Julie Orringer: Láthatatlan híd

Eredeti címe: The Invisible Bridge (2010.)
Itthon kiadta:  Libri Kiadó (2011.)
Oldalszám: 654
Ára: 4990
Forrás: könyvtár

"András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a 30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába. Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról - saját sorstragédiája után - Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon. Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő.
Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz."



Ritkán szokott előfordulni velem, hogy nem találom a szavakat, de most így vagyok ezzel a könyvvel. Annyira szeretnék írni róla, de egyszerűen nem tudok mit.

Igazából annyira nem is voltam kíváncsi rá, de egy barátnőm dicsérte, így amikor megláttam a könyvtárban, gondolkodás nélkül betettem a kosaramba. Aztán hazafelé azon gondolkodtam, hogy jöhetett az ötlet egy amerikai írónőnek, hogy magyarokról írjon, a magyar történelmet elevenítse fel, amikor sokan azt se tudják merre van Magyarország és még mindig összekeverik Budapestet Bukaresttel? És akkor itt van Julie Orringer és lényegében rólunk írt. Igaz, hogy főszerepben a magyar zsidóhelyzet állt, de nagy szerepet kapott a magyar történelem, a magyar főváros és remekül sikerült neki visszaadni mindent.
Vágyat éreztem, hogy elmenjek a Benczúr u. 26. szám alá, megnézzem az épületet, létezik-e egyáltalán? (igen.) Lássam a Dohány utcai Zsinagógát, mert még nem láttam.

A történettel viszont már kicsit bajban vagyok, ugyanis másra számítottam. Nem volt rossz egyáltalán, de azt hittem másról fog szólni. Meghatott, megdöbbentett, elgondolkodtatott, de én igazán nem éreztem azt, ami a borítón is szerepel, hogy "Amit lerombol a történelem, fölépít a szerelem."
Nyomon követhetjük több szereplő életét is, a családdá alakulásukat, azt, hogyan hatott rájuk a háború és Hitler. Nagyon olvasmányos történet volt, de igazán még se tudok mit írni róla.

Olvassátok el mindenképp, ha felkeltette a fülszöveg az érdeklődéseteket, lebeszélni senkit se fogok erről, mert én se tudtam letenni. De nem az a fajta könyv, amiről sokat tudnék írni. Inkább az, ami miatt kicsit az ember magába zuhan.


"Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek" (Radnóti Miklós: Erőltetett menet)