Könyvesem

Kimondottan olyan hangulatba kerültem, amikor szükségem volt egy kis romantikus sztorira. Ez a könyv pedig rég óta kerülgetett a könyvtárban (mondjuk egyfajta előjel is lehetett volna, hogy elég sűrűn nem kölcsönzik ki), így adtam neki egy esélyt.

Megbánni nem bántam meg, egyszer elment, de nyilván nem lépett a kedvenc könyveim közé. Ahhoz kevés volt azért.

Sam egy kis vállalkozást vezet, mely arra épül, hogy feleségjelölteket mutat be az érdeklődőknek. És itt jön a képbe Blake, akinek sürgősen szüksége van egy feleségre, hogy átvehesse az örökségét. 10 millió dollárt ajánlj fel a nőnek (nyilván azért, mert bejön neki), hogy egy évig legyen a felesége. Samnak pedig nagy szüksége van a pénzre, hogy fizetni tudja beteg testvére gondozását, ezért elfogadja az ajánlatot. És ezzel hercegné lesz.

Igen ám, de a bibi ott van, hogy vonzódni kezdenek egymáshoz, csak hogy ott van a megállapodásuk: egy évig tart a kapcsolatuk, aztán elválnak.

Nem mondom, hogy nem találom furának Sam cégét, de teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy bizonyos férfiaknak szükségük lenne arra, hogy így találjanak maguknak látszatfeleséget. 

A két főszereplő között egyből izzani kezd a levegő annak ellenére is, hogy Sam nem tipikusan az a nő, akikkel eddig Blake járt. A nő ugyanis teljesen hétköznapi, de most pont ez varázsolja el a pasit.

Az egész sztori olyan, mint egy gyenge, modern Hamupipőke. Ott van csóró csajszika, aki hozzámegy a herceghez és igen, Blake tényleg herceg a sztoriban, ami picit röhejes volt, elég lett volna ha egy gazdag vállalkozó, de nem, Blake egy herceg elsősorban. 

A levegő izzik körülöttük, aztán egy idő után úgy vannak vele, hogy élvezzék ki ezt az egy évet az ágyban is és ekkor jön a gubanc. Ugyanis az ügyvédek közlik Blake-el, hogy az öröksége átvételéhez még egy feltételt teljesítenie kell. Hát sz.r ügy, de megoldják. 

Ami nem kicsit zavart a történetben az az állandó nyavajgás, hogy jaj, csak 1 évről van szó, nem szabad kiélvezni és beleélni magunkat! Miért ne lehetett volna? Igen, az elején 1 évről volt szó, de a tervek mindig változhatnak, mit kell ezen feszt picsogni?

A Feleség szerdára egy könnyed romantikus sztori. Egy kicsit bugyuta, teljesen semleges szereplőkkel, akik semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem. Olvasod, elvagy vele, kikapcsol, holnapra elfelejted. Kicsit olyan, mint anyum Romana, meg Bianca füzetecskéi a 90-es évekből. Kb ugyanaz a stílus, ugyanaz a történet és a karakterek felépítése is ugyanolyan gyenge. Mondjuk pont ilyen történetet is akartam kivételesen olvasni, de ettől függetlenül akkor is közepesre értékelem. 

Eredeti címe: The Secrets She Keeps (2017.) Kiadta: General Press (2018.) Oldalszám: 390 Forrás: kölcsön kapott Értékelésem:

Hű, ez egy beteg sztori volt, de nagyon jó!

Mit meg nem tenne egy nő azért, hogy gyermeke legyen? És sokan mit nem, hogy ne legyen neki? De ebben a történetben inkább az első kérdés körül forog minden.
Agatha egy boltban dolgozik és az üvegen át szokta figyelni, ahogy egy kismamacsoport tagjai összegyűlnek, gyerekekről beszélgetnek, problémákról, örömökről. Az egyik kismamára különösen rákattan.
Meghan már a harmadik kisbabáját várja, akit viszont a férje nem akart. A nő szenved, megromlott a házassága és egy titkot is őriz magában.
Agatha folyamatosan egyre közelebb kerül Meghanhoz, ugyanis ördögi tervet eszel ki.

Sokkoló a történet és teljesen elképzelhető. Szerintem nincs határa annak, hogyha egy nő bekattan, mi mindenre képes lenne azért, hogy anyává válhasson. Sok könyv, film foglalkozott már ezzel az alapötlettel, de még se volt unalmas a történet.
Sajnáltam Agathat a múltja, a szenvedése miatt, de nyilván nem így kellett volna cselekednie, lett volna más út. Mindig van más lehetőség. Az ő karakterén keresztül nagyon jól láthatja az olvasó azt, hogy egy tönkretett gyerekkor, amikor a szülők nem állnak a gyerek mellett, mi mindent tud okozni a felnőtt életében majd. Sajnáltam az élete miatt, hogy ennyire kisiklott, tán ha a gyerekkorában tényleg segítenek neki, akkor minden másképp történt volna.
Sajnáltam Meghant is, hisz szörnyű érzés lehet, hogy újra babát vár, de a férje nem örül ennek. Aztán persze ami vele történt ... nos arra szavak sincsenek, miken mehetett keresztül.

A könyv nagyon olvasmányos, odaszegez a fotelhez, ágyhoz, ahol olvasod és letenni se akarod.
Nagyon tetszett a váltott nézőpont, mert így kellőképpen megismerhettük mind a két főszereplőt. Kivel mi történt a múltba, mi vezetett el odáig, hogy az történt, ami történt. Aztán persze szurkoltam azért, hogy a történet jól alakuljon annak, akinek úgy kell, hogy alakuljon.

Eltekintve attól ami történni fog a könyvben, az egész annyira valóságos. Gondolok arra, hogy milyen illúziókat kergetünk mások életével kapcsolatban (ők biztos nem veszekszenek, milyen szépen élnek, tökéletes anya, stb.), hogy próbálunk megfelelni a társadalmi elvárásoknak és jópofizunk, kialakítjuk a mintacsalád képét magunkról, közben meg a fenéket vagyunk azok. De a könyv arra is felhívja a figyelmet, hogy az illúzió törékeny és nagyon gyorsan tovatűnhet.

"Irigylem, amiért elmehet dolgozni, felnőttekkel beszélhet felnőttdolgokról. Na jó, igaz, hogy a sportot nem tartom felnőtt-témának, de holtbiztosan veri a hisztiket, a gyerektápszereket, és a fogzási problémákat, amiket a többi anyával szoktunk kitárgyalni."

Olvassátok el! Az se kerülje el a figyelmeteket, hogy a borítón Stephen King ajánlója virít! No azért ne valami véres sztorit képzeljetek el, de egyetértek Kinggel, nem lehet letenni ezt a könyvet.

A könyv megjelenésének az évében olyan érzésem volt, mintha rajtam kívül mindenki olvasta volna a könyvesblogosok közül, de nálam mégis elmaradt. Az ilyen világvége elméletes sztorikhoz nekem hangulat kell és most eljött.

Miután befejeztem a könyvet több gondolat is cikázott a fejemben, de leginkább az, hogy milyen eltunyult társadalomban is élünk. Gondoljatok csak bele abba, hogy manapság a legtöbb család nem rendelkezik élelmiszer tartalékkal, mert ami hiányzik, azt holnap megvesszük a boltban. Ha körülnézünk a legtöbb konyhában, kamrában, max 1 hétre elegendő élelmet találunk benne vagy csak pár napra. Nem tartalékolunk, nem tervezünk. És akkor gondoljatok bele, ha ma beüt a krakk, mit eszel 1 hét múlva? Nos igen, amit éreztem a könyv olvasása végén és közben is, az a pánik volt, hogy élelmiszert, gyógyszert, a túléléshez szükséges dolgokat fel kell halmoznom, mert te jó ég, ha jön a krakk, mit adok enni a gyerekeknek? Döbbenetesen lehengerlő volt ilyen téren a könyv hatása.

Aztán ami a felhalmozáson kívül végigfutott még bennem, hogy nem csak ilyen téren vagyunk eltunyulva, hanem az élet terén is. Sokan azt se tudnák mihez kezdjenek áram nélkül. Lehet, hogy én sem. Hogy kell tüzet gyújtani? Mi az ami ehető és mi nem? A legalapvetőbb egészségügyi ellátások és még sorolhatnám. Az  internet világában élünk, amikor ha szükségünk van egy információra, pillanatok alatt megtaláljuk a neten. De mi van, ha nincs net? Mi van, ha nincs telefon és anyu mérföldekre lakik, tőle se lehet kérdezni? Tanulni kell és nem belekényelmesedni a jóléti világba, mert tényleg bármikor vége lehet!

A könyv az EMP köré épül. Hallottatok már róla? Nem nagyon lehet hallani róla, még se szabad nem tudni arról, hogy bekövetkezhet, mert teljesen elképzelhető. Az EMP az elektromágneses lökéshullámot jelenti, ami tönkre vág mindent, aminek a legkisebb mértékben is köze van az elektromossághoz. Most sokan biztos megrántjátok a vállatokat, nagy dolog, nem lesz TV, nem lehet tölteni a mobilt, túléljük. De gondoljatok egy kicsit jobban bele! Igen, az evidens, hogy nem lesz TV, nem tudjuk tölteni a mobilokat, nem lesz számítógép, mosógép, hűtő, árammal működő tűzhely sem, de nézzük még mélyebbre!

Ha nincs áram, nem tudunk hűteni, egy idő után megromlik az étel. Nem tudjuk hűteni a gyógyszereket sem, megromlanak egy idő után. De pótolni se tudjuk őket, mert az előállításához szükség van áramra és a szállításához is. Nagyon sokan élnek napi szinten gyógyszeren. De gyógyszer kell a műtétekhez is. És nézzük akkor a szállítást! A mai autókban van olyan kütyü, ami áramot használ. Ergo megszűnik a közlekedés, hacsak valakinek a garázsban nem pihen egy 50-60 éves járgány. És még sorolhatnám.

Emberek milliói halnak meg a gyógyszereik nélkül.

Emberek millió halhatnak meg, mert nem tudják megműteni őket.

Emberek milliói halnak bele olyan bagatell betegségbe, amit ma kiröhögnénk.

Emberek milliói halnak éhen.

És csak azok maradnak életben, akik rendelkeznek a túlélés tudásával.

A könyv főszereplője John, aki 4 éve elveszítette a feleségét, egyedül neveli a 12 és 16 éves lányát, a helyi egyetemen pedig történészprofesszorként dolgozik. Régen amúgy a pasi katona volt, szóval van némi múltja. Kisvárosban élnek, viszonylag eldugva a nagyobb városoktól. 

A közösség próbál összefogni és kitartani, hogy túléljék a katasztrófát, de nagyon hamar a lakosság 80%-a meghal. Sokan éhségben, sokan öngyilkosok lesznek, sokan betegség miatt, sokan pedig háborúban. Mert ahogy számítani lehet rá, az éhség ráveszi az embereket a harcra.

Izgalmas és olvasmányos volt a történet, igazából nem is tudom hol volt az a pont, amikor számomra hanyatlani kezdett. Mert olvasmányos, figyelemfelhívó, teljesen elképzelhető és jól van ábrázolva benne, hogyan is lehetne túlélni egy ilyen katasztrófát. De egy idő után számomra az egész eltunyult, odalett a varázs és annyira már nem olvastatta magát.

Ennek ellenére nagyon ajánlom a figyelmetekbe, mert teljesen elképzelhető, hogy mindez egyszer megtörténhet. 

Újabb olyan könyv, ami miatt úgy is kezdhetném a bejegyzésemet, hogy "Hát ...". 😕 Nagyon nem azt kaptam, amire számítottam. 

Laineyt 10 éves korában elrabolták és 4 évvel később került elő terhesen, teljesen összezavarodva.

Azóta eltelt újabb 10 év, az élete romokban hever. Sokként éri a hír, hogy a kislányát, aki születésekor örökbe adott, elrabolták. Úgy érzi, hogy a két elrablásnak köze lehet egymáshoz.

Felbukkan a rendőr, aki anno megtalálta őt és kapcsolatba lép vele újra. Illetve kapcsolatba kerül az örökbefogadó szülőkkel is, hogy minél előbb a kislány nyomára bukkanjanak.

Mire számítottam az olvasása előtt? Először is arra, hogy rápillantást kap az olvasó arra, hogyan élte meg a fogságban tartott 4 évét, mi történt vele, stb. Néha van egy-két visszaemlékezése, de a könyv inkább azt hangsúlyozza, hogyan tette tönkre az életét a vele történtek, mi történt vele, miután kiszabadult. 

Lainey természetesen nem tudja magát túltenni a történteken, ami teljesen érthető. Ki tudná elfelejteni azt, hogy elrabolták, megverték, megerőszakolták és életet kellett adnia a fogvatartójának a gyerekének? Nyilván kevesen. De ennek ellenére rettentően nyomasztott a fiatal nő állapota, a hangulata, a drogozása, hogy ennyire kilátástalannak érzi az életét és legszívesebben meghalna. Biztos, hogy sok áldozat ezt érzi, de ez teljesen odavágta a hangulatomat. 

Néhány furcsaság is volt számomra a történetben, ami miatt az egész nem volt teljesen hiteles. És innen SPOILER található a bejegyzésben!

① Először is furának tartom a kislány örökbefogadásának a körülményeit. Lényegében úgy szakították el Laineytől, hogy bele se egyezett. Miért kellett egyáltalán elvenni tőle? Ha ő szerette volna megtartani? Hol vannak a lemondási nyilatkozatok? Eléggé zavaros az egész.

② A másik, hogy titkos örökbefogadás történt. Ennek ellenére az örökbefogadó szülők tudták, hogy ki a kislány édesanyja. Hogyan? És egyáltalán hogy került pont ehhez a családhoz a kislány? (Nyilván ezt a kérdésemet az fogja érteni, aki olvasta már a könyvet.)

③ A nyomozás szála. ... Harmatgyenge volt. A vége felé meg annyira felgyorsult, hogy csak kapkodtam a fejemet, mi is történik és hogyan. Azt nem írhatom, hogy kiszámítható volt, de ugyanakkor mégis, mert éreztem, hogy valami nagy furcsaság van a színfalak mögött.

④ Van egy harmatgyenge szerelmi szál is a történetben. Igen, Lainey összejön a rendőrrel, aki anno megtalálta őt és most a kislánya után nyomoz. Hát ... ez is elég nyomasztó volt, mint maga a történet is. Már eleve az se normális, hogy egy 14 éves lány beleszeret a megtalálójába. Semmi szikra nem volt köztük, de ennek ellenére egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már hancúroznak, utána meg a pasi fel van háborodva.

A vége pedig? Valahol sejthető volt, miután kiderült, hogy ki a tettes.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor azt írnám, hogy nyomasztó. Vagy hangulatromboló. Vagy csalódás. Vagy gyenge. 

Többet is ki lehetett volna hozni belőle.

Eredeti címe: J'aurais  préféré vivre (2007.) Kiadta: Ulpius (2013.) Oldalszám: 302 Forrás: kölcsön kapott Értékelésem:

Hát ... nem is tudom. Ez a könyv olyan, mint egy modern Karácsonyi ének, csak épp a "nem is tudom tetszett-e" kategóriából.

2001-ben, az akkor 20 éves Jeremy öngyilkosságot kísérel meg, mert nem szereti viszont a lány, akibe szerelmes.

Aztán az öngyilkossági kísérletéből magához tér, de azon kapja magát, hogy eltelt 1 év és a lánnyal párkapcsolatban él. Teljesen összezavarodik, mert semmire se emlékszik az elmúlt évből.

Aztán hopsz, egy reggel újra a jövőben ébred, megint semmire se emlékszik és ezek az időugrások jó párszor megismétlődnek addig, amíg meg nem öregszik.

Sok könyv, sok film feldolgozta már a szituációt, hogyan kellett volna jól élni, megbecsülni az életet, majd amikor eljön a halál ideje, előrepillanthatunk a jövőbe. Még jó is kisülhetett volna ebből, de sajnos nem sült. 

Jeremy unszimpatikus volt. Nyavajgó fiatal, aki egyből öngyilkos akar lenni, mert nem szeretik viszont. Nyeszlett kis ürge, szánalmas, gyenge, nincs benne semmi tartás. És ez meglátszik azon is, ahogy a jövője alakult. Rettentően sajnáltam a nőt, hogy ezt az ürgét választotta. Menekült volna inkább el egy másik kontinensre, amikor szerelmet vallott neki!

Mi is a könyv tanulsága?:
- na akarj öngyilkos lenni, mert ha nem sikerül, szarabb lesz az életed!
- ne akarj öngyilkos lenni egy lányért, mert szegény lány nem érdemli meg!
- ha arra ébredsz, hogy ugrálsz előre a jövőbe, keress fel egy dilidokit!
- és legvégül: ÉLJ!

"Ott, ahova most készülsz, az ember már csak annyit ér, amennyi szeretet és gyűlölet, jóság és bűn, nemesség és aljasság marad utána. Az ítélet napján egyedül küzdelmei és imái szólhatnak az ember mellett."

A történet vége pedig? Úgy gondoltam a vége felé haladva, hogy két eset lehetséges:
A) kiderül, hogy az egész egy álom volt és minden ott folytatódik, ahol elkezdődött.
B) meghal és ennyi volt.
Ha gondoljátok olvassátok el a könyvet, hogy rájöjjetek melyik verzió lett igaz.

Eredeti címe: The Five Love  Languages of Children (1997.) Kiadta: Harmat (2019.) Oldalszám: 228 Forrás: könyvtár Értékelésem:

Gary Chapman több könyvében is kitárgyalta már az 5 szeretetnyelvet, most sorra került a gyerekneveléssel kapcsolatban.

De lássuk először azt, hogy mi az a szeretetnyelv és mi az 5 féle verziója?
Chapman szerint minden embernek van egy fő szeretetnyelve, amolyan érzelmi "tank". Ha ez fel van töltve, akkor az illető boldog, kiegyensúlyozott ember. Mivel minden ember más, más teszi az embereket boldoggá. A szerző szerint 5 szeretetnyelv van és ezek közül minden embernek 1 nagyon-nagyon fontos:
- testi érintés
- elismerő szavak
- szívesség
- minőségi idő
- ajándékozás

Chapman szeretetnyelvével már találkoztam a 12 ​dolog, amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt c. könyvében, ami elég érdekes és elgondolkodtató olvasmány volt. Erre a könyvre pedig azért voltam kíváncsi szülőként, hogyan alkalmazza gyerekek esetében.

Mint ahogy fentebb említettem, az 5 szeretetnyelv nem változik és 5 éves kor után érzékelni lehet, hogy melyik lesz a legfontosabb a gyerekeknek. 5 éves kor előtt mindegyik szeretetnyelv kielégítésére elég időt kell fordítani, hogy a kisgyermek kiegyensúlyozott legyen.
A szerzőpáros tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogyan lehet rájönni a gyerek fő szeretetnyelvére - ha nem lenne egyértelmű, mert bizony nem minden esetben az - és persze részletezik is, hogy mit kell tudni róluk, hogyan lehet kielégíteni azokat.

"Minden gyermeknek feltétel nélküli szeretetre van szüksége ahhoz, hogy érzelmi tankja folyamatosan tele legyen, s ez egyben az eredményes fegyelmezés alapja is."

Ez egy olyan könyv, amit minden szülőnek tudok a figyelmébe ajánlani. Érdekes, jó, tanulságos volt.

"Egy lány szerelmes levele az apjának." Olvasható a fülszövegben. Mi a franc? Szerelmes? Egyáltalán nem értem hogyan kerülhet összefüggésbe a "szerelem" szó az egész történettel. 😠

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nem is figyeltem fel erre a szövegre a borítón, molyos értékelésekben bukkantam rá és utána néztem meg, hogy te jó ég, tényleg! Szó sincs a történetben apakomplexusról, a lány nem volt szerelmes az apjába, de még másba sem!

És te nem jöttél vissza nagyon rövid, szinte egy szuszra elmondott visszaemlékezése egy idős nőnek, aki a II. vgh. alatt elveszítette az édesapját.

A lány 16 éves volt, amikor őt és az édesapját is deportálták Franciaországban, mert zsidók voltak. Egy ideig együtt éltek a táborokban, de aztán elszakadtak egymástól. A lány megjárt több haláltábort is, míg végül felszabadult és visszatérhetett a megmaradt családjához. De az édesapja nem tért vissza.

Ennek a rövid történetnek pedig ez a lényege. Az, hogy az édesapa nem jött vissza, ez hogyan változtatta meg a család életét és persze visszaemlékezés is, hogy mit tapasztalt a koncentrációs táborokban, hogyan sikerült túlélnie. Lényegében egy emlék az édesapának.

Szerelem? Nem is értem az egészet. ...

"Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valami."

Nagyon rövid történet, egy kis novella. Ami kicsit fura, hogy kiadásra került egyedül, egy kötetben. Tán jobb lett volna, ha mások rövid történetével együtt került volna nyomtatásra. Mert így eléggé olyan szagú, amikor egy kis semmiségért elkérnek egy vagyont. 😒 De ajánlom a figyelmetekbe! Keserédes, megható történet. Az életről, a halálról, az elmúlásról, az önmagunknak való megbocsátásról.

Bár a molyos értékelések nem voltak nagyon kecsegtetőek, de a fülszövege annyira érdekes volt számomra, hogy végül nekikezdtem a könyvnek. Nem csalódtam annak ellenére sem, hogy kicsit lehetett volna agyafúrtabb a sztori.

Egy napon Louise kávézójában felbukkan egy férfi, aki azt állítja, hogy a férje, csak erre a nő egyáltalán nem emlékszik. 

Három évvel ezelőtt Helene - a gazdag üzletasszony és két gyermekes édesanya - nyomtalanul eltűnt. Most pedig úgy tűnik, hogy bár Louise nem emlékszik rá, de ő Helene.

A nő visszatér régi életébe, de a történet természetesen nem ilyen egyszerű. Próbálja felgöngyölíteni a múltját, közben kiderül egy súlyos titok és mindeközben gyilkossággal vádolják.

A történet két szálon játszódik. 

Az egyiken Helene próbál visszarázódni a családja életébe és elkezdi a saját nyomozását, ami során szörnyű titkok látnak napvilágot.

A másik szálon Louise szerelme nyomoz, hogy bizonyítsa a nő ártatlanságát.

Mind a két szál tartogat meglepetéseket, de természetesen összefügg. Úgy képzeljétek el az egészet, mintha lenne két fonal, amik az elejükön össze vannak csomózva. A csomó után szétválnak, majd a végükön újra összefutnak egy csomóba. Na, ilyen a sztori. Végig két szálon fut, de a végére természetesen minden rendeződik.

Olvasmányos volt és élveztem az olvasását, de mégis közepesre értékeltem. 

Olvasmányos és izgalmas volt a nyomozás: mi történt a múltban, ki a tettes, stb. Ez a szál jó volt, izgalmas.

DE! De a szereplők valahogy nem voltak a helyükön. Ez megbocsátható lenne, hisz skandináv krimiről van szó, a cselekmény a hangsúlyos, nem épp a lelki mizéria, amiből azért csurran-cseppen a sztoriba, csak valahogy még sem volt kerek az egész nekem. Valahogy nem jöttek át igazán az érzelmek, nem kerültek közel hozzám a szereplők. Lehet az volt a baj, hogy annyira  kutatni akartam a valódi tettes után, hogy nem tudtak a szereplők kibontakozni előttem, elvesztem a jelekben és az utalásokban.

Azt már az elején érezni lehet, hogy Helene nem lehet a tettes. Csak épp az olvasó se tudja bizonyítani, hogy miért, kénytelen a szerzőre hagyatkozni, aki fokozatosan vezeti le a történetet. 

Tetszett a két párhuzamos cselekmény. Helene szálán leginkább az volt hangsúlyos, hogyan illeszkedik vissza és mire bukkan a családja múltjában. A másik szálon pedig  a férfi nyomozása volt érdekes. Mire fog jutni? Fog tudni segíteni Helenen?

Ne hagyjon titeket ez a jelenlegi molyos 74%  megtéveszteni, jó a sztori. Nem nagy szám, nem okoz nagy meglepetést, de nem rossz. Ajánlom a figyelmetekbe!

Szegény blogocskám az elmúlt 4 hónapban nagyon pihenő üzemmódba kapcsolt, pedig direkt siettem a már olvasott könyvekről szóló bejegyzések megírásával, mielőtt újra munkába álltam volna, hogy legyen mit közzétennem, amíg belerázódom az új élethelyzetünkbe. Hát, nem jött össze. 😅 A bejegyzések továbbra is piszkozatban maradtak. Egyszerűen annyira elhavazódtam, hogy el is felejtettem a blogot, sok minden történt az elmúlt négy hónapban.

Március elején álltam munkába újra a GYED/GYES után. Az még akkor hagyján volt, hogy meg kellett szoknom a munka-gyerekek-háztartás kombójának az összeegyeztetését, de két héttel később bezárt az iskola és az ovi is a vírus miatt. Így hirtelen egy olyan izgalmas szituációban találtam magamat, amikor nem csak a 3-as kombót kellett összeegyeztetnem, hanem hirtelen tanár néni és óvó néni is lettem, mindezt úgy, hogy nálam a home office nem játszott túl nagy szerepet. 

Hajnali 4-kor keltem, mentem dolgozni, amikor hazaértem akkor pedig rám szakadt a háztartás, a Naggyal való tanulás, a Kicsivel való foglalkozás, stb. És akkor mindezt megfejeltem azzal, hogy ott volt az Egyetem is. Olvasni egyáltalán nem volt időm, de kedvem sem. Néha örültem, hogy élek. 😕 

Aztán hipp-hopp elkezdődött a vizsgaidőszak, ami sok meglepetést tartogatott. Van olyan tantárgy, amiből könnyebb lett szerintem így vizsgázni, mintha bementünk volna; de volt olyan tantárgy is, ahol elég kellemetlen volt, amikor 300-an rácuppantunk a Coospacre és az a túlterhelés miatt lefogyott, az addig elmentett feladatokat értékelte le (mondjuk a 30 perces vizsgából az 5. perc után lefagyott és annyi volt), került be a Neptunba a jegy. 

És akkor persze ott volt a Nagy is, akinél sehogy se működött az otthon oktatás. A tanár néni reggel felb.szarintotta az FB-re, hogy mi aznapra a lecke, csinálja meg a gyerek és kész. A szülő meg nézhette a youtube videókat, hogy is magyarázza el a gyereknek a feladatot, mert már ő maga se emlékszik rá. Úgyhogy szó szerint tanár néninek kellett lennem, aki munka után még órákig tanult a gyerekkel, hogy az ne maradjon le. (Férjemet azért mentem, nem volt ideje tanulnia vele, hisz bár ő volt itthon a gyerekekkel, de home officeban dolgozott, határidőkre itthon.) Neki sem lehetett egyszerű lévén, hogy nagyon pocsékul magyarázok, ugyanakkor haladnia kellett, sok szorgalmit is adtam fel neki, mert szeptembertől erősebb iskolában kezd, biztos alapot akartam neki biztosítani egy ilyen helyzetben is.
De ott van a Kicsi is, aki mindig azonnal megrohamoz, amint meglátja, hogy hazaértem és nyúzna-húzna, hogy most már csak vele foglalkozzak. Neki se lehetett egyszerű, hisz két és fél évig velem volt itthon, majd épp hogy 1 hónapot járt oviba, kezdte megszokni, erre bekövetkezett a vírushelyzet és apával maradt otthon, akinek dolgoznia kellett attól függetlenül, hogy itthon volt.

Úgyhogy az elmúlt hónapok így teltek. Sokszor volt nagyon elegem már, fáradt voltam, kiakadtam, néha csak sírni szerettem volna, de az se ment. Sok(k) volt egyszerre mindaz, ami történt. ... De sok mindenre rá is döbbentett ez a sok minden így egyszerre. Hol van gyenge pont az életünkben, miken kellene erősítenünk a jövőben. Lassan véget ér az iskola, egyetem, lesz egy kis nyugalom ilyen téren, aztán meglátjuk mi lesz szeptemberben.

Igyekszem most már a blogon is kicsit sűrűbben jelentkezni, mert tényleg elég sok könyvről van már megírt piszkozatom (kb. 40), így pár perc és közzé is teszem az egyiket, hogy lássátok az igyekezetemet. 😆

Márciusban teljesen feledésbe merült a blog. Sem energiám, sem kedvem nem volt írni, bejegyzéseket közzétenni, ... enyhén szólva lemerültem. 

A hónap elején majdnem 3 év után visszatértem a munkahelyemre, ott is idő volt, amíg sikerült újra felvennem a fonalat, visszarázódni a dolgozó édesanya munkanapjaiba. Munka után rohanni az oviba, na meg úgy egyáltalán összeegyeztetni a munkát, a két gyerkőcöt és az otthoni teendőket. ... Aztán jött az egész jelenlegi vírushelyzet még ugyanabban a hónapban (ahogy elkezdtem dolgozni, 1 hétre rá már itthon is volt fertőzött) és minden összekuszálódott. Bezárt az ovi, iskola, meg kellett oldanunk a gyerekek felügyeletét - végül a férjem maradt itthon velük home officban, én dolgozom továbbra is -. Márciusban teljes munkaidőben, minden nap be kellett mennem az irodába, áprilistól már csak heti 2 napot és persze ez is sok gondot, aggodalmat von maga után. Kimondottan nem egyszerű a jelenlegi helyzet. Olvasni se tudtam, próbáltam munkába menet és hazafelé jövet, hisz másfél órát utazok oda, ugyanannyit vissza, de többnyire csak néztem ki a fejemből, gondolkodtam és egy könyv se tudott lekötni. Aztán március utolsó napjaiban valami történt velem és újra elkapott a láz, azóta a 3. olvasmányomat nyúzom és időm is volt újra visszanéznem, hogy mi is volt a NIOK márciusi témája. Bevallom őszintén, hogy nem kis megkönnyebbülést éreztem, ugyanis ez a téma számomra mindennapi. 😀 Nagyon sok mesekönyvről tudnék írni, naponta több új és több régi megfordul a kezeink között, de most egy olyannal jöttem, ami igazán aktuális lehet a kisgyerekeseknek.

Mind a két gyerkőcöm nagyon szerette/szereti a Boribon köteteket. Mondhatom, hogy a Nagy is azon nőtt fel, bár egy kis túlzással, hisz még csak 11 éves, de kiskorában nagy fan volt, ugyanakkor a Kicsi is odáig van Boribonért, többnyire valamelyik kötetet kéri az alvásai előtt a felolvasáshoz.

A Boribon tojást fest, nekem annyira nem kedvenc. Érezni lehet, hogy valahogy más ez a kötet, mint a régiek. Valahogy nincs meg benne a varázs, kicsit tán jobban tekerve is van a történeten a régebbiekhez képest, valahogy olyan más. Ugyanakkor most aktuális és épp emiatt a Kicsinek egy kedvence jelenleg. Nekem már a fülemen jön ki, szerintem amúgy neki is, de most ez a mese a favorit nálunk, ez van.

Amúgy egész jól bemutatja, próbálja megértetni a húsvéti hagyományokat a legkisebbekkel. Tojásfestés, locsolás, vendégek ... de én kicsinek is utáltam a Húsvétot, sőt, ez enyhe kifejezés, a víz is kivert a szenvedő, makogó, locsolós kisfiúktól és a hócipőm televolt, hogy a Kinder tojást oda kellett nekik adnom ahelyett, hogy én ettem volna meg, na meg olyan büdi volt a pacsuli ... na mindegy, a mai napig rühellem ezt az ünnepet, nem is igazán tartjuk. Nem járunk locsolkodni, nem fogadunk locsolókat sem - most meg pláne - , de azért éreztetjük a gyerekekkel, hogy egy hangyányit más ez az időszak. Díszítünk, kapnak ajándékot, van tojáskeresés - idén már a kertben -, lesz meglepi könyv mind a kettőjüknek, de alapjáraton nem vagyok oda érte. 

Érdekes, hogy kinél mikor alakul ki a saját stílus. Legyen szó öltözködésről vagy az otthon dekorálásáról, meg úgy általánosságban mindennel kapcsolatban. 

Tizenévesen majmoljuk az épp akkor népszerű sztárokat, huszonévesen keressük az utunkat és bár sokszor mondjuk, hogy megtaláltuk a saját stílusunkat, megtaláltuk önmagunkat, ez sokszor még nem igaz. 

Huszonévesen a modernre, az újra vagyunk rákattanva, a divatra és elhisszük, amit elhitetnek velünk, hogy ezek vagyunk mi, ezt akarjuk. 

Aztán jönnek a harmincas évek, eljön az ideje az otthonteremtésnek, a családalapításnak és kezdünk összezavarodni. Kezd bennünk letisztulni, hogy mit is szeretnénk, milyenek is vagyunk. Míg huszonévesen fontos, hogy a környezetünk mit mond rólunk, szeretnénk felzárkózni, a harmincas éveinkben ez már nem számít, mert kiforrott egyéniséggé válunk, akik tudják, hogy mit akarnak, mi az útjuk.

Én elég későn érőn típus vagyok annak ellenére is, hogy fiatalon letten édesanyja. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy megrekedtem a húszas éveim elején. Ezen sokáig nevettem, amikor mondjuk közel a harminchoz megkérdezték a koromat és reflexszerűen rávágtam, hogy 23-24 és utána gondolkodnom kellett, hogy mennyi is vagyok. Nyilván azért rekedtem meg a 20-onéves korom elején, mert akkor valami történt, ami megállásra kényszerített és megtorpantam, majd a 30-as éveim elején folytatódott az életem. Olyan volt, mintha 23 évesem álomba merültem volna és 30 évesen ébredtem fel. Így későn, ekkor kezdett el formálódni bennem az "én" képem. És most, pont félúton a 30 és 40 között jutottam el odáig, hogy tudom ki vagyok, milyen vagyok és mit akarok.

És itt jön akkor a Lagom. 

Mi is ez? A boldogság svéd titka olvasható az alcímben. A svédek az egyik legboldogabb nemzet. Milyen jó nekik, ugye? 😅 De mi a titkuk? Rettentően egyszerű: a lagom. Ez egy kifejezés, egy életstílus, aminek a lényege az, hogy elég a "pont jó". 

Nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez a "pont jó", mert annyira más, mint a magyar mentalitás. Mi magyarok nagyon hajtunk és rá is vagyunk erre kényszerítve. Hajtunk a munkahelyünkön, mindig többet akarunk kihozni magunkból, mert féltjük a munkánkat, féltjük a megélhetésünket. Nem vagyunk elégedettek a testképünkkel: vagy túl kövérek vagyunk vagy túl vékonyak vagy ha nem az a baj, akkor az a probléma, hogy miért nem zöld szeműek vagyunk pl. Folyamatosan elégedetlenkedünk az életünkkel kapcsolatban. Miért nincs nagyobb házunk? Biztos jól neveljük a gyereket? Biztos jó a párkapcsolat amiben élünk? Folyamatosan kételkedünk önmagunkban.

És itt a lagom, ami azt mondja, hogy "minden pont jó, ahogy van". Nem kell túlórázni, a munkaidődet úgy oszd be, hogy meg tudd csinálni, amit kell. Ne azon parázz, hogy jó vagy-e, fogadd el önmagadat. Ne azért sportolj, hogy jó alakod legyen, hanem egyszerűen csak magadért, mert úgy vagy jó, ahogy vagy. Minden úgy jó, hogy "pont jó". Nem kell többnek lennie, de kevesebb se legyen. Tudom, ezt így nehéz leírni, olvassátok el a könyvet! Érdekes. Magyaroknak fura lehet ez a felfogás, de értem, hogy miért boldogabbak ettől. 

Tetszett a felépítése, amiről szólt. Nagyon tetszett a pár recept benne, tuti ki fogom próbálni az egyiket. Viszont nagyon hiányoltam még több képet az otthonokról, milyen a svéd otthon berendezése, milyen a konyhájuk, fürdőszobájuk, stb. Vagy lehet csak azért éreztem így, mert jövőre kezdjük a nappali és az étkező felújítását. 😂

Térjünk vissza akkor az "én" kialakulásához. Nagyon közel áll hozzám a svéd lakberendezés, ez vagyok én, ezt szeretném fokozatosan megvalósítani az otthonomban is. Már nem a csúcs szuper, divatosnak mondott lakberendezésre bukom, hanem tán a kicsit régiesebbekre. Fehér falak, barna parketta, fabútorok, régi tárgyak, színes anyagok, minden, ami természetes. A kertünkben pl. áll egy elég nagy köcsögfa. Lehet sokan azt se tudják mi az, de nekem ez is sokat jelent. Mint ahogy mondjuk az almafa alatt a fából készült pad. Vagy a 80-as évekből megmaradt hatalmas vázában álló virágok. Vagy az igazi fából készült tv-s komód, dohányzóasztal, étkezőasztal, tálalószekrény. Nem az ilyen-olyan funér-dolgok. Nem. Igazi fa. Erős, masszív, időtálló. Érzed rajta az életet. Olyan dolgok, amikbe beruházol egy életre. Nem szeretem a túlzsúfoltságot. Minden legyen tiszta, átlátható, pihentető. Ez az otthonom stílusa, ami fokozatosan kerül kialakításra, évről évre. Amolyan svéd módra. 😉

NIOK 2020. februári kihívása

"Egy könyv, aminek a címében a szív szó szerepel"

Most nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi legyen a választott könyvem, mert egyből beugrott A szív alakú doboz. Nem olyan rég rendezgettem a könyveket a polcon és akkor akadt a kezembe. Még végig is futott bennem, hogy szerencsétlen könyvecske lassan 10 éve hever olvasatlanul a polcon, pedig még valamelyik Várólista csökkentéses projektben is részt vett (már nem tudom melyikben), de akkor se került rá sor. Most viszont úgy gondoltam, hogy itt van az esélye, most tutira elolvasom, ez a sors keze.

A szerző - ha esetleg valaki nem tudná még -, nem más, mint Stephen King fia. Bizony, azé a Stephen Kingé. Úgyhogy piszok nehéz dolga lehetett íróvá válnia, ilyen író apukával a háta mögött. Piszkosul nagy lehetett a bizonyítási vágya, hogy kitörjön. Na meg nem is lehetett egyszerű dolga, mert első körben biztos, hogy az apja könyveihez hasonlították az övéit.
Ez a szerző első könyve, nem mellesleg.

Eredeti címe: Heart-Shaped Box (2007.) Kiadta: GABO (2018.)- én a 2008-as kiadást olvastam az Európa Könyvkiadótól Oldalszám: 404 Forrás: saját Értékelésem:

Na de akkor A szív alakú doboz.
Jude az 50-es éveiben járó rocksztár, aki szereti magát körülvenni fiatal husikkal. Szóval éli a sztárok életét. Rengeteg pénz, hírnév, fiatal nők, pia és még tudjátok mi.
Van egy elég fura hobbija, spéci dolgokat gyűjt. És most lehetősége adódott az egyik legspécibb dolog megvételére. Egy nő árverésre bocsátotta az apja szellemét. Jude nem is sokat teketóriázott, villámáron megvette a szellemet, mert jó poén. Pár nappal később meg is érkezett a küldemény, egy szív alakú dobozban az elhunyt öltönye. Jude szépen beakasztotta az öltönyt a szekrénybe, tudomást se akart róla venni, igen ám, de aztán megpillantotta a szellemet, aki itt-ott felbukkant. És nem barátságos szándékok vezérelte, a célja az volt, hogy megölje Jude-ot. Vajon miért? És meg lehet valahogy állítani őt?

A horror, thriller nem az én műfajom. Őszintén szólva nem nehéz megijeszteni, beparáztatni, ... ha szellemekről van szó, akkor meg pláne össze tudom magam gyorsan pisilni. Szóval nagyon sokszor kitágult pupillákkal olvastam a könyvet, zakatoló szívvel, hogy most mi lesz. Megadta a történet a kellő adrenalin löketet az biztos! Ugyanakkor nem ájultam el tőle.

Jól van felépítve, a szereplők kellőképpen titokzatosak, majd szépen kibontakoznak a miértekre a válaszok. Izgalmas volt olvasni, hogy vajon ki fog győzni, a szellem vagy Jude? És jól kidolgozott, nem összecsapott lett a vége sem, bár kicsit fura a műfajban.

Ha kicsit távolabbról kell nézni a történetet, akkor rém egyszerű az egész. Van egy szellem, aki ki akarja nyírni a főszereplőt, nyilván oka van rá, menekülnek, van kellő vérveszteség, majd megoldódik minden és jön a happy end. Igazából nem agyafúrt a sztori, de ha belegondolunk, hogy első könyvről van szó, na meg micsoda lelki nyomás lehetett apuka miatt jól megírni, akkor azt kell mondanom, hogy ez nagyon jó kezdés volt és kíváncsi vagyok más történeteire is Joe Hillnek. DE! egyáltalán nem tökéletes.
A karakterek titokzatosak, de írhattam volna azt is, hogy gyengén kidolgozottak. Teljesen semlegesek maradtak számomra. Nem érdekelt a múltjuk, miért olyanok amilyenek és mindez tán azért volt, mert leginkább a cselekmény a hangsúlyos. Igen ám, de a történet vége szinte sziruposra sikeredett, mint egy romantikus lányregény a keményebb verzióból és ahhoz, hogy ezt az olvasó elégedett mosollyal az arcán nyugtázza, kellett volna az, hogy a főszereplők közel kerüljenek hozzá. Így viszont elég fura lezárás lett, de végülis a helyén van. Ugyanakkor mégis jó a sztori. Borzongató, odaszegez a fotelhez, ágyhoz, ahol olvasod és igazából az olvasás közben nem is érdekelnek a hibái. Na meg ritka, ha valaki azonnal tökéletes könyvet rittyent, még ilyen felmenővel a háta mögött is. Sőt! Ilyen felmenővel a háta mögött megmutatkozott, hogy van érzéke Joe Hillnek az íráshoz, szóval azonnal keresek tőle valamit a könyvtárban.

Ha szerettek borzongani, ne hagyjátok ki!

Kezdjük akkor először a szokásos havi összefoglalóval. 😊

Januárban a Nagy a 11. születésnapját ünnepelte, ami hihetetlen számomra. Most már igazi tizenéves és egyszerűen nem értem hová rohan az idő. Mintha csak egy szemhunyásnyi lett volna ez a 11 év, holott tudom, hogy nem. És ha belegondolok, hogy még ugyanekkora szemhunyásnyi idő után 22 éves lesz és ki tudja merre sodorja majd az élet ... nem kis gombócot érzek a torkomban. 💓

A hónap vége felé elkezdtünk a Kicsivel az ovis beszoktatásra készülődni, ami február elején lett volna aktuális, de sajnos nem jött össze, ugyanis lebetegedett a Kincsem. 😞

De nézzük akkor a blogot.

12 könyv olvasását fejeztem be a hónapban. Igen, elég szépen indult az évem, de a bejegyzés vége felé meg fogjátok érteni, hogy mire is volt ez a nagy sietség.

Ezek közül csak 2 könyvre adtam 5 csillagot:

↪ Ecsédi Orsolya: Nyanyacraft

↪ Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Januárban 21 bejegyzést tettem közzé, amik közül 15 volt könyves.

A leglátogatottabb bejegyzésem a 2019 legjobb és legrosszabb olvasmányai volt, könyves tekintetben pedig Helen Pollard: A ​kis francia panzió, amit a NIOK januári témájához kapcsolódóan olvastam el.

A legtöbben itthonról, majd Bulgáriából és az USA-ból kattintottatok az oldalra.

Vicces keresőkifejezéssel nem tudok szolgálni, könyvekre kerestek rá és jutottak el így az oldalra.

Már említettem többször is, hogy az idei évem elég mozgalmas lesz és valószínűleg háttérbe fog húzódni egy időre az olvasás. Legalábbis erre készülök.

2017-ben másodjára is édesanya lettem, így az elmúlt 2 és fél évben itthon voltam a Kicsivel. Emiatt nyilván több időm és lehetőségem volt az olvasásra, mint egy dolgozó édesanyának. Az elmúlt években ez meg is látszott a blogon, szép számmal jelentek meg bejegyzések.

Idén viszont két változás is be fog következni hamarosan az életemben. 

⓵ Időrendi sorrendbe az első az, hogy február közepén megkezdtem az egyetemet. Keresztfélévben felvételt nyertem az egyik budapesti intézménybe, levelező tagozatra. Nem hirtelen jött ötlet volt, már a tavaly szeptemberi képzési időszakra is jelentkeztem, de akkor nem jártam sikerrel. Most viszont sikerült és emiatt egyszerre vagyok nagyon izgatott és vagyok beparázva is. 😂 

⓶ A másik dolog pedig, hogy február közepére a Kicsi megkezdte az ovit, én pedig jövő héten megyek vissza dolgozni.

Mozgalmas lesz az idei év és kicsit aggódok is hogyan fogom tudni összeegyeztetni a 2 gyereket + munkát + háztartást + egyetemet, de nyilván megoldom majd. És itt a magyarázat arra, miért is gondolom azt, hogy nem fogok tudni olvasni. Egyrészt úgy gondolom, hogy időre lesz szükségem, amíg visszarázódom a dolgozó anyuka mindennapjaiba. Kezdetben minden rohanás lesz és esténként inkább bedőlök majd az ágyba, mint olvasni fogok. Ezt már előre látom. 😅 Másrészt ha lesz szabadidőm, akkor tanulni tervezek elsősorban.

Ugyanakkor a blog nem fog bejegyzések nélkül maradni. 😊 Már csak azért sem, mert jelenleg 35 könyves bejegyzésem hever piszkozatban, amik hamarosan közzétételre kerülnek majd az átmeneti időszakban. Megtervezetten, elég nagy csúszásokkal (jelenleg 3 hónapos késéssel, kivéve a recenziós kötetek) kerülnek közzétételre a bejegyzéseim. Így oldottam meg azt, hogy a blog frissüljön akkor is, ha nem lesz időm az olvasásra olyan szinten, mint eddig.

A NIOK 2020-as kihívását tartani szeretném, vagyis havi 1 könyvet szeretnék elolvasni mindentől függetlenül és ha ez sikerül, akkor meg is lenne az erre az évre betervezett 30 könyv elolvasása. Ezért is húztam bele januárban az olvasásba, amíg volt rá lehetőségem.

Mivel arra készülök, hogy eléggé háttérbe fog kerülni a szórakozásból való olvasás az életemben (kivéve tartva a NIOK havi témáját), így egy ideig recenziós kötetek olvasását nem vállalom. Se szerzőktől, sem pedig kiadóktól kapva. Ha úgy érzem, hogy van már kapacitásom az ilyen kötetekre - mondhatni határidőre olvasni -, akkor jelezni fogom. 

Ezek lennének a blogot érintő változások. Bízom abban, hogy olvasói maradtok az oldalnak annak ellenére is, ha csak havonta 1-2X fog frissülni egy ideig. Aztán persze hamvaimból feltámadok, mert magamat ismerve egy idő után úgy is úrrá lesz rajtam az olvasási vágy, csak megfelelőnek kell lennie hozzá a körülményeimnek. 😏

A zodiákus lány egy hazai első könyves írónő sorozatának az indulókötete. Gyönyörű a könyv borítója és nagyon figyelemfelkeltő a fülszövege is.
A fülszövegből kiindulva gondolhatja az olvasó, hogy egy olyan történethez lesz szerencséje, aminek központi eleme a horoszkóp és az asztrológia, megfűszerezve némi romantikával - hisz utalás van arra, hogy a főszereplő 4 különböző csillagjegyű (Kos, Bika, Ikrek, Rák) férfival is kapcsolatba fog kerülni -. A borító pedig nekem amolyan modern ezeregy éjszakai meséi hangulatot keltett, ebből pedig női kalandregényre számítottam. ... És igazán egyik elképzelésem se jött be.

A történet főszereplője Isis, aki egyiptomi származású, de Amerikában él a szüleivel. Egyke, a szülei szeme fénye. Az unokatestvére szerepében felbukkan egy amolyan gonosz mostohatesó-féleség, de komolyabb jelentősége ennek csak a történet végére lesz.
Isis kiskamasz korában a fogadott unokatestvérébe szeret bele (Kos), aztán az egyetemen egy diáktársába (Bika), majd az egyetem után a főnökébe (Ikrek), a kötet végére pedig egy Rák jegyű férfiba. És itt véget is ér a történet erre a kötetre.
A lány a történet kezdetekor még kislány (7 éves), a kötet végére pedig a 20-as évei közepét tapossa. Lényegében az ő életéről, párkapcsolatairól szól a könyv. És ami igazán a lényeg:  A zodiákus lány számomra egy erotikus regény.

De álljunk álljunk meg egy pillanatra a horoszkópnál, hisz arra számítottam, fontos szerepe lesz a történetben. Nem vagyok az a fajta nő, aki rendszeresen, akár naponta, hetente vagy akár csak havonta is, rákukkantana arra, hogy mit jósolnak neki. Őszintén szólva nem hiszek abban, hogy a csillagokból, születési dátumokból bármit is ki lehetne olvasni, hisz a sorsunkat mi magunk, a döntéseink irányítják. Persze a döntéseket befolyásolhatják a hormonok (tudom, apály, dagály, telihold, ... azért maradjunk a realitás talaján), de akkor is mi döntünk. Szóval évente 1X olvasok horoszkópot, méghozzá az év elején, hogy az új évre mit "jósol". Ez érdekel, néha szörnyülködök (te jó ég, azt írja nyáron pénzszűkében leszek, na, akkor nem nyaralunk) vagy vidám leszek (huh, áprilisban fellobban a szenvedély, hűha, szólok is a férjemnek, hogy készüljön áprilisra), egyszer elolvasom, elfelejtem és annyi.

Rettentően zavarba ejtően kezdődik a történet, tipikusan olyan dologról szól, amiről nem akarok olvasni, zavarba ejt. Lehet prűdnek nevezni, gátlásosnak, bárminek, de az első oldalakat szeretném elfelejteni.

Azt is joggal gondolhatja az olvasó a fülszövegből kiindulva, hogy fontos, központi elemei lesznek a csillagjegyek a történetnek, erre fog épülni. De ez nem így van. Szó van bennük, kitér rá a szerző, de mindig csak akkor, amikor felbukkan egy újabb pasas a színen. Mint amolyan bevezető, amiben felvezeti pár sorban, hogy mit kell tudni mondjuk az Ikrekkel folytatott párkapcsolatról, majd színre lép az Ikrek és legközelebb akkor lesz említés a csillagjegyekre, amikor jön a következő pasas és pár sor erejéig be kell mutatni ennek a csillagjegynek is a jellemzőit. Hiányoltam ilyen téren a történetbe való belesimítását az asztrológiának. Bele kellett volna valahogy simulnia, többször felütnie a fejét, vissza és visszatérni rá, igazán hangsúlyossá tenni, ha már ennyire ki lett élezve a fülszövegben.

A könyv erotikus történet, mint ahogy fentebb már említettem. Számomra csak a szexről szólt. Ezzel ilyen volt, azzal olyan, az egyikkel langyos lábvíz, a másikkal már BDSM. Sok ágyjelent volt, ami már sokk volt és igazán nem is értem, az a BDSM beleszövése. Az írónő gondolom úgy érezte, hogy sokan szerették a Szürke 50 árnyalatát, így belecsempészte ő is a BDSM-et a történetébe, hogy dobjon a sztorin, izgalmasabbá tegye, kielégítse esetleg egyes olvasók vágyait, de így beleszőve nem nyerte el a tetszésemet. Ráadásul Isis karakterén is rombolt, ami amúgy se volt valami erős. És jön is az általánosítás akaratlanul az Ikrekkel, hogy akkor biztos minden Ikrek pasi ostorral akarja a nőt verni az ágyban. 

De térjünk ki egy picit Isisre. Nem érzek a karakterében fejlődést. Persze, teltek az évek felette, de mintha 7 évesen is felnőtt lett volna, nem éreztem fokozatos fejlődést a jellemében. Sőt, maga a jelleme is elveszik a sok erotikus jelenet között. Nem sikerült megkedvelnem a lányt, mert igazán nem sikerült megismernem sem. Ráadásul voltak olyan tettei, amiket egyszerűen nem tudtam megérteni.

A történet végén újra .... nem is tudom .... valami hasonlót éreztem, mint a BDSM beleszövésekor. Miért is kellett? MIÉRT? Újra akart valami újat beleszőni az írónő, de ez nem sült el jól. Nyilván függővéget szeretett volna, jött az ötlet és persze, izgalmas, vajon hogy fog folytatódni, ugyanakkor meg nyilvánvaló és akkor mi értelme volt?

Összességében indulásnak, első könyvnek nem rossz A zodiákus lány. Van benne fantázia, van benne lehetőség és látszik benne a sok munka. Az kitűnik belőle, hogy az írónőt tényleg érdekli az asztrológia, benne van a témában, de nem sikerült ezt kellőképpen átadnia ebben a kötetben még. Még nem kiforrott a történet, a stílus, hogy mi is lesz ebből a végére. Nagyon érezni lehet rajta az akarást, hogy tetsszen az olvasóknak. A váratlan fordulatok, a BDSM, ezek mind az olvasókért voltak. De túlságosan akaratszagú volt, nem pedig ösztönös. Az írónő tud írni, tud mesélni és biztos vagyok abban, hogy szuper hazai író lesz majd belőle, csak még forrnia kell. Indulásnak jó volt!

Ajánlom a figyelmetekbe a könyvet, ha érdekel titeket az asztrológia, kedvelitek az erotikus regényeket.

A történet folytatása A 13. csillagjegy címmel tavaly megjelent. Oroszlán, Mérleg és Skorpió férfiak fognak terítékre kerülni abban a kötetben.

Amikor megpillantottam a borítót, azonnal szerelembe estem. Gyönyörű! 

És amikor elolvastam a fülszöveget is, tudtam, hogy nekem ezt a történetet olvasnom kell!

A történet 3 szálon fut és mindegyik szálon nagyon fontos az anya-gyermek kapcsolat.

Tori édesanyja a 19. század történelmével foglalkozó professzor, akin sajnos jelentkeztek az Alzheimer-kór tünetei. Ezt persze a professzor asszony kezdetben nem tudja elfogadni, de a történet végére be kell látnia, hogy segítségre van szüksége. 

A könyv ott veszi kezdetét, hogy Tori Ausztráliából Angliába utazik, hogy egy ideig az édesanyjával legyen és közben átgondolhassa a házassága jövőjét.  Aztán talál egy levelet az édesanyja munkahelyi papírjai között, felkelti az érdeklődését, beleolvas.

A jelenen keresztül az anya-gyermek kapcsolat a hangsúlyos. Az édesanyának - aki mindig erős támasza volt a gyermekének -, el kell fogadnia, hogy a kora és a betegsége megtörte, nem tud továbbra is erős támasza maradni. Hagynia kell, hogy a gyermeke vegye át az anya szerepét. Torinak pedig döntenie kell, hogy ebben a szituációban mit tegyen? Ápolja az édesanyját vagy élje az életét tőle távol, Ausztráliában? 

A történet másik szála az a bizonyos levél, melyet Tori megtalál és elolvas. Egy édesanya írta a lányának, akiről lemondott. Feleleveníti benne az első szerelmet, a megismerkedést az édesapával. A levél tele van emlékekkel, fájdalommal, bánattal és esedezéssel, hogy megbocsásson neki a lánya a döntéséért. 

Ugyanakkor nem csak emiatt fontos ez a levél. Az 1800-as évek második felében íródott és remekül bemutatja az akkori kort és azt, hogy egy lányanyának milyen lehetőségei voltak akkoriban.

Múlt 2. / A gyermek

A harmadik szál 1874-ben fut. Agnes betölti a 19. életévét, így el kell hagynia a lelencházat, ahol felnevelkedett. A szüleiről semmit se tud, de a távozása előtt megtudja, hogy az édesanyja egy gombot hagyott hátra neki, ezt a gombot pedig összeköti egy helybeli, nemesi család lányával. Agnes, Genevieve nyomába ered, hogy kapcsolatba léphessen vele. Az ő karaktere nagyon jól megmutatja, hogy mire képes az ember, ha valamit igazán szeretne. A fiatal lány bátor és nagyon határozott. A fél világot átutazza, csak hogy megtalálja Genevievet és szembesüljön az igazsággal, amit már igazából rég megtalált. Az utazások, nyomozások közben kirajzolódik Genevieve múltja is, aki vagy szimpatikus lesz az olvasóknak vagy épp ellenkezőleg.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, szinte repültek a sorok. Az igazán hangsúlyos szál Agnes nyomozása. Vajon hol fogja megtalálni Genevievet? Tényleg ő az édesanyja?

Aztán ott van a levél, ami nagyon sokáig meglepetést tartogatott. Megmondom őszintén, igazából nem is sejtettem ezt a fordulatot, teljesen más megoldásra számítottam.

A jelen pedig? Emiatt vontam le az 5-ből 1 csillagot. Megközelítőleg sincs annyira kidolgozva ez a szál, mint a másik kettő. Ráadásul elég kurtán-furcsán, összecsapottan lett lezárva. Hiányérzetem maradt ezen a vonalon. Olyan szépen, olyan részletesen, jól felépítetten dolgozta ki az írónő a múltat, csempészte bele izgalomfokozásnak a levelet és közben pedig a jelen nem készült el annyira. Több kérdés is megválaszolatlanul maradt bennem a végén.

Ha kedvelitek a könnyed, olvasmányos, kicsit tán nőiesebb történeteket, akkor tudom a figyelmetekbe ajánlani! Leheletfinoman felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha ott van/volt mellettünk egy édesanya, akire számíthat(t)unk. Illetve milyen szerencsések vagyunk akkor is, ha van gyermekünk, megadatott nekünk ez a csoda is. 

Többször említettem már a bejegyzéseimben, hogy nagyon érdekelnek azok a történeteket, melyek így vagy - úgy, de a holokausztról szólnak, dolgozzák fel. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mindez hogy történhetett meg. Mindegyik ilyen olvasmányban a magyarázatot keresem, amit nyilván soha nem fogok megkapni, mert erre nem lehet okot találni, nem lehet megmagyarázni. 
Eddy de Wind könyve igazi különlegesség.
 
A felszabadulás után egy ideig még a táborban maradt, hogy gondoskodjon a betegekről és közben papírra vetette a visszaemlékezéseit. Emiatt sokan az egyik leghitelesebb visszaemlékezésnek tartják, hisz nem volt ideje arra, hogy megkopjanak az emlékei, hatással legyenek rá a felszabadulást követő események.

A kötet ott veszi kezdetét, hogy megérkezik a férfi Auschwitzba. Ekkor még E/1-ben írja a történetet, aztán lesz egy hatalmas "vágás" és hirtelen E/3-ban olvashatjuk tovább. Annyira fájdalmas volt visszaemlékeznie, hogy úgy érezte könnyebben tudja papírra vetni az érzéseit, a történteket, ha létrehoz egy kitalált figurát - Hansot -, akit magáról mintáz meg és az ő szemén keresztül mutatja be a történteket.

Érezni lehet a könyvön, hogy a szerző nagyon távolságtartó akart lenni, szinte gépiesen leírta a történteket. Nyilván azért, hogy ne vesszenek el az emlékek, de közben nem merte átadni magát az érzéseknek. A célja a tájékoztatás, a beszámoló volt és ezt igazán akkor lehetett érezni, amikor konkrét adatokat, számokat osztott meg, mintha riporter lett volna, aki meginterjúvolta a többi rabot. Néhol nagyon távolságtartó, csapongó a könyv stílusa, ugyanakkor pont emiatt a mondhatni ridegség miatt az olvasó még jobban át tudja érezni azt, hogy min mentek keresztül a "rabok".

Amit még fontos megemlíteni, hogy a legtöbb holokausztról szóló történet csak a szörnyűségekre tér ki. A megaláztatásokra, az éheztetésekre, a verésekre, a halálra, ritka, ha valaki bele meri csempészni mondjuk a szerelmet a történetébe, de olvastam már ilyet is. Eddy de Wind sem félt erről írni. Kitért arra, hogy a férfiak és a nők ha tudtak, igenis létesítettek "kapcsolatot", írt a férfiak vágyakozásáról, ha nőket láttak, írt az intrikákról a táboron belül. A "rabok" igenis piszkálgatták egymást a szörnyűség közepette is, keresztbe tettek egymásnak, ami akár valakinek a halálhoz is vezethetett. Ugyanakkor szerelembe is estek, ismerkedtek. Ezek mind olyan emlékek, melyek szerintem pont azért kerültek leírásra, mert még nem volt idejük megkopni és még fontosnak találta megemlíteni őket. Továbbá érdekes olvasni friss emlékekkel, hogyan is látták Mengelét, a kápókat, a blokkparancsnokokat, stb. Még nincs rajtuk a Világ nyomása - a sok kiderült szörnyűség -, még csak az alapján alkottak véleményt, amiről ők tudtak a táborok belül.

"Auschwitz valójában több volt, mint egy tömeges embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felső-sziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot."

A könyv végén összefoglaló van arról, hogyan is alakult a férfi élete a tábor felszabadulása után, így tényleg kerek képet kapunk az életéről. Továbbá pár fénykép is található benne, amik miatt még döbbenetesebb az egész, hisz így látjuk, tudjuk, hogy kikkel történtek meg a leírtak.

A kötetet először 1946-ban adták ki és a tábor 75. évi felszabadításának emlékére magyarul is megjelent. Olvassátok el!

Kiadta: Partvonal (2017.) Forrás: könyvtár Értékelésem:

Van egy fiam és van egy lányom. A fiam a Nagy, a lányom a Kicsi. Elég nagy korkülönbség van köztük, de sose terveztem, hogy kicsi lesz. Köztem és a tesóm közöttt is 10 év van, el se tudtam képzelni magamat egyszerre két kicsivel. 

Még mindig látom magam előtt, amikor a Kicsi "előtt" ultrahangra jártam az ovuláció környékén és közölte velem a nőgyógyász, hogy hoppácska, mind a két petefészekben érik valami, ebből bizony lehet két kilökődés is. Még mindig érzem a pánikot a torkomban, hogy te jó ég, nem akarok ikreket, két kicsit egyszerre, én nem bírnám. Aztán másnap már látni lehetett, hogy az egyik kezd sorvadni, ebből bizony nem lesz két petécske. Nos, így lett a Kicsi, akinek kicsin múlt, hogy nincs ikertestvére. 

Szóval van egy fiam és van egy lányom. Amikor a fiam született 25 éves voltam, a lányommal 33. Teljesen más volt a két terhesség, teljesen másképp éltem meg és teljesen más a 2 gyerek. Tűz és víz.

A fiam vízöntő. Hihetetlen jó természet. Tipikusan az, aki órákig elvolt egy kocka nézegetésével. Nyugodt, lelkiismeretes és szépen halad előre mindig, ha valamit eltervez. Rá mondják azt, hogy bárcsak több ilyen fiú lenne a Világon, sokkal szebb lenne az élet. Ő az, aki egy fiatal, első gyerekes anyukának tökéletes gyerkőc.

A lányom oroszlán. Irányító, tipikusan most azonnal mindent fajta. Ha kell földhöz vágja magát a bolt közepén. Akaratos, erős személyiség. Biztos vagyok abban, hogy ő is szépen fog haladni előre az életében, küzdeni fog majd és megszerzi amiről úgy gondolja, hogy jár, kell neki. Nem fog félni a harctól. Vele küzdök én is és bár még kicsi, de néha nagyon nehéz vele. Ő olyan, aki ha egy első gyerkőcös, fiatal anyukának születik meg, kihullott volna szerencsétlennek az összes haja. Néha, még én is tépem a sajátomat.😅
Fiú, lány, teljesen különbözőek. Így amikor megláttam ezt a könyvet a könyvtárban, nem is gondolkodtam azon, hogy kikölcsönözzem-e, pedig nem rajongok az ilyen könyvekért.

Amit fontos kiemelnem az elején, ez nem gyerekneveléssel foglalkozó könyv. Tényleg inkább arról szól, hogy mire kell figyelni lányok esetében egészen kicsi kortól a serdülőkor végéig. Miben mások, miben kell erősítenünk őket, mire kell odafigyelni a nevelésük során. 
A lányok érzékenyebbek, mint a fiúk, másképp van szükségük az életükben az anyákra és az apákra, mint a fiúknak.
A könyv lényege, hogyan segítsük a lányok kibontakozását, hogy felnőttként erősek, magabiztosak, határozottak és boldogok lehessenek.

Ha van lányotok, ajánlom a figyelmetekbe!