Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

"Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát… Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla."


Töprengve ültem a monitor előtt amikor olvastam, hogy sokan "kötelező olvasmánnyá" tennék a regényt. Az első lökést ez adta meg ahhoz, hogy elolvassam. Kíváncsi voltam, vajon miért is gondolták így.
Most, túl a befejezésén, jó pár óra gondolkodáson, beszélgetésen a történetről, azt kell írnom, hogy bizony én is kötelezővé tenném mind a szülőknek, mind a tanároknak ... mind a gyerekeknek.
Ilyennek egyszerűen nem szabadna megtörténnie. ...

Kb. 10 évvel ezelőtt ülve a Tv előtt már láthattuk, hallhattuk a Hiradóban, hogy Amerikában lövöldözések történtek iskolákban. Tanulók fordultak saját iskolástársaik ellen.
Akkor azt gondoltam, hogy ez itthon nem történhet meg.
Sajnos igaz, hogy kb. 10 évvel le vagyunk maradva nyugathoz képest. ... És sajnos ezen a téren felzárkózunk lassan.
Néha csak kapkodom a fejemet látva a híreket, és egyszerűen nem értem. Nem értem mindezek, hogy történhetnek meg.
Hogy fordulhat elő, hogy egy egyetemista bemegy az egyetemre, hogy végez a társaival?
Hogy fordulhat elő, hogy általános iskolások véresre verik egymást az iskolában?
Hogy történhet meg, hogy diákok bántanak, ütlegelnek tanárokat?
Hogy jutottunk el idáig?
MIÉRT?
Kik a hibásak? A szülők? A társadalom? Mihez vezetnek mindezek? Milyen világban élünk? És milyen lesz a Világ, amikor a mi gyerekeink mennek majd iskolába? Nap, mint nap, szinte háborúba küldjük majd őket?

Olvasva a Ki nevet a végén? után igazán sokkoló volt a történet.
Mennyivel egyszerűbb olvasni egy ilyen szituációt, átlátva, olvasva mindegyik oldal érzéseit; mint megélni.
Vegyesek voltak az érzéseim.
Egyszer láttam magamat diákként.
Másrészt olvasóként, aki átlát mindent.
Harmadszor szülőként, akinek a gyermeke nem is olyan soká, de szintén iskolás lesz.

Menők és lúzerek. ... Mert ugyebár ha nincsenek lúzerek, nincsenek menők sem. ... Régen is megvoltak a megkülönböztetések az osztályokban, iskolákban. Ugyanúgy mindig kipécézték azt, aki valamiért gyengébb volt a másiknál, és igen, piszkálták, lelkileg vagy testileg bántalmazták. Ő lett a lúzer. Aki egy ideig próbált segítséget kérni, majd látva, hogy a helyzete így csak rosszabbodik, inkább tűrt és várta, hogy teljen az idő, majd átkerüljön felsőbb iskolába, ahol mindent újra kezdhet, és hátha a lúzerből középszerű lesz.
Felvetődik a kérdés bennem, hogy a szülők miért nem veszik észre, hogy a gyermekük magába fordul, csendesebb lesz? Miért nem látják át a helyzetet?
Miért nem kér segítséget a gyerek tőlük? Illetve ha kér, akkor miért nem segítenek maximálisan?
A tanárok hol vannak ilyenkor?
Mert azt is tegyük hozzá, hogy igenis, a tanárok észlelik ezeket a megkülönböztetéseket, sokszor direkt ők tesznek rá egy-egy lapáttal mindezekre. Vagy épp meghúzzák magukat, mert félnek a tanulóktól.
Milyen Világban élünk, ahol egy tanár fél a diákoktól? Hogy juthattunk el idáig? Ki a hibás?
A szülő? Nem figyel eléggé a gyerekére? Nem szán rá elég időt? Nem alakul ki a megfelelő szülő-gyermek kapcsolat, amiben a gyermek érzi, hogy a szüleinek mindent elmondhat, rájuk mindig támaszkodhat? Hová tűnik ez a kötelék, ami a születés pillanatában oly szoros?
Vagy túl sok agressziót látnak? Ömlik a TV-ből, a számítógépes játékokból, egyre nagyobb ingerekre van szükségük az embereknek, a fiatalok úgy érzik egyre korábban válnak felnőtté (max. testileg, agyilag jóval lemaradnak, csak ezt nem látják át).
Vagy a gazdasági helyzet? Az állam? A Világ? Ahol a szülőnek látástól-mikulásig kell dolgoznia a megélhetésért és mire hazaesik hulla fáradtan, nincs már energiája a saját gyerekére? A túl sok stressz? A sok harc és otthon már nyugalomra vágyik, az orrától se lát?
Az a társadalom, ami megengedi a megkülönböztetést? Amiben lehetséges az, hogy a gyerekek egymást terrorizálhassák büntetlenül?
Néha a gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni egymással, hogy a felnőttek nem is gondolnák.
Ki a hibás?
Visszagondolva az iskolás éveimre, ezek jártak a fejemben.

Olvasóként átlátva az összefüggéseket, nem tudtam haragot érezni Peter miatt. Sajnáltam őt. És valahogy előre látható volt, hogy ki fog törni belőle az addig elrejtett fájdalma.
Vajon hány- és hány ilyen fortyogó vulkán éli a mindennapjait világszerte, akiknél csak egy szikra kell és robbanni fognak, magukkal sodorva mindent és mindenkit?

Szülőként. Ez volt a legrosszabb, legfájdalmasabb nézőpont.
Esténként magam elé képzeltem a gyermekemet, aki a szobájában alszik. Tündéri, ártatlan, rosszat még nem tapasztalt az életben. De egyszer nagy lesz, kikerül az életbe, ahol én nem leszek mindig vele. Ahol lehetnek a környezetében ilyen Peter-ek, akik meghúzzák a ravaszt és tán pont őt találják el. ... Ez az a pont, amikor becsuktam a könyvet, "erre gondolni sem akarok, addigra hátha jobb lesz a Világ". Pedig folyamatosan romlik. ...
És ott volt ezen belül egy másik nézőpont. Amikor beleképzeltem magamat Peter szüleinek alakjába. ...
Fura volt, amikor az anyuka azt mondta, hogy megbünteti a fiát, ha nem védi meg magát. Megbünteti, mert nem lesz ő is agresszív, mert nem üt vissza? Ez nekem fura volt. Neveljük mi is agresszívnak a gyereket, hogy aztán fel tudja venni a harcot? Akkor jobb lesz?

"Mit csinál egy anya, amikor a gyerekét bántják? Megmondtam Peternek, hogy szeretem őt, és azok a gyerekek tudatlanok, ostobák. Mondtam neki, hogy ő csodálatos, mert van szíve, és kedves meg okos, és egészen olyan, mint amilyenek mi, felnőttek szeretnénk lenni. Tudtam, hogy azok a tulajdonságok, amikért ötéves korában bántották, majd a javára fognak szolgálni , ha harmincöt éves lesz. ... De persze nem tudtam egyik napról a másikra eljuttatni idáig."


Hogy ki a hibás, hogy lehetne ezen változtatni, hogy lehetne ezeket elkerülni? Ezek lennének a kérdések, amiken mindenkinek el kéne gondolkodnia.
Hisz az én gyermekem lehet egészséges lelkületű, ha majd az osztálytársa belép a terembe és meghúzza a ravaszt és ne adj Isten őt találja el.

"A gyerekek sose maguktól követnek el hibákat. Ők csak beleesnek a szakadékba, amelyhez saját szüleik vezetik el őket."


Ahhoz, hogy változtatás történjen, mindenkinek észhez kéne kapnia, és nem legyinteni, hogy már mindegy, mert ez nem igaz. Mert lesznek unokáink. ...
Úgyhogy ezek után meg főleg ajánlom a Ki nevel a végén?-t.
A gyermekünk lelki épségéért is mi vagyunk a felelősek ugyebár.

