Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

John Green: Csillagainkban a hiba

Tudtam, hogy fájni fog, már azelőtt, hogy nekikezdtem volna. De miért is vettem akkor kézbe? Tán pont a fájdalomért.

"Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?"

Az édesapám öt hónapja halt meg, ... tüdőrákban. Túl voltunk a kemoterápián, kezeléseken, tűszúrásokon, kórházi befekvéseken, a szeméből lassan kihunyó lángon, a fájdalmakon, és azon amikor tudjuk, hogy közeledik az út vége. Ami aztán hirtelen, váratlanul csapot le ránk, megfosztva mindannyiunkat a búcsú lehetőségétől.
A könyv főszereplője a tizenéves Hazel, akinek szintén nem működik úgy a tüdeje, ahogy kéne. Amikor róla olvastam, a tüneteiről, az érzelmeiről, a gondolatairól, sokszor az apukámat láttam magam előtt, vagy épp a többi ilyen beteget a kórház folyosóin. Újra éltem azt a kevesebb, mint egy évet, minden egyes pillanatával.
Én voltam a könyvet olvasva Hazel édesanyja.
Én voltam, amikor az anyuka azt mondja neki, hogy a halála után is az édesanyja marad, csak az én könnyeim azért patakzottak, mert én az édesapám lánya maradtam a halála után, és maradok is életem végéig. A halállal nem szűnnek meg ezek a kapcsok.

"Azt mondod nem vagy különleges, mert a világ nem tud rólad, de ezzel megsértesz engem. Én tudok rólad."

Nem lehet leírni azt a fájdalmat, amit az olvasása közben éreztem. A feltörő emlékeket, a bevillanó pillanatokat, amik miatt néhol hol mosolyogtam, de többnyire sírtam.

"Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek, így hát tudtam, mit csinál Augustus. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog nekik, úgyhogy csak a Bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy merő bánatnak lennünk, így hát nem sírunk, hanem mindezt végigmondjuk magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket, és mosolygunk."

Rég sírtam ennyit egy könyvön. Sebeket tépett fel, újra megsebzett, elvéreztetett, belehaltam, de aztán feltámadtam. És ezt köszönöm. ...

De ha próbálok elvonatkoztatni az érzelmeimtől, akkor mélyen belül érzem, hogy bár öt csillagot adok rá, de valahogy még sem öt csillagos, csak az emlékeim pontozzák fel, úgy egy csillaggal.
A vége pedig, tán így volt jó, de hiányérzetem maradt. Először azt hittem, hogy oldalakat hagytak ki véletlenül, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, tényleg így lett vége, tényleg ennyi volt. ... De ki szeret búcsúzkodni?
________________
Eredeti címe: The Fault in Our Stars (2012.)
Kiadta: GABO Könyvkiadó (2013.)
Oldalszám: 296
Ára: 2990
Forrás: saját
Értékelésem:
*****

5 megjegyzés:

mayertimi írta...

:-(

ColourfulFantasy írta...

Hát... ezt most megsirattam! :(( Részvétemet küldöm Nektek!

julcsi írta...

:( ♥ Ölelésem küldöm Nikim!

Kemiviki írta...

Részvétem! El sem tudom képzelni mennyire nehéz lehet elveszíteni egy szülőt.

Niki írta...

Köszönöm.