Könyvesem

Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén azért került ennyire a listám élére ez a könyv, a több száz várakozó pozícióban álló elé, mert a kozmetikusom annyira ajánlgatta -fantasztikus, minél előbb olvasnod kell, kihagyhatatlan, sírva fogsz röhögni rajta-, hogy felkeltette az érdeklődésemet és nekikezdtem.
Az első X oldal tényleg egész kellemes és humoros volt, de aztán valahogy nem. Pedig az elképzelés nem rossz, tán még a tetszésemet is elnyerhette volna, ha rövidebb és ha a közepétől nem lett volna olyan lagymatag, önmagát ismétlő, mint amilyen lett.

"A hitlerjugendisták szemében nem tűnhettem eléggé gyámoltalannak, látszott rajtuk, hogy folytatni akarják a futballozást, mindenesetre vezetőjük a bajtársai felé fordult, miáltal olvashatóvá vált a neve, amelyet édesanyja varrhatott fel rikító színű mezére. Megszólítottam.
– Hitlerjugend Ronaldo! Merre van az utca?"

Játsszunk el a gondolattal, hogy valami csoda folytán 2011 nyarán egy üres telken Hitler egyszer csak felébred, mintha csak elaludt volna és az elmúlt években csipkerózsika álma lett volna. Magához tér, jól megdöbben, hogy a Birodalom semmivé lett, mivé fejlődött a technika, meg egyáltalán mi a helyzet az országában, mivé lett.
Szerencséje is van, mert az emberek úgy gondolják, hogy egy színész, aki annyira beleéli magát a szerepébe, hogy már magáról is elhiszi, hogy tényleg ő Hitler. Egy TV stúdió felkarolja, műsort kap, saját irodát titkárnővel, találkozik politikai szereplőkkel, de természetesen egy célja van csak: uralomra törni.

"– Nézze, nem akarom megbántani, de ezt így biztosan nem fogják átengedni a jogi osztályon, mégsem írhatom azt, hogy… Szóval ha meglátják a szerződésen, hogy „Adolf Hitler”.
– Miért, mi mást írna rá?
– Ne haragudjon, hogy még egyszer megkérdezem, de tényleg így hívják?
– Nem – szóltam elkínzott hangon –, természetesen nem így hívnak. Az igazi nevem Schmul Rosenzweig.
– Tudtam én – hallhatóan megkönnyebbült a szerencsétlen. – Hogy írják azt, hogy Schmul? Van benne néma há?
– Tréfa volt! – kiabáltam.
– Ja, értem. Ajjaj. Kár."

Mint ahogy említettem már, az eleje elég kellemes volt, humoros is. DE aztán a közepétől a szerző lényegében ismételgeti önmagát, ugyanazokat a köröket futja le Hitlerrel csak más helyszíneken és szereplőkkel. Vagy TV-ben szerepel, vagy rádióban, vagy újságban és csak mondja-mondja, mintha beszorult volna a gomb és nem tudna semmi újat nyújtani már. A nézők meg nevetnek, mert milyen jól játssza már a szerepét. Senki fejében nem fordul meg, hogy azért ácsi, színész vagy nem színész, de azért kezdi már elvetni a sulykot, nem?

A lényeg a lényeg, hogy ennek a történetnek vagy rövidebbnek kellett volna lennie vagy egy idő után máshogy kellett volna szőnie a szálakat a szerzőnek és újat mutatnia.
A könyv 1/3-a vagy esetleg a fele egész olvasmányos volt, de utána már csak azért nem tettem félre, mert ha elkezdtem, akkor be is fejezem már az olvasását. A végére se lett jobb, sőt, megkönnyebbültem, hogy végre a végére értem.

„Ma ​​éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből” – kezdi születendő gyermekéhez intézett monológját Fallaci önéletrajzi ihletésű könyvének hősnője. A felfedezés nyomán ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne: Mi a szeretet? Mit ér a család? Mely pillanatban kezdődik az emberi élet? Férfinak jobb-e születni vagy nőnek? Hogyan egyeztethető össze egy nő életében a hivatás és a gyermekvállalás? S mind közül a legfontosabb: vajon van-e joga rákényszeríteni akaratát az éppen csak megfogant lényre? Kegyetlen őszinteséggel faggatja önmagát, gyengeségeit sem szégyelli, kétségbeesését sem titkolja, de minden sorát az élet szeretete hatja át.
A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.

Hogy tetszett?

Hogy lehet az, hogy egy ilyen picike, rövid történet, ennyi mély érzelmet foglaljon össze?
Fallaci története kortalan. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mikor került először kiadásra, meg nem mondtam volna, hogy nem egy mai modern történet, annyira kortalan az a téma amit feldolgoz, az érzelmekről, gondolatokról nem is szólva.

"Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz."

A  Levél ​egy meg nem született gyermekhez elég komor hangulatú történet, végig egyfajta búskomorságot érezhet az olvasó még akkor is amikor tudja, hogy örülnie kellene, hisz gyermeket várni szép és jó dolog. Aztán ahogy egyre jobban belemerülünk az olvasásba, elfoghat minket egy olyan érzés is, hogy igen, gyermeket várni jó dolog, de biztos jó dolog gyermeket szülni erre a világra és kitenni mindannak, ami történhet vele?
Fallaci annyira magába és a gondolataiba van süllyedve, annyira búskomor, hogy ezt akarva-akaratlanul, de ráragasztja az olvasóra is.

Lényegtelen, hogy a 70-es években járunk, vagy most 2016-ban, a gondolatai kortalanok. Biztos jó döntés gyermeket világra hozni ebben a világban, amikor azt látjuk amit láthatunk, ha körül nézünk? Jó döntést hozunk, amikor gyermeket akarunk? Erre a világra, amikor háborúk dúlnak és dúlhatnak, amikor nő a szegénység, amikor a Földünk lényegében haldoklik? Világra hozzuk a gyermekeinket, mert szeretnénk, mert bízunk abban, hogy szép jövő és békés élet áll előttük. De hogy lehetünk biztosak abban, hogy 5-10 év múlva nem történik valami katasztrófa (gondoljunk pl. a II. vgh.-ra) és ott lesz mellettünk ez a gyermek szenvedve? Akkor lehet, hogy megbánjuk majd, hogy világra hoztuk, mert nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy szeretnénk és a gyermekünknek nyilván a legjobbat szeretnénk.

És akkor itt jön Fallaci gondolata, hogy a megszületéssel esélyt adunk nekik. Ha nem születnek meg, esélyt se kapnak arra, hogy szép, békés életük legyen. Az életet vesszük el tőlük.
Ugyanakkor nem vigasztal ez a gondolat sem, ha magam előtt látok egy háborús övezetben készült fényképet, amin épp egy gyermeket mentenek ki aki valószínűleg elveszítette minden hozzátartozóját. Vagy épp a gyermekéhezésről látok felvételeket. Milyen esélyt adnánk ezeknek a gyermekeknek? Egy felnőtt még ki tud törni, tud magára vigyázni, de egy gyermek a szeretteire van utalva. Ebből a gondolatmenetből kiindulva nem vigasztal a tudat, hogy legalább esélyt kapnak. Mert az eséllyel már csak akkor tudnak élni, amikor nagyobbak. Na de a kicsik?

"De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél."

Nagyon kesze-kusza érzelmeket váltott ki belőlem a történet. Hol azt éreztem, hogy én erre a világra nem hozok több gyermeket, hol meg azt, hogy de igen, hisz szeretném. Úgyhogy Fallaci jól összekuszált a gondolataival. :oD

A történet mély érzelmeket tartalmaz, ugyanakkor nagyon jól bemutatja egy embrió, magzat fejlődését is.
És mivel a címe az, ami, így sejteni lehet, hogy mi lesz a történet vége. ...

Kiknek ajánlom a figyelmükbe?

Jó kérdés. Bátran mondanám, hogy mindenkinek, de szerintem inkább olyan olvasóknak, akik fel vannak készülve egy nagyon melankolikus, kicsit lehangoló, de ugyanakkor nagyon elgondolkodtató történetre, mely a babavárásra épül.

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.
Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Hogy tetszett?

El se tudom mondani mennyire kíváncsi voltam a rengeteg nagyon pozitív értékelés miatt erre a könyvre. Nagyon vágytam arra, hogy olvashassam, én is érezhessem az egyszerre keserédes ugyanakkor még is gyönyörű érzéseket, melyekről a moly.hu-n ódákat zengtek az értékelésénél. Így amikor kézhez kaptam a könyvet, megszagolgattam és szinte áhitattal nyitottam ki, nehogy megsérüljön a gerince, nehogy baja legyen, ugyanakkor mégis mohón estem neki, hogy minél előbb én is birtokolhassam a történetet.
Nem csalódtam. Egyáltalán nem. Keserédes, gyönyörű történet. Olyan, ami az egyik pillanatban darabokra tört, a másikban viszont összeragasztotta a darabjaimat.

Tristan és Lizzie fiatal koruk ellenére hatalmas veszteségen vannak túl. Így utólag már nem merném biztosra mondani, hogy Tristan hány éves volt (végül visszanéztem, 33), de a döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy Lizzie 28 éves. Egyből végigfutott bennem, hogy basszus, 4 évvel fiatalabb nálam és micsoda veszteségen van túl. Hogy lehet feldolgozni azt, hogy ilyen fiatalon elveszíted a Párodat és egyedül maradsz egy kisgyerekkel, akinek nyilván a "halál" még feldolgozhatatlan, megemészthetetlen. És mi van akkor, ha nem csak a Párodat veszíted el, hanem a gyermekedet is? