Follow Us @nikikonyvesem

2012. április 24., kedd

Herta Müller: Lélegzethinta

Eredeti címe: Atemschaukel (2009.)
Magyar kiadás: Cartaphilus Kiadó (2010.)
Oldalszám: 331
Ára: 2900
Forrás: könyvtár

Kiknek ajánlom?: mindenkinek! De érettségi
előtt állóknak ajánlott irodalomként biztos.
Akiket pedig érdekel a téma és ez a kor,
azoknak meg főleg.

Még gimibe jártam amikor Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel- díjat a Sorstalanságért, én pedig ajánlott irodalomként elolvastam. Igazán felidézni már nem tudom, hogy miért is nem tetszett, akkor olvastam először és utoljára. Lehet, ha most így 10 év elteltével újraolvasnám, más lenne a véleményem, de őszintén szólva annyira az maradt meg bennem, hogy nem tetszett, egyszerűen indíttatást se érzek az újraolvasására.
Amikor láttam, hogy Herta Müller a Lélegzethintával 2009-ben Irodalmi Nobel-díjat nyert és a téma hasonló, kíváncsi lettem, ugyanakkor egy kicsit szkeptikus is. Néha olyan érzésem van, mintha valaki írna a koncentrációs táborokról, akkor azt mindenképp valamilyen díjjal jutalmazni kell, mert egy szörnyű témát dolgozott fel.

Az első tévedésem Herta Müller regényével kapcsolatban ott kezdődött, hogy a német koncentrációs táborok poklára számítottam. Most keletebbre kaphatunk bepillantást, méghozzá a szovjet időkre.
1945-öt írunk, amikor is Románia szovjet fennhatóság alá került. Minden 17 és 45 év közötti nőt, férfit, aki bár román állampolgár, de német nemzetiségű, 5 év munkatáborra ítéltek, amolyan jóvátételként.
A főszereplőnk a 17 éves Leo, akit egy ukrajnai táborba szállítanak. Nagyobb bepillantást kaptam a tábor működésébe, mint más hasonló regényekben, amiket már olvastam. Arra számítottam, hogy csupa szörnyűséggel találom szembe magamat: csecsemőket dobálnak a katonák a levegőbe, majd lövik le úgy őket, vagy brutálisan megkínozzák a táborlakókat, csak úgy "poénból" lövöldözni kezdenek közöttük, kísérletek, stb. Bár nyilván szörnyűségekről itt is lehet olvasni, de másképp. 
A középpontban inkább az áll, hogyan tudott működni a tábor belülről. Az éheztetés, a durva munka mindennapi volt. Sokan éhen haltak, sokan feladták, mert egyszerűen nem volt erejük folytatni. De ugyanakkor a láger szinte élt.
Cserekereskedelem folyt, az emberek segítették egymást vagy épp keresztbe tettek egymásnak. Divatot teremtettek, a semmiből egy új világot hoztak létre. Nagyon gyorsan azon kaptam magamat, hogy az járt a fejemben, mi lesz a szereplőkkel amikor vége lesz az 5 évnek? Olyan volt, mintha a láger az otthonukká vált volna és a külvilágtól elszakadtak volna. ...

Herta Müller, Oskar Pastior költővel közösen kezdte el írni ezt a regényt. Leo nem más, mint Pastior. Az ő visszaemlékezéseiből állt össze a Lélegzethinta.
"Miért kell neked lovagolnod, a repülés gyorsabb. Én csak olyankor álmodom, amikor ébren vagyok. Amikor a halottakat leteszem a hátsó udvaron, szeretnék elrepülni, mint egy hattyú, Amerikába."
Herta Müller: Lélegzethinta (184. oldal)
Olyan, mintha a lágerélet egy másik szeletére pillanthatnánk rá ennek a könyvnek a segítségével.
Az éhezés olyan finoman van érzékeltetve, hogy szinte éreztem a számban az étel ízét, éreztem az illatokat. Az ételek leírása szinte költői volt. Ezt pedig szerintem csak olyasvalaki tudja elérni, aki tényleg megtapasztalhatta, hogy milyen az "éhség angyala" és mit tud kiváltani az emberekből.
Szerintem sose fogom elfelejteni annak a nőnek a halálát, aki a férjével együtt került a táborba és az étkezéseknél a férje szinte kilopta a tányérjából az ételt, mert annyira éhes volt. Az asszony pedig egy szót se szólt, tűrt, fel se fogta, hogy nem is evett, majd egy idő után éhen halt. ...
Bár a Sorstalanságnál nem feltétlenül értettem egyet a díjazással (azt azért ki kell emelni, hogy Kertész Imre az első és mindezidáig egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjasunk), de a Lélegzethintánál igen.

Nincsenek megjegyzések: