Könyvesem

1991. szeptember 29. vasárnap
Tegnap Ivana születésnapját ünnepeltük. Szuper buli volt. Teleettük magunkat kiflivel, szendviccsel, és ami a legfontosabb: tortával. Ivana fiúkat is meghívott. Táncversenyt rendeztünk, és én győztem. Jutalmul egy ékszeres dobozt kaptam.
1992. április 4. szombat
Ma van a muzulmánok nagy ünnepe, a Bajram. Az utcán alig van ember. Biztosan az ágyúktól félnek, pedig nem is volt semmiféle támadás. Úgy látszik, Anyunak volt igaza, és csak rémhír az egész.
1992. április 18. szombat
Lőnek, mindenfelé gránátok hullanak. Anyu állandóan sír. Megpróbálja titkolni előlem, de én mindent látok. A békének lőttek. A háború váratlanul berobbant a városunkba, a házunkba, az agyunkba, az életünkbe.
1993. január 26. kedd
Katasztrófa. Nem bírom tovább, mindenből elegem van. Én is emberi lény vagyok, az én értelmemnek is van határa. Talán megölöm magam, ha azok az őrültek ott kint nem előznek meg.
1993. október 19. kedd
Alexandra elment Párizsba, és elvitte a naplómat. Ki fogják nyomtatni, az emberek elolvassák, és legalább néhány órára velem lesznek itt, Szarajevóban. Én pedig tovább írom feljegyzéseimet nyomorúságos életemről."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén, hogy erről a könyvről nem hallottam addig, amíg véletlenül a könyvtár polcán meg nem pillantottam. Nem tudnám megmondani, hogy miért szúrt szemet, szerintem a mérete miatt, mert annyival kisebb volt, mint más könyv a sorban, aztán meg a címe nem hagyott nyugodni. Imádom a naplókat és még jobban azt, ha a napló igazi napló. Zlata naplója pedig az. Egy 13 éves kislány sorai arról, hogyan éli meg a szarajevói háborút.

Még egy vallomással tartozom: bár már olyan kicsi nem voltam, amikor a háború kezdetét vette (1992.), ettől függetlenül jóformán semmi nem maradt meg bennem ezzel kapcsolatban. Sőt, valamiért van egy olyan érzésem is, mintha történelemből se nagyon tanultuk volna vagy ha mégis, akkor csak futólag érintettük. Így egyszerűen nem rendelkeztem sem történelmi ismerettel, sem emlékkel a napló elolvasása előtt a háborúról.

De nap csak amiatt landolt végül a kosaramban, hogy egy tényleges naplóról van szó, hanem maga a tudat miatt, hogy egy olyan kislány sorai vannak megörökítve az oldalakon, aki háborús övezetben élte a mindennapjait. Természetesen egyből a szíriai háború jutott eszembe (ami jelenleg nagyon aktuális), a netet elárasztó felvételek sérült gyerekekről, lerombolt házakról, romokról mindenfelé. Jelenleg is rengeteg gyerek él ezen a területen, akik tán ugyanazokon mennek keresztül, mint Zlata, ha nem rosszabb dolgokon.

Így hát hazavittem és nekikezdtem.
Nehéz értékelni, hisz egyrészt egy 13 éves kislány sorairól van szó.
Másrészt ez nem regény, hanem a valóság.
A napló célja nem az volt, hogy egyszer kiadásra kerüljön és másokat "szórakoztasson", hanem egy kislány magának írta emlékül.
Így hogyan lehetne értékelni? Nehezen. A gondolatok, az írásmód olyan, amilyennek szerintem egy 13 éves kislánynak lennie kell. A napló a sajátja. Úgy fogalmaz benne, ahogy akar. Nyilván, ha szórakoztató irodalom lenne, akkor lehetne benne hibákat találni, de nem az. Amiről pedig szól. ... Abba szintén nem lehet belekötni, hisz a valóság.

Nem egy olyan napló, ami maximálisan le tudott volna kötni, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam Zlata és a családja sorsának az alakulására, így nagyon sajnáltam, hogy minden megszakadt, amikor a naplót külföldre vitték, hogy kiadják. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi történt a háború végéig velük és utána.

Zsófia története egy szerelmi dráma súlyos következményei miatt Párizsban folytatódik, ahol az ő és a családja sorsa akarata ellenére is összekapcsolódik a Habsburgokéval – József császár után Marie Antoinette-ével is. A francia forradalom kitörése előtti években a királyi udvar látszólag fényűző élete mögött rejtett tragédiák sora húzódik meg, amelyekről csak az uralkodók bizalmasai tudhatnak. Közöttük van Zsófia is, aki hiába is próbálna kívülálló maradni, az egyre baljósabb események őt is magukkal sodorják, és hamarosan már a saját és a családtagjai életéért kell küzdenie."

Hogy tetszett?

Nagyon kedvelem Fábián Janka történeteit, mert véleményem szerint annyira egyedi stílusban tudja a történelmet visszaadni az olvasóknak, hogy egyszerre érezzük azt tényleg szórakoztató irodalom amit olvasunk, ugyanakkor olyan történelem tudásra teszünk szert az olvasása során, ami miatt mégis csak több lesz a története, mint egyszerű "szórakozás". Így volt ez most Az utolsó boszorkány lányával is. Könnyed, szórakoztató történet, de annyira élethűen van beleszőve a történelem, hogy jóval többet kaptam, mint az egyszerű szórakoztató irodalom olvasása során. Már-már bátran merem azt írni, hogy az írónő stílusa és cselekményszövése Dumasra emlékeztet. Főleg a franciaországi résznél.

De akkor kezdjük a legelején: kézbe vehettem a könyvet. És tátva maradt a szám. :o) Gyönyörű, csodálatos kivitelezés. Kemény kötés, lágy, finom, nőies és mégis egyszerű borítóval valamint belső könyvjelzőcskével, aminek nagy hasznát tudjuk venni.
És amikor nekikezdtem az olvasásának? Azonnal megbabonázott és magával sodort. Reggelente munkába menet a vonaton és hazafelé jövet szintén a vonaton olvastam. Mindig alig vártam, hogy végre vonatra szállhassak és folytathassam az olvasását. :o) Imádtam minden sorát! Imádtam a szereplőket, imádtam a cselekményt és imádtam, hogy a megkedvelt szereplőkkel 1760-tól 1793-ig maradhattam együtt.

A történetünk kezdetén Zsófia még csak egy kis csinos bakfis, aki után a férfiak megfordulnak, a lány pedig élvezi ezt a figyelmet. Kérőkben se szűkölködik, de eddig mindenkit kikosarazott. Aztán egy napon, mivel az édesanyja bejáratos Mária Teréziához, váratlanul összetalálkozik  a leendő királlyal és azonnal fülig beleszeret.
Ez a szerelem plátói, de a lány annyira nem lát, nem hall, hogy bár új udvarlója akad, fittyet se hány rá igazán. Aztán felbukkan egy újabb lovag, aki erőszakosabb, mint a kedves Kolosy és mindent összekuszál.
Telik-múlik az idő, végül a sors úgy hozza, hogy Zsófia álma teljesül, József felfigyel rá. Így a sorsát pedig nem kerülheti el a fiatal lány.  ...

"- Rájöttem, honnan volt olyan ismerős a szeme - mondta a fiú, miközben Marie arcát bámulta.
- Micsoda?
- Tudja, a múltkor azt mondtam, mintha már láttam volna valahol. Most rájöttem, hol.
- Éspedig?
- A királynénak van hasonló szeme."

Nem folytatom tovább a cselekmény szövésének a rövid bemutatását, mert annyi kis apró meglepetés van benne, hogy lehetetlen úgy összefoglalnom, hogy ne lőjem le előre ezeket.
Így röviden csak annyi: olvassátok el ezt a könyvet! Annyira bájos, annyira könnyed, annyira szeretni való és annyi történelem van benne! Nagyon sok mindent meg lehet tudni Mária Teréziáról, az akkori életről.
Egyetlen dolgot sajnálok csak: túl korán véget ért! Még egy kicsit szőhette volna tovább Fábián Janka a szálakat. ;o)

Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén azért került ennyire a listám élére ez a könyv, a több száz várakozó pozícióban álló elé, mert a kozmetikusom annyira ajánlgatta -fantasztikus, minél előbb olvasnod kell, kihagyhatatlan, sírva fogsz röhögni rajta-, hogy felkeltette az érdeklődésemet és nekikezdtem.
Az első X oldal tényleg egész kellemes és humoros volt, de aztán valahogy nem. Pedig az elképzelés nem rossz, tán még a tetszésemet is elnyerhette volna, ha rövidebb és ha a közepétől nem lett volna olyan lagymatag, önmagát ismétlő, mint amilyen lett.

"A hitlerjugendisták szemében nem tűnhettem eléggé gyámoltalannak, látszott rajtuk, hogy folytatni akarják a futballozást, mindenesetre vezetőjük a bajtársai felé fordult, miáltal olvashatóvá vált a neve, amelyet édesanyja varrhatott fel rikító színű mezére. Megszólítottam.
– Hitlerjugend Ronaldo! Merre van az utca?"

Játsszunk el a gondolattal, hogy valami csoda folytán 2011 nyarán egy üres telken Hitler egyszer csak felébred, mintha csak elaludt volna és az elmúlt években csipkerózsika álma lett volna. Magához tér, jól megdöbben, hogy a Birodalom semmivé lett, mivé fejlődött a technika, meg egyáltalán mi a helyzet az országában, mivé lett.
Szerencséje is van, mert az emberek úgy gondolják, hogy egy színész, aki annyira beleéli magát a szerepébe, hogy már magáról is elhiszi, hogy tényleg ő Hitler. Egy TV stúdió felkarolja, műsort kap, saját irodát titkárnővel, találkozik politikai szereplőkkel, de természetesen egy célja van csak: uralomra törni.

"– Nézze, nem akarom megbántani, de ezt így biztosan nem fogják átengedni a jogi osztályon, mégsem írhatom azt, hogy… Szóval ha meglátják a szerződésen, hogy „Adolf Hitler”.
– Miért, mi mást írna rá?
– Ne haragudjon, hogy még egyszer megkérdezem, de tényleg így hívják?
– Nem – szóltam elkínzott hangon –, természetesen nem így hívnak. Az igazi nevem Schmul Rosenzweig.
– Tudtam én – hallhatóan megkönnyebbült a szerencsétlen. – Hogy írják azt, hogy Schmul? Van benne néma há?
– Tréfa volt! – kiabáltam.
– Ja, értem. Ajjaj. Kár."

Mint ahogy említettem már, az eleje elég kellemes volt, humoros is. DE aztán a közepétől a szerző lényegében ismételgeti önmagát, ugyanazokat a köröket futja le Hitlerrel csak más helyszíneken és szereplőkkel. Vagy TV-ben szerepel, vagy rádióban, vagy újságban és csak mondja-mondja, mintha beszorult volna a gomb és nem tudna semmi újat nyújtani már. A nézők meg nevetnek, mert milyen jól játssza már a szerepét. Senki fejében nem fordul meg, hogy azért ácsi, színész vagy nem színész, de azért kezdi már elvetni a sulykot, nem?

A lényeg a lényeg, hogy ennek a történetnek vagy rövidebbnek kellett volna lennie vagy egy idő után máshogy kellett volna szőnie a szálakat a szerzőnek és újat mutatnia.
A könyv 1/3-a vagy esetleg a fele egész olvasmányos volt, de utána már csak azért nem tettem félre, mert ha elkezdtem, akkor be is fejezem már az olvasását. A végére se lett jobb, sőt, megkönnyebbültem, hogy végre a végére értem.

„Ma ​​éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből” – kezdi születendő gyermekéhez intézett monológját Fallaci önéletrajzi ihletésű könyvének hősnője. A felfedezés nyomán ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne: Mi a szeretet? Mit ér a család? Mely pillanatban kezdődik az emberi élet? Férfinak jobb-e születni vagy nőnek? Hogyan egyeztethető össze egy nő életében a hivatás és a gyermekvállalás? S mind közül a legfontosabb: vajon van-e joga rákényszeríteni akaratát az éppen csak megfogant lényre? Kegyetlen őszinteséggel faggatja önmagát, gyengeségeit sem szégyelli, kétségbeesését sem titkolja, de minden sorát az élet szeretete hatja át.
A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.

Hogy tetszett?

Hogy lehet az, hogy egy ilyen picike, rövid történet, ennyi mély érzelmet foglaljon össze?
Fallaci története kortalan. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mikor került először kiadásra, meg nem mondtam volna, hogy nem egy mai modern történet, annyira kortalan az a téma amit feldolgoz, az érzelmekről, gondolatokról nem is szólva.

"Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz."

A  Levél ​egy meg nem született gyermekhez elég komor hangulatú történet, végig egyfajta búskomorságot érezhet az olvasó még akkor is amikor tudja, hogy örülnie kellene, hisz gyermeket várni szép és jó dolog. Aztán ahogy egyre jobban belemerülünk az olvasásba, elfoghat minket egy olyan érzés is, hogy igen, gyermeket várni jó dolog, de biztos jó dolog gyermeket szülni erre a világra és kitenni mindannak, ami történhet vele?
Fallaci annyira magába és a gondolataiba van süllyedve, annyira búskomor, hogy ezt akarva-akaratlanul, de ráragasztja az olvasóra is.

Lényegtelen, hogy a 70-es években járunk, vagy most 2016-ban, a gondolatai kortalanok. Biztos jó döntés gyermeket világra hozni ebben a világban, amikor azt látjuk amit láthatunk, ha körül nézünk? Jó döntést hozunk, amikor gyermeket akarunk? Erre a világra, amikor háborúk dúlnak és dúlhatnak, amikor nő a szegénység, amikor a Földünk lényegében haldoklik? Világra hozzuk a gyermekeinket, mert szeretnénk, mert bízunk abban, hogy szép jövő és békés élet áll előttük. De hogy lehetünk biztosak abban, hogy 5-10 év múlva nem történik valami katasztrófa (gondoljunk pl. a II. vgh.-ra) és ott lesz mellettünk ez a gyermek szenvedve? Akkor lehet, hogy megbánjuk majd, hogy világra hoztuk, mert nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy szeretnénk és a gyermekünknek nyilván a legjobbat szeretnénk.

És akkor itt jön Fallaci gondolata, hogy a megszületéssel esélyt adunk nekik. Ha nem születnek meg, esélyt se kapnak arra, hogy szép, békés életük legyen. Az életet vesszük el tőlük.
Ugyanakkor nem vigasztal ez a gondolat sem, ha magam előtt látok egy háborús övezetben készült fényképet, amin épp egy gyermeket mentenek ki aki valószínűleg elveszítette minden hozzátartozóját. Vagy épp a gyermekéhezésről látok felvételeket. Milyen esélyt adnánk ezeknek a gyermekeknek? Egy felnőtt még ki tud törni, tud magára vigyázni, de egy gyermek a szeretteire van utalva. Ebből a gondolatmenetből kiindulva nem vigasztal a tudat, hogy legalább esélyt kapnak. Mert az eséllyel már csak akkor tudnak élni, amikor nagyobbak. Na de a kicsik?

"De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél."

Nagyon kesze-kusza érzelmeket váltott ki belőlem a történet. Hol azt éreztem, hogy én erre a világra nem hozok több gyermeket, hol meg azt, hogy de igen, hisz szeretném. Úgyhogy Fallaci jól összekuszált a gondolataival. :oD

A történet mély érzelmeket tartalmaz, ugyanakkor nagyon jól bemutatja egy embrió, magzat fejlődését is.
És mivel a címe az, ami, így sejteni lehet, hogy mi lesz a történet vége. ...

Kiknek ajánlom a figyelmükbe?

Jó kérdés. Bátran mondanám, hogy mindenkinek, de szerintem inkább olyan olvasóknak, akik fel vannak készülve egy nagyon melankolikus, kicsit lehangoló, de ugyanakkor nagyon elgondolkodtató történetre, mely a babavárásra épül.