"A világszerte méltán népszerű írónő új regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes- e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté? Homokba dughatjuk-e a fejünket, vagy ezzel csak saját magunkat és gyermekeinket veszélyeztetjük? Lehet, hogy nem elég jól, nem elég okosan szeretjük őket, és így nem is tudjuk megvédeni őket se maguktól, se a világtól?"

Na de a könyvről.
A lényeget már vázoltam, iskolai agresszió.
Főszereplő a 17 éves Peter, az iskola lúzere. És hogy miért? Mert ő más, mint a többiek.
Nap, mint nap bántják őt a menők, barátkozni nem nagyon mer vele senki, mert attól félnek, hogy akkor őket is bántani fogják. ... Peter csak nyel és nyel.
Josi szintén amolyan lúzernek számított, barátok voltak jó ideig. Majd a lány úgy döntött, hogy márpedig ő nem akar lúzer lenni. Lényegében megjátszotta magát, bekerült a menők közé. Hogy boldog volt-e emiatt? Nem, egyáltalán nem.
Peter-rel a barátságuk megszakadt.
Egy nap fogta magát a fiú, bement az iskolába és 19 perc alatt lelőtt annyi embert, amennyi az útjába került. 10-en haltak meg, sokan megsebesültek.
Josi az egyik túlélő. Az édesanyja a bírónő.

A könyv felépítését tekintve az egyik fejezetben a jelenben vagyunk, a másik fejezetben a múltban, és így áll össze a kép szép lassan.
Néhol nekem túl vontatott volt. A tárgyalás részére hosszabbra számítottam.
És igen, vannak nagy-nagy meglepetések, fordulatok.
És felvetődik a kérdés: most akkor ki az áldozat? Akik meghaltak, és/vagy Peter? És elkerülhető lett volna ez a tragédia? Ha igen, akkor tanulunk belőle? ...

Jodi Picoult 1966-ban született, mesterszintű tanári diplomát szerzett.
Első könyve 1992-ben jelent meg Songs of the Humpback Whale címmel, első sikeresebb könyve azonban a 2004-ben megjelenő Nővérem húga volt, melyet Cameron Diaz főszereplésével meg is filmesítettek.
Eddigi legnagyobb sikere pedig a Tizenkilenc perc, mely 2007-ben jelent meg.
forrás: wikipédia

6 megjegyzés:

Anita írta...

Igen. Lelket megrázó könyv lehet. Nem olvastam, és nem tudom fogom-e. Engem is nagyon megviselnek az ilyen esetek, szörnyű, hogy megtörténhetnek. És igen, bizony a szülőknek nagy a felelősségük ebben is. Észre KELL venniük, ha a gyermeküket lealázzák, és lépni kell az ügyben. Azonnal.

Niki írta...

A másik probléma az, hogy sokan csak legyintenek, "ez velünk nem történhet meg" és még csak át sem gondolják.
Egy biztos, ez egy olyan regény, amit nem lehet elfelejteni. Főleg nem egy szülőnek.

Katako írta...

Nagyon jól megfogalmaztad és összefoglaltad a probléma lényegét...!
Sajnos tényleg ilyen szörnyű a Világ, borzasztó sok kegyetlenség történik...
Szomorú, hogy sok gyereket már kiskorától agresszióra nevelnek, könyöklésre és kegyetlenkedésre. Mert különben "lúzerek" lesznek... mert a szelídség és finom-lelkűség ugye manapság már nem "trendy", csak az agresszív és lelketlen viselkedés...
Mégis merre tart ez a Világ...?!

Ez a regény tényleg alapmű, el szeretném én is olvasni!
(és majd odaadom a bátyámnak is...talán még nem késő...)

Enikő írta...

Érdekes és tanulságos könyv lehet. A feltett kérdéseid, pedig megrázóak és jogosak!

Bea írta...

Elolvastam... tényleg durva... volt hogy 2 oldalanként meg kellett állnom, mert annyi gondolatot ébresztett bennem... kössz a tippet:)

Niki írta...

Kíváncsi vagyok az írónő más regényeire is, azok is ennyire felkavaróak-e.