Jodi Picoult: Házirend

Igazán nem is tudom, mi a véleményem a könyvről. Annyira vegyesek az érzéseim, a gondolataim. Tetszett, nem tetszett? Valahogy igen is, meg nem is.

Jacob 18 éves az édesanyjával és a 15 éves öccsével él egy házban. Asperger-szindrómás, ez az autizmus egyik enyhébb fajtája. Kedvenc hobbija, hogy bűnügyi sorozatokat néz és igyekszik minél előbb megoldani a gyilkosságok rejtélyét.
Az édesanyja, Emma próbálja összetartani a családot, miután a fiúk apja lelépett.
Theo, Jacob öccse. A mellőzött kistesvér, akire Emmának igazán nincs már energiája. A fiú lázad, egyszerűen nem tudja, hogy szeresse vagy gyűlölje Jacobot, amiért az ő életét is megkeserítette a betegségével.
Jess fejlesztő pedagógusnak tanul, ő segít Jacobnak beilleszkedni a társadalomba. Egy napon holtan találják. A gyanúsított pedig Jacob. ...

Annyi minden kavarog bennem. ... Olyan nehezen találom a szavakat. ...

Az autizmusról gondolom mindannyian hallottatok már. Az Asperger- szindrómások teljesen egészségesnek tűnnek, a betegségük a külső szemlélőnek abban tűnhet fel, hogy kerülik a szemkontaktust, az érintkezést. Mindent szó szerint értenek, nem tudják az érzelmeket kimutatni, de értelmezni sem. Jellemzőek a dührohamok, a kényszermozgások.
Anno, mikor még csak vártam Gyerkőcöt, jó pár cikket olvastam, melyek szerint a kötelező védőoltásoknak a higanytartalom miatt közük lehet az autizmus kialakulásához. Erre a könyvben is kitértek:

"Tudni kell még az autizmusról, hogy higanymérgezésre hasonlító biokémiai folyamatok állnak a háttérben, amelyek nagy eséllyel a csecsemőkori oltásoknak tudhatóak be."

A család egyfajta házirend alapján él, ami a történetben nagyon fontos szerepet fog kapni:

"1. Takaríts fel magad után!"
2. Mindig mondj igazat!
3. Naponta kétszer moss fogat!
4. Ne késs a suliból!
5. Vigyázz a tesódra, hiszen rajta kívül nincs senkid."

Amit Jacobról fontos tudni, hogy egyszerűen nem tud hazudni, mindig igazat mond. És emiatt érzem úgy, hogy egy kicsit a történet túl lett bonyolítva. Miért nem kérdeztek rá pontosan úgy, hogy Jacob is megfelelően tudja értelmezni a kérdést, hogy ő követte-e el a gyilkosságot? Mivel nem tud hazudni, őszintén válaszolt volna. Bár tény és való, hogy így elég hamar lezárásra került volna a történet, nem lehetett volna elhúzni 596 oldalban. ;o) Amúgy rettentően értelmes fiú, annyira sajnáltam, annyira sajnálom.
Emma miatt is nagyon fájt a szívem, piszok nehéz lehetett neki és mindenkinek, aki egyedül maradt a gyermekével/gyermekeivel. Egyedül neveli a fiúkat, eltartja őket, közben gondozza Jacobot, aki lényegében 24 órás felügyeletre szorul. Piszok nehéz lehet. ... És akkor szembenézni az emberek elidegenedéseivel, az értetlenkedéssel, a szánalommal, a magányával. ...

"A szülő szavunk nem főnév, de még nem is igenév, hanem ige, mivel folyamatos cselekvést, történést, létezést fejez ki. Másrészt pedig, hogy minden szülő kezdő szülő, ráadásul évtizedek múltán is az marad."

És akkor ott van Ted. Nála jutottam el az első súlyosabb gondolatmenethez.

Az autizmusnak nincsenek méhen belüli tünetei, mint más fejlődési rendellenességgel fejlődő magzatoknál. Nem tudhatja a szülő, amikor várja a gyermekét, hogy autista lesz avagy sem. Ráadásul Jacob 2 éves koráig, az egyik kötelező oltásáig teljesen hétköznapi kisgyerek volt, csak utána jelentkeztek a tünetek.
De vannak olyan betegségek, amiket ki lehet szűrni. ... Nem lehet, nem szabad pálcát törni senki döntése felett, ha bevállalnak egy beteg kisbabát, ha nem. Az ő döntésük, az ő életük, az ő lelkiismeretük. De ebben a történetben előtérbe került az egészséges testvér karaktere.
Persze, az a tökéletes, az a jó, ha a szülők össze tudják hangolni a gyerekeket, nem rekesztődik ki az egészséges a beteg gondozása miatt. Tudom, hogy vannak ilyen családok, sikerülhet. Ugyanakkor viszont vannak olyanok, akiknek ez nem sikerül, és a másik gyermek bizony háttérbe szorult.
Sajnáltam Tedet, amiért Jacob betegsége miatt nem kapta meg azt a figyelmet és szeretetet, amire igazán szüksége lett volna, így ő is sérült lelkileg. Mindig csak Jacob, ő pedig mindig háttérbe szorult. Ő a kistesó, de mégis neki kellett a nagynak lennie. A sorsa megpecsételődött a testvére betegségével. Az iskolában ő volt "Jacob testvére", ő az, akinek fiatalabb létére vigyáznia kellett a nagyobbra, akinek lemondásokkal járt az élete. Miért kellett így felnőnie?

A másik súlyosabb gondolatmenet az olvasás során az volt, hogy bűnös vagy ártatlan Jacob? Ha el is követte a gyilkosságot, ő követte el vagy a betegsége? Mentség lehet a tetteire, hogy autista? Néha a hideg futkosott a hátamon az érzelemmentessége miatt. Annyira tárgyilagos, érzelemmentes volt. Persze, ez együtt járt a betegségével, de rémülettel töltött el, mert ilyenkor eszembe jutott, hogy meghalt egy lány és Jacob ezt igazán nem értette meg.
Valakiknek a gyermeke volt Jess. Valakiknek a lányuk. A gyermekük. ...
És sajnáltam, hogy Jess szülei igazán nem szerepeltek a történetben.

Úgy érzem, hogy hibáztak már a kihallgatás során a rendőrök. Stresszhelyzetbe hozták a fiút, összezavarodott, egyszerűen figyelmen kívül hagyták az állapotát és nem a megfelelő kérdéseket tették fel neki.
Másrészt pedig annyira egyszerű és egyértelmű volt a megoldás, hogy már az elején leesett hogyan is történt, mi van a háttérben.

Az írónőt többször "vádolták" azzal, hogy túlságosan egy sémára írja a történeteit. Mindig olyan történeteket vet fel, amik morális kérdéseket hordoznak magukban, amik felháboríthatják az olvasókat és ezzel vonzza is őket. Ez engem nem zavar, szeretem a történeteit, de az, hogy ilyen hamar rájöttem a krimi szál megfejtésére azt bizonyítja, hogy elég kiismerhetővé vált már a cselekményszál.

A könyv végén nem ért egyáltalán döbbenet, éreztem, hogy az lesz a vége, ami.
Nem mondhatnám, hogy fordulatos, kicsit nekem már unalmas volt a hosszú tárgyalás, de mégis olvasmányos, jól megírt történet. Aki szereti Picoult regényeit, szerintem ebben se fog csalódni.