Anne C. Voorhoeve: Liverpool ​Street

Eredeti címe: Liverpool Street (2008.)

Kiadta: Könyvmolyképző (2015.)

Oldalszám: 528

Forrás: könyvtár

Értékelésem:

Miről szólt?

A fülszöveg

"1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is. Hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.
Anne C. Voorhoeve izgalmas, lebilincselő regénye azokról a zsidó gyerekekről szól, akiket a náci uralom alatt a szüleik nélkül „transzportáltak” Angliába, nevelőszülőkhöz. A szerző rendkívüli beleérzéssel veti papírra Ziska Mangold történetét, aki eleinte nem is tudja igazán felfogni, mit jelent zsidónak lenni.
Szokatlan látásmód, megindító történet a megmenekült gyermekek sorsáról."

Hogy tetszett?

Már akkor nagyon kíváncsi lettem erre a történetre, amikor még csak a várható megjelenése előtt állt. A fülszövege maximálisan megnyert. II. vgh., zsidó üldöztetés és egy 11 éves kislány, akinek sikerül még időben Angliába menekülnie, de a szülei nélkül.
A Liverpool Street egyszerre nagyon gyermeki, bájos, ugyanakkor a történelem annyira sokkolóan van belefűzve ebbe a gyermeki bájba, hogy földhöz vágja az olvasót.

Ziska szülei bár nem hithű zsidók, de a származásukat nem tudják tagadni. A szülők sokáig gondolkodnak azon, hogy meneküljenek vagy sem, majd addig húzzák az időt, amíg már nincs erre lehetőségük. Egyetlen dolgot tudnak még tenni, feltenni Ziskát az egyik gyermektranszportos vonatra és búcsút venni tőle.

"Az elsötétített vonat továbbhaladt velünk – kereken százhúsz félelemmel teli, kíváncsi, szomorú és izgatott berlini gyermek, akikhez Hamburgban még egyszer ugyanennyi csatlakozik majd. Németország aludt, senki sem tudott a mi utazásunkról, senki nem fogja észrevenni a hiányunkat."

Bele se akarok gondolni abba, mit érezhet egy édesanya, amikor így kell elengednie a gyermekét. Amikor tudja, nem lesz ott mellette, hogy megvédje ha baj lesz. Hogy nem tudja, ha a vonat megérkezik mire számíthat a kislánya, bántani fogják vagy sem, hogy fog túlélni, de akkor is el kell engedni a kezét, mert így esélyt ad neki a túlélésre. Belegondolni se akarok, hogy tud egy édesanya elbúcsúzni úgy a gyermekétől, hogy lehet soha többet nem látja őt. Mire gondolhat? Mit mondjon utoljára neki? Hogyan biztosítsa arról, hogy szereti őt és pont ezért küldi el?

"Láttam magam, amint a vonat ablakában állok, kezemet anyám felé nyújtom, miközben ő a mozgó vonat mellett fut, és a nevemet kiáltja. Én is kiáltok, még feltétlenül közölni akarok vele valamit, de egy szót sem bírok kinyögni. Láttam, amint ő magányosan áll a peronon, én pedig elindulok Angliába, anélkül, hogy megmondtam volna Mamunak, mennyire szeretem, és hogy megbocsátok neki, amiért elküldött."

Egyszerre haragudtam Ziskara, amiért haragot érzett az édesanyja iránt, amiért így elengedte, ugyanakkor öleltem volna magamhoz, mert mégis csak egy gyermek, aki egyedül maradt. Ugyanakkor szerencséje volt, mert remek nevelőszülőkhöz került, de a háború Angliát se kerülte el ugyebár.

Nagyon megindító történet, mely olvasása során többször fojtogatott a sírás. Egyszerre éreztem át a szülők helyzetét, akik Németországban rekedtek, hisz tudtam, hogy mi történt akkoriban a zsidókkal, ugyanakkor éreztem át szegény kislány helyzetét, akinek messze kell túlélnie, egyedül a szüleitől. Átéreztem az önmagával való viaskodását, hisz az eltelt évek alatt megszerette a nevelőszüleit és igazán mellettük nőtt fel, hogy helyes-e szeretnie őket, van-e joga hozzá?

Majd a háború véget ért és kiderült, hogy ki, milyen sérülésekkel vészelte át az elmúlt éveket.