekem, hogy belevetette magát a témába elég rendesen és utánanézett a katonáskodásnak vagy ő maga is volt katona (nem tudom). 

A történet összességében számomra elég lagymatag, vontatott és unalmas volt. Nem mondhatnám, hogy a The Thousand Names női olvasmány lenne, inkább tudnám elképzelni egy férfi olvasó kezében, mint egy nőében. Inkább harci események szerepelnek benne, mint érzelmek, szerelem, ami a női olvasókat rabul tud ejteni. Szóval szerintem ez a történet tipikusan férfi olvasmány. Én untam, nem tudott lekötni.

A karakterekkel komolyabb problémám ettől függetlenül nem volt, számomra a legérdekesebb és a legszimpatikusabb - női mivoltomat figyelembe véve érthető módon - Winter Ihernglass volt.

A cselekmény. Aki szereti a katonai fantasyt, annak lehet, hogy érdekes, cselekményben gazdag történet lenne ez a könyv, számomra nem volt az.

2017. augusztus 12., szombat

Angolul olvastam- Richard Paul Evans: The Walk

augusztus 12, 2017 0 Hozzászólás
Alan Christoffersen nem épp életének a legjobb időszakában van. Mintegy hat hét alatt elveszíti a munkáját, a kocsiját, a házát és meghal a felesége. Belegondolni se akarok abba, hogy is tudna egy ember ennyi veszteséget ilyen rövid idő alatt „betermelve” feldolgozni. Egy is bőven elég, nem hogy ennyi! Sokan nyilván depressziósak lennének és magukba zárkóznának, hogy úgy nyalogassák a sebeiket. Sokan biztos viszonylag gyorsan tovább lépnének, hisz ezt kell tenniük. Olyanok is biztos lennének, akik egyszerűen ezt a sok tragédiát nem tudnák feldolgozni és eldobnák maguktól az életüket. És biztos olyanok is lennének, akik más szemszögből látnák az egészet és más megoldást találnának a felejtésre.
Alan ugyanis úgy dönt, hogy sétálni megy. De nem ám a következő boltig vagy a városka széléig és vissza, hanem Washington államból elsétál Floridába. Ha valaki megnézi a két pontot egy térképen, akkor láthatja, hogy az USA két ellentétes széléről indul és érkezik. Keresztülsétál az Egyesült Államokon lényegében, több mint 3000 mérföldet tesz meg így. Ez több mint 4800 km-nek felel meg. Vagyis kb. akkora távolság, mintha Magyarországról GYALOG elindulnánk az Északi-sarkra. Döbbenetes távolság.
És nyilván, miről tudna szólni egy olyan történet, aminek már a címe is röviden csak annyi, amit a főszereplő férfi tesz: The Walk. Nyilván Alan sok emberrel megismerkedik az útja során, sok élmény éri, sok újdonsággal megismerkedik, legyen az akár étel vagy bármi. A The Walk erről szól. Az Alan által megismert emberekről, új ízekről, új tapasztalatokról. És miközben sétál, gyógyulni kezd a sebe.
Furcsa dolog ez az egész. Kicsit nekem olyan volt, mint egyfajta zarándoklat és egyből az El Camino jutott eszembe. Egyszerre nem értem azokat az embereket, akik kiteszik magukat ennek a hatalmas útnak magányosan, ugyanakkor tisztelem őket és érzem a spiritualitást mögötte. A vágyat a megtisztulásra, a felejtésre, a megbocsátásra, a tovább lépésre vagy csak az áldozatra. Alan útja a maga El Caminoja.

Összességében a The Walk nem egy izgalmas történet. Sőt, igazából olvasmányosnak se mondanám, mert elég kis lagymatag. DE! Mégis van benne valami, ami miatt az olvasó kitart a férfi mellett, vele van az útja során. Ott akar lenni mellette.

