Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Emma Donoghue: A Szoba

Eredeti címe: Room (2010.)
Magyar megjelenés: 2011.
Kiadó: Alexandra Kiadó
Oldalszám: 387
Ára: 3000
Forrás: könyvtár

Kiknek ajánlom?: mindenkinek
(nyilván persze nem egy 5 éves
gyereknek esti mese képpen, de értitek)
Emlékeim szerint nem sokkal Natascha Kampusch kiszabadulása után járta be a világsajtót egy hasonlóan szörnyű eset, ami szintén Ausztriában történt.
Josef F. 24 éven át tartotta fogva a lányát. Többször erőszakot követett el rajta, akinek így 7 gyermeket nemzett. 3 gyermeket felnevelt a feleségével (az asszony amúgy úgy tudta a lánya valamilyen szekta tagja lett és lelépett), 1 pici meghalt, 3 pedig csak a kiszabadításuk után tudta meg, milyen az élet a szoba falain kívül.
Az írónő történetét ez a szörnyű eset ihlette.

Anya 19 éves volt, amikor egy férfi elrabolta és egy már előre kialakított szobába zárta. A helység hangszigetelt volt, tetőtéri, az ajtaja számzár segítségével nyílt. 12 nm, ennyit életteret adott a férfi neki. 
Teltek-múltak az évek, Anya már 27 éves és van egy 5 éves kisfia, Jack. Jack még sose hagyta el a szobát és mivel Anya úgy érzi, hogy lehet sose fognak szabadulni, ezért felépít egy saját világot a kisfiúnak. Ebben a világban a SZOBA falain kívül nincs más, csak a világűr. 
Próbálja tartani magát, megadni a lehetőségeinek megfelelően mindent a kisfiúnak. Tornáznak, szellemileg is edzi őt, 5 évesen a kisfiú ír és olvas, imádja az édesanyját, de sok mindent nem ért és ahogy telnek a napok, egyre több olyan kérdéssel bombázza az édesanyját, amire már nehezen tud válaszolni. Belegondolni se akarok, hogy mi lett volna, ha Jack élete végéig csak ebben a szobában él.
Bizonyos időközönként a férfi meglátogatja Anyát, hoz nekik élelmet, és vasárnapi meglepiket, viszont a férfi sose láthatja a kisfiút. Valahol az egészet nagyon furcsálltam, értettem is, meg nem is. Az éjszaka közeledtével a kisfiú mindig bebújt a szekrénybe és ott várta, hogy Patás elhagyja a szobát, végre előjöhessen. A férfi természetesen tud a kisfiú létezéséről és pont azt nem értettem, hogy meddig tartott volna neki az évek alatt, hogy kinyissa az ajtót és megnézze őt? Miért nem tette ezt meg soha? Nekem ez valahogy olyan fura. Ugyanakkor meg nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a nő inkább mindent megtett, csak a férfi szempillantást se tegyen a gyerekére.
A történetet a kisfiú szemszögéből olvashatjuk. Néhol mosolyra húzódik a szánk, néha sírásra görbül. Jack tündéri és leginkább ártatlan. Viszont Anya jól érzi, ahogy nő a kisfia, a szoba egyre kisebb lesz kettőjüknek, valamit tennie kell. Eljön a cselekvés ideje. ...

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, akkor az a megindító lenne. Csodálatosnak tartom azt a kapcsolatot, ami kialakult anya-és fia között. Tán, azért is tett rám olyan nagy hatást, mert Anya és én szinte egykorúak vagyunk és nekem egy 3 éves kisfiam van. Tudom, hogy bármire képes lennék érte és bár megfordult a fejemben, hogy miért várt a meneküléssel addig ameddig, ugyanakkor elgondolkodtam azon is, mertem-e volna kockáztatni a legnagyobb kincsem életét egy esetleges balul elsült menekülési kísérlettel és rájöttem, hogy nem.
Könnyű azt mondanunk, hogy mi ütöttük-vertük volna Patást a helyében, mindent megtettünk volna azért, hogy kiszabaduljunk, de szerintem egész más a helyzet, amikor már abban a szituációban benne vagyunk. Mint amikor azt mondja egy nő, hogy ő bizony azonnal el fogja hagyni a férjét, ha esetleg egyszer kezet emelne rá. Aztán ne adj Isten megtörténik és nem biztos, hogy úgy is fog tenni. Van aki ezt, van aki azt teszi egy adott helyzetben, de ahhoz, hogy megtudjuk tényleg mit tennénk, abban a helyzetben kéne lennünk, addig minden csak elképzelés. Gondolhatjuk azt, hogy belőlünk a bezártság kiváltaná a szupererőnket, egy kungfu ütéssel legyőztük volna Patást, a számkódot a szuperagyunkkal megfejtettük volna vagy tök egyszerűen kirúgtuk volna a tetőtéri ablakot és repültünk volna, mert naná, hogy tudunk. Az elképzelés és a valóság azért két külön dolog.
Na de ott tartottam, hogy megindított a kettőjük közti kapcsolat. Annyira szoros, hogy igazán Jack nem érti, hogy ő egy külön álló személy, azt hiszi, hogy ő anyáé.
Csodáltam Anyát, mert én lehet, hogy rég összezuhantam volna. Csodáltam amiért képes volt a kis világot létrehozni, csodáltam az ötleteit. És csodáltam azért is, amikor mert elengedni.

"- Érthető okokból bizonyosan már-már patologikusan szükségét érzi annak, hogy őrt álljon a fia és a világ között.
- Igen, ezt hívják úgy, hogy anyaság."

Megindító, elgondolkodtató, letehetetlen.
Amikor nekikezdtem az olvasásának, "épp hogy csak belepillantok" gondolattal nyitottam ki. Aztán azon kaptam magamat, hogy nem tudom letenni. 2 nap alatt befaltam. ... Igaz, ami a hátlapra van írva:

"A Szoba az a hely, amit sosem fogunk elfelejteni." 

Nem mondhatom azt, hogy mindenben egyetértek Anya cselekedeteivel, de mivel hála az égnek nem voltam (és ne is legyek) ilyen szituációban, így nem ítélkezhetek felette.

4 megjegyzés:

Klaudia írta...

Hogy én hányszor mentem el emellett a könyv mellett. Azt hittem egy beteg gyerekről szól, akinek valami miatt steril szobában kell élnie.

Köszi az értékelést, így teljesen máshogy állok a könyvhöz, és egyszer sort kerítek rá :)

Niki írta...

Örülök annak, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődésedet. ;o)

Unknown írta...

Én olvastam ezt a könyvet, de csak azért, mert apám csak akkor vette meg azt, amit szerettem volna, ha ezt is elolvasom. És tényleg igaz, az amit a hátulján írnak, de
!nekem! ez rossz értelmű. Akárhányszor erre a könyvre gondolok, hirtelen roppant nyomasztónak találom a körülöttem lévő hangulatot. Mert ha nekem kéne ezt egy szóval jellemezni, akkor az a nyomasztó(vagy borzasztó,de ez egy kicsit erős) lenne. Persze csodálom az anyját, amiért ennyi lelki ereje és bátorsága volt és hogy eddig kibírta, de egyszerűen rettegtem ettől a könyvtől, amikor olvastam. De sajnos megígértem Apukámnak, ezért végig olvastam. Lehet, hogy csak azért találtak ilyennek, mert még fiatal vagyok (13) és még nem tudom az ilyet értékelni, de az tuti, hogy most egy ideig (nagyjából soha) nem fogok ilyenfajta könyvet olvasni. És tényleg beismerem, hogy én még nem értem ezt a könyvet és megborzongok, ha bárki is említi és megkértem apámat, hogy ezentúl ne nyomjon olyat a kezembe, amit én nem szeretnék olvasni. (bár ez még egyszer megtörtént(legyek ura), de anyukám gyorsan kimentett az elolvasása alól, mondva, hogy ez nem való egy 13 éves lánynak-nem mintha hercegnős kislány lennék, bírom a vért, filmben egyik kedvenc a Gyűrűk Ura- de szerinte ez még nekem is durva lenne.

Niki írta...

@Unknown: megértem, hogy rettegéssel töltött el a könyv olvasása, hisz ez nem ifjúsági irodalom, a célcsoportja nem te voltál. Igazából nem értem, hogy apukád miért akarta, hogy elolvasd, pár év múlva lehet, hogy más emléked lett volna róla.
Ami meg a Legyek urát illeti, én 20 évesen álltam neki, de még akkor is sok volt és soha többet!