Interjú Carmencita Woolf-fal

Itt a megígért interjú Carmencita Woolf-fal. Remélem, hogy érezni fogjátok az írónőnek azt a kisugárzását, ami a könyvén keresztül is átjön. Hihetetlenül kedves, közvetlen, barátságos, amolyan angyalka-természet és szívből kívánom neki, hogy eljöjjön az a világsiker. ;o) Megérdemelné. ...

(Hú, rendesen izgulok, hogy fog nektek tetszeni, ez életem első interjú-félesége.)

Mit lehet tudni Carmencita Woolf-ról?
Szabó Karmencita a „becsületes” nevem, de anyukám lánykori nevét, a Wolf-ot angolosítottam kicsit. Szépen cseng, kiejteni is könnyebb egy külföldinek, de ami fontosabb, benne van az a hála és szeretet, amit anyu és az ő anyukája iránt érzek. Nekik köszönhetem, hogy teljes emberré cseperedhettem.
Pécsett élek, tanár volnék, ha nem író lennék, vagyis mindkettőt művelem. A tanításból van a pénzem (nyelveket tanítok), és rajongok a munkámért. Mindig is szerettem tanítani, de négy éve nyáron, teljesen kifordult az életem a megszokott menetéből, mert rám jött az írás, mint valami szellemi hascsikarás (csak pár verset írtam előtte, mást semmit), és három hét alatt megírtam az első könyvemet. „A szerelemtől meghajlik a tér” a címe, és varázslat volt a megírása az elejétől a végéig!

"A hollywoodi álompár álom nélkül” előtt, már megjelent 3 könyved. Azokról mit lehet tudni?
Az első négy könyvem a Hajlítás-sorozatom kötetei, ebből kettő jelent meg, és egy különálló történet, ami Mexikóban játszódik. A hajlítás meg azt jelenti nekem, ahogy két ember egymás felé nyújtózik, hogy középen összeérjenek. Ha csak az egyik nyújtózik, a gerince törik, annyira, abból maximum rabszolgaság lesz. Ha mindketten három szemmel nézik egymást, akkor mit sem számít, kinek mennyi pénze van, hogy néz ki, vagy mennyivel sikeresebb a másiknál. A hajlítás képessége minden emberben ott szunnyad, bátorság kell felébreszteni, hogy tiszta szemmel nézhessünk körül végre. Ha érdekel valakit, mi a sorozatom lényege ennél is pontosabban, a honlapomon (www.szerelemhajlitas.eoldal.hu) olvashat rólam és a hajlításról – ami ugyanaz! – többet is. Egy-egy teljes fejezetet is feltettem a könyvekből, hogy érzékeltessem, miről is próbálok gagyogni.

Kapcsolódnak ehhez a történethez?
"A hollywoodi álompár álom nélkül” a Hajlítás kerettörténete. A sorozat négy kötete már elkészült, amikor elkapott a Zzzihlet megint. Az Álompárban nincsenek is fejezetek, mert úgymond nem regény, hanem a „valóság”, az életünk meg egyre csak hömpölyög, nap, nap után.

Mennyi a hasonlóság közted és a könyvben szereplő Carmi között?
Carmi és én egyek vagyunk. Teljesen. Amikor elkezdtem írni az első kötetet, minden álmomat, vágyamat is kiírtam magamból. Így lettem én magam a főszereplőm is. Szokatlan életem volt, ilyen lapokat osztott nekem a sorsom. Megtanultam elfogadni, megtanultam egyedül lenni, megtanultam sokaknak odaadni magam, ha már keveseknek (egy férfinek és a gyerekeimnek) nem adhattam. Kívülről néztem mások életét, szemlélődtem, megláttam az összefüggéseket, ettől elfogadóvá váltam, hiszen nincs igazi különbség köztünk, és álmodoztam saját életről. Ezt írtam ki magamból. A türelmemet, az őszinteségemet, meg a képességet, hogy nagyokat tudjak kacagni a világon, úgy kaptam. Én ilyen vagyok. Mindnyájan okkal válunk olyanná, amilyenné.
Írom valahol az Álompár folytatásában – kész van, de csak a számítógépemen -, hogy

mindenkit csak magához szabad hasonlítani, nem másokhoz. Valaki szerint ez egy baromság. Szerintem, nem. Mert ki is érthetné meg, hogy milyen az életem, aki nem élte meg?

Az a lényeg, hogy voltam körülményeim, és voltak adottságaim, és én ezekből mit tudtam kihozni. A körülményeim adottak, de hogy kesergek-e, szidom-e a sorsomat, és alkoholba menekülve gyűlölködöm, vagy vigyorogva végigsétálok az életemen, megosztom magam másokkal, teljesen őszinte merek-e lenni… na, ez már rajtam áll. Én döntöttem. Tudatosan, és nem szándékozom letérni a vigyorogva sétálás ösvényéről. Aki sétálna mellettem, abba örömmel belekarolok, és szétdumáljuk a szánkat a séta közben.

Mi adta a történet ötletét?
Hollywood beteg világ. Vagy imádják, vagy mocskolják. Egyik sem jó. Amikor elkezdtem álmodni magamnak egy szerelmet, ösztönösen olyan nagy távolságot képzeltem közénk, hogy el tudjam mesélni, milyen érzés meghajlítani az előítéletek terét, hogy két ember összesimulhasson. Az első kötetem mottóját is én kreáltam:

„Két ember között a legnagyobb távolság éppen egy ölelésnyi. Nem több. De nem is kevesebb.”

Az ölelés elvileg könnyű mozdulat, még sincs nehezebb nála! Felszínes a világ, hazudunk állandóan, lazának és megértőnek hazudjuk magunkat, de az igazi hajlítás baromi nehéz! Gondoltam, ha Hollywood egyik szexistene tanulná meg nyögve, milyen igazi életet élni, három szemmel nézve, és ezt egy vigyorgó magyar tanárnő mutatná meg neki, ez aztán HAJLÍTÁS lenne a javából! Az is lett. Én meg gyönyörűeket álmodtam közben.
Nekem két életem van. A kinti valóság az, ahol most ütögetem a billentyűket, és tudom, hogy nem állnak sorban az ajtóm előtt szexistenek, és egyedül élve is boldog tudok lenni. Képességem van rá. És van a másik életem, ahol szerelemben élek. Igaziban. Csillagszeműnek neveztem el Őt. Nem Brad Pitt az illető. B. P. a modell. Vagyok annyira értelmes, hogy tudjam, ismeretlen szerzőként reklámra van szükségem. Mert se pénzem, se kapcsolataim, ezért előszedtem Brad és Angie figuráit, hogy rájuk kapja fel a fejét az olvasó. Aztán ha már felvett a könyvesbolt könyvkupacából, onnan a tehetségem az úr.

Meddig dolgoztál rajta?
Gyorsan írok. Négy év alatt írtam meg a nyolc könyvet, most dolgozom az önéletrajzomon, az lassan megy, mert le kell buknom a saját mélységem legmélyére, és ez pokoli nehéz! De az álmaimat leírni, meg azt, amit a világról megértettem a sok szemlélődés közben, az könnyű. Gyorsan megy. Amin tökölök, az csak néhány kifejezés. Hogy meg lehet-e fogalmazni még érzékletesebben valamit? Például amikor olyan fáradtak vagyunk, hogy elaludni se tudunk, arra kitaláltam, hogy „tele voltam valami furcsán fényes fáradtsággal.” Értitek? El lehet ezt mondani úgy is, hogy aludni se tudtam, annyira ki voltam purcanva. De így szebb. Nekem szebb.

Képes vagyok tizenkét-tizennégy órát írni egyfolytában, csak a húgyhólyagom és a szomjúság ránthat fel pár percre. És amikor a végén elolvasom, amit írtam, sose értem, miért pont azok a szavak buktak ki belőlem, amik végül kibuktak. Ez a része is varázslat, mint a benti életem szépsége.

Hát, ilyen az írás. Mármint nekem.

Mi is a hajlítás lényege?
Annyit rittyentenék hozzá ahhoz, amit már elmondtam, hogy mindenki hajlít. Állandóan. Csak kicsiket hajlítunk, aztán visszaállunk a kezdő pozícióba. Mert félünk.

Hajlítani azt jelenti, hogy bízunk abban, akihez oda akarunk simulni.

És az biztos, hogy néhányszor már belénk taposott az, akinek oda akartuk adni magunkat. Jogos, hogy félünk. Mégis újra meg újra meg kell próbálni, mert szerintem ezért kaptuk az életünket. A kockáztatásért. Mi a manótól lehetne többé válni, mint az állandó próbálkozástól? Valami bejön, valami nem. Így ér körbe az életünk…

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Amikor befejezem az életem papírra vésését, akkor írok tovább. Egy történelmi regényt is elkezdtem tavaly, de anyukám agylágyulást kapott, a paranoia és depresszió mellé, hogy még nehezebb legyen mindkettőnknek, felmondtam az állásomat, ápoltam egy évig, és a napi rettenet, ahogy a szemem láttára veszítette el ember mivoltának egyre nagyobb részét… ez lelassított. Most már öregek otthonában van, nővérkék vigyáznak rá, én meg megpróbálom elfogadni, hogy nem tudok többet tenni érte. Most kezdek újra visszatérni az életbe. Tele vagyok tervekkel. A történelmi regényem arról szól, hogyan élték meg a nők a trójai háború húsz évét? Nem a hősök, hanem a nők. Az anyák, akik nézik, hogy cseperednek a fiaik, és rettegnek, mikor kell őket is felküldeni a várfalakra? Feleségekről írok, akik a férjüktől naponta kell, hogy elbúcsúzzanak, mert lehet, hogy nem jönnek haza estére. Nőkről, akik gyűlölik a háborút, de nem mondhatják, mert a hazájukat meg szeretik. A régi történet egy új szemszögből, ez mozgatja a fantáziámat. Ez is…

"A hollywoodi álompár álom nélkül" c. könyvről itt írtam.