2017. július 20., csütörtök

Angolul olvastam- Lisa Scottline: Every Fifteen Minutes

július 20, 2017 0 Hozzászólás
Körülbelül egy évvel ezelőtt kölcsön kaptam ezt a könyvet az egyik barátnőmtől azzal az ajánlással, hogy muszáj elolvasnom, mert Lisa Scottline egy zseni és az addig megjelent könyvei közül ez a leges-legjobb.
Mindig kicsit bajban vagyok, amikor egy könyvet ekkora hévvel ajánlanak, mert egy fajta kényszert érzek, hogyha neki tetszett, akkor nekem is tetszenie kell, nehogy harag és értetlenkedés legyen belőle. Nos, az Every Fifteen Minutes-al ez nem jött össze. Úgy az ötvenedik oldalig juthattam az olvasásával, de nem ment tovább. Nem tudott lekötni, nem tudtam ráhangolódni és csak a negatív jellemzők maradtak meg bennem.
Viszont érdekes módon nem olyan rég jött a vágy, hogy újraolvassam a történetet és a mostani kapcsolatom teljesen másképp alakult a könyvvel. Sokszor elgondolkodok azon, hogy az épp aktuális vélemény mennyire lehet mérvadó egy könyvről, hisz annyi minden befolyásolhatja, hogy épp akkor tetszik-e valami, avagy sem. Hisz elég ha -csak tegyük fel- nem épp romantikus hangulatban vagyunk, ne adj ég épp haragban is vagyunk a Párunkkal és akkor olvasunk egy romantikus könyvet. Két lehetőség lehet ilyenkor. Vagy jókat bőgünk mások boldogsága és a saját boldogtalanságunk miatt és a könyv elnyeri a tetszésünket, vagy épp ellenkezőleg, más boldogsága idegesíteni kezd minket és a történetet túl sziruposnak, nevetségesnek tartjuk és lepontozzuk. Lehet, hogy az lenne a szerencsés, ha több hónap elteltével újra elolvasnánk egy-egy könyvet és a két véleményt összevetve alkotnánk meg az értékelésünket, mert ahogy fentebb már említettem, most teljesen más véleményem lett erről a könyvről, mint egy évvel ezelőtt.

Most nem indult döcögősen az olvasása, élveztem is és nem okozott problémát túllépnem az ötvenedik oldalt sem. Sőt, csak úgy pörögtek az oldalak a kezeim között. Az Every Fifteen Minutes egy nagyon jól és okosan megírt pszichológiai krimi/thriller. Nem hibátlan, de nagyon lehet élvezni az olvasását.
Dr. Eric Parish a philadelphiai Havemeyer Kórház pszichiátriai vezetője. A szakmájában nagyon sikeres és elismert, de sajnos a sok munkára ráment a házassága. A felesége, Caithlyn elhagyta őt és magával vitte a hét éves lányukat, Hannah-t is. Ráadásul úgy tűnik, hogy a nőnek új barátja van, így Ericnek el kell fogadnia, hogy az életük külön-külön megy tovább.
Aztán egy napon egy érdekes esethez hívják. Az egyik kollégájának az egyik betegének tüdőrákja van és már csak napjai vannak hátra. Ez a bizonyos kolléga aggódik a beteg tizenhét éves unokája miatt és ezért kéri Eric segítségét. Eric megállapítja, hogy Max kényszerbetegségben szenved és nagyon fél attól, hogy elveszíti a nagymamáját. Ugyanis rajta kívül nincs senkije.
Miután a nagymama meghal, Max eltűnik és kiderül, hogy megölték Max feltételezett barátnőjét, Renee-t. Eric kétli, hogy a fiú lenne a tettes.
Miközben próbálja kideríteni, hogy ki állhat a gyilkosság mögött, ő is bajba keveredik, ugyanis az egyik orvostanhallgató szexuális zaklatással vádolja. Vajon a két dolognak van köze egymáshoz? És egyáltalán ki a tettes?