Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Theresa Révay: A hársak felett az ég

Eredeti címe: Tous les réves
du monde (2009.)
Kiadta: Athenaeum Kiadó (2011.)
Oldalszám: 540
Előzménye: Párizs fehér fényei
Ára: 3990
Forrás: könyvtár
Értékelésem: 
"Mert nem szabad elfelejteni őket. Sem az áldozatokat, sem a gyilkosokat. Soha."


Nagyon elvarázsolt Theresa Révay Párizs fehér fényei c. regénye, aminek a folytatása A hársak felett az ég. Akkor, 2011. júniusában kedvenc született, teljesen belezúgtam a történetbe.
Az írónő odarepített az 1920-as évekbe, szinte láttam is magamat Párizsban -a divat központjában-, hallottam az automobilok töfögését, elképzeltem, ahogy a nők hatalmas dobozokkal lépnek ki a divatáruházakból, leülnek a kávézók teraszaira, elkortyolgatnak egy csésze kávét és rágyújtanak közben. Minden olyan modern, lázadó. Aztán minden kettétörik a II. vgh. kitörésével.
A hársak felett az ég olvasása során is erre a varázslatos hangulatra vágytam, mint az első rész olvasásakor. ... Nem jött össze.

A tartalomról röviden: (fülszöveg) "Párizs, a II. világháború vége. A divat fővárosa felszabadult, és lassan ébredezik kényszerű álmából. A harmincas évek legkeresettebb modellje, az orosz származású Xénia Osszolina most mégis a szétbombázott Berlinbe tart, hisz csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt: viszont kell látnia Maxot, az egyetlen férfit, aki valaha is megérintette a szívét. A koncentrációs táborból szabadult egykori sztárfotós azonban csak halovány árnyéka önmagának... 
A romba dőlt városokban már egy újabb nemzedék próbál szembenézni sorsával. Natasa, Xénia lánya rájön, hogy apja a nácikkal kollaborált, és hogy édesanyja születésétől fogva hazudott neki. A Franciaországban bujkáló fiatal testvérpárnak, Lili és Felix Lindnernek pedig az elfogadhatatlant kell elfogadniuk: hogy szüleik és kishúguk meghaltak a gázkamrákban. De vajon mennyi fájdalmat bír elviselni az emberi szív? E New Yorkban, Berlinben és Párizsban játszódó tragikus és hiteles családregényben megelevenednek előttünk a háború utáni korszak komor és mégis reményteljes évei."

A véleményem:

Őszintén szólva, hiába tetszett nagyon-nagyon a Párizs fehér fényei, el kellett ismernem, hogy a fő szálakon kívül, más nem nagyon maradt meg bennem. Ráadásul hirtelen nem is tudtam felvenni az abbahagyott szálak folytatását. Azon kaptam magamat, hogy 1944-ben vagyok, de egyszerűen nem emlékeztem arra, hogy mivel fejeződött be az előző kötet. Aztán persze ahogy haladtam az olvasásával, minden újra eszembe jutott, de a hangulata valahogy nem volt az igazi.

A tartalomról nem írok, mert a fülszöveget ismételném, de azt viszont ki kell emelnem, hogy mit éreztem a főszereplőkkel kapcsolatban.
Nem emlékszem arra, hogy Max mennyire nőtt a szívemhez az előzményben, de most határozottan ellenszenves lett.
kép forrása
Adva van egy nő, aki világra hozza a lányát és bár máshoz megy feleségül, a szíve mindig a fényképészé. Képes volt a háború kirobbanásakor felkutatni a szerelmét, otthagyva a gyermekét, és ugyanúgy képes a háború befejezte után keresztülvergődni a romokon, újra hátrahagyva a gyermekét, csak hogy megtudja, életben van-e a férfi, akit szeret. Aztán megtalálja, egymásra találnak, teherbe esik, majd a pasi nem tart a nővel, hagyja, hogy egyedül utazzon haza, ráadásul piszok gyorsan újra szerelembe esik, ... másba. Max teljesen kiábrándított azzal, hogy bár így-úgy szereti Xéniát, meg ők összetartoznak, de közben amikor megjelenik egy fiatal katonatisztnő, lohol utána, mint egy pincsikutya. Letojja, hogy van egy lánya, a "szerelme" a szíve alatt hordja a második gyermeküket, ő éli a Világát, mintha mi se történt volna. 
Komolyan mondom, ilyenkor sajnálom, hogy nem tudok csak úgy belesétálni az eseményekbe, egy jó kis vázával a kezemben, amivel fejbekólintottam volna úgy, de úgy, olyan szívesen, hogy csak na. Puff neki, hátha kitisztult volna a feje. Aztán felbukkan a lánya és persze így meg úgy örül neki. Na menj a fenébe! És senki se jöjjön nekem azzal, hogy a háború után sérült ember lett, mert ez a pasi még gondolni se gondolt a gyerekeire, amíg fel nem bukkantak az életében és ennyi. Úgyhogy nem szeretem Maxot és kész!

Mint ahogy a Párizs fehér fényeinél is írtam, nekem inkább Sara volt a legkedvesebb szereplőm. Sajnos, ebben a részben nagy szerepet nem kaphatott, helyette a gyermekei kaptak fontosabb szerepet, helyette őket zárhattam a szívembe.

Szóval, hogy is éreztem magamat a könyv olvasása közben? Nos, alapjáraton olvasmányos történet, megint sikerült a történelmet nagyon jól felelevenítenie az írónőnek. Láttam magam előtt Párizst, Berlint. A romokat, az eltűnt családtagokat kétségbeesetten kereső túlélőket. A csontsoványra fogyott embereket az üres, kiégett tekintetekkel.
Tetszett, hogy kitért a Szovjet fennhatóságra is. Hogy miket tettek a katonák a német nőkkel. Beleborzongtam, hogy vajon itthon is így történtek-e a dolgok. (Inkább nem, nem akarom tudni.) És beleborzongtam abba, mennyi sebet ejtett a történelemnek ezen része, amiket nem lehet begyógyítani generációkkal később sem.
De a hangulata akkor sem volt az igazi. Olvastam, viszonylag könnyen és gyorsan haladtam vele, de nem tett rám olyan mély hatást, mint ahogy számítottam rá. Vagy csak túl nagy volt az elvárásom.
Ettől függetlenül, akik olvasták a Párizs fehér fényeit, azok ne hagyják ki! Akik pedig még nem, azoknak ajánlom a figyelmükbe!


Theresa Révay 1965-ben született Párizsban.
Első regénye 2002-ben jelent meg, de a legnagyobb sikerét eddig a Párizs fehér
fényeivel és a folytatásával érte el.




9/12

0 megjegyzés: