Mi a véleményetek?
Niki
október 04, 2010
19 Hozzászólás
Nancy eme bejegyzése eléggé elgondolkodtatott, aztán még rá is tett egy lapáttal, hogy utána neki is kezdtem a Tizenhárom okom volt ...-nak.Itthon már kiveséztük a témát, de kíváncsi lennék a ti véleményetekre is.
A kérdés pedig az, hogy jó-e, hogy egyre több olyan könyvet olvashatnak a fiatalok, amik pl. öngyilkosságról, erőszakról, fiatalon való teherbe esésről, stb. szólnak? (mit pl. a Tizenhárom okom volt ..., Hadd mondjam el ..., Figyelj rám!, Gólyaregény)
Mi a véleményetek? Jó, hogy ilyen könyvek vannak, olvasni tudják vagy inkább elzárnátok gyerekeitek/leendő gyerekeitek elől?
És milyen könyveket ismertek, amik hasonló témákról szólnak, amolyan "jó lenne, ha elolvasnák"?
Én örülök annak, hogy egyre több ilyen témájú könyv jelenik meg, szerintem szükség van rájuk.
Kamasznak lenni nem könnyű, nem könnyű beszélgetést kezdeményezni a szülővel, ha alapból nem olyan a kapcsolat.
És biztos nem könnyű kamasz szüleinek se lenni. Mit mondjuk el neki, hogyan mondjuk el, stb.?
Természetes módon a szülő félti a gyermekét, szeretné megóvni minden gondtól, bajtól. De ehhez szerintem hozzátartozik az is, hogy fel kell nyitni a fiatalok szemét, lássanak.
Nem olyan kemények, mint amilyennek kívülről tűnnek, hisz mégis csak gyerekek.
És visszaemlékezve, kamasz fejjel teljesen komolynak gondoltunk olyan dolgokat, amikre ma már mosolyogva emlékszünk.
Igen, követnek el öngyilkosságot tinik is.
Igen, történnek erőszakok.
Igen, sok fiatal lány szül gyermeket és még sorolhatnám.
Nem szabad homokba dugni a fejünket, ezek megtörténnek. És nem lehet legyinteni rá, hogy "á, az én gyerekemmel ez nem történhet meg". És miért nem?
Beszéljünk velük ezekről a témákról is. Igen, adjuk a kezükbe ezeket a könyveket, majd beszéljük át. Akármilyen nehéz is ez a kor, tudatosítsuk a gyerekben, hogy a szülő mindig ott van mellette, neki tényleg mindent elmondhat és nincs olyan, amit ne lehetne megoldani, megbeszélni.
Tudom, én még könnyen beszélek, hisz Gyerkőc még messze van a kamaszkortól, de egy nagyon közeli családtagom most éli, és előhozza belőlem a saját emlékeimet, illetve felnyitja a szememet, hogy felnőtt fejjel mit hiányolok az akkori szülő-gyermek kapcsoltból.
Amikor egy pici megszületik, leírhatatlanul szoros a szál az anya és a gyermeke között.
Amikor először pillantottam meg a Gyerkőcöt, egyszerűen megszűnt minden. Elmúlt a fájdalom pár pillanatra, nem hallottam hangokat, csak néztem őt, patagzottak a könnyeim, és éreztem, hogy abban a percben minden megváltozott. Érzed, hogy érte tényleg képes lennél gondolkodás nélkül meghalni, mert ő maga lett az életed.
Sokszor nem könnyű, sokszor nehéz, sokszor pokolian nehéz lehet velük.
Egyszer egy könyvben azt olvastam, hogy az életre neveljük a gyerekeket. Ha mi nem leszünk, ők akkor is talpon tudjanak maradni. Egyetértek. Ehhez pedig, néha álomvilágot kell rombolni, szemeket kell felnyitni. De jobb félni, mint megijedni.
Mutassátok meg nekik ezeket a könyveket, hagyjátok, hogy elolvassák, beszéljétek át őket, kérdezzetek ti is, kérdezzenek ők is, és válaszoljatok. Egyszerűen csak BESZÉLJETEK. Hadd mondja el! Figyelj rá!
Ez az én véleményem. ;o)



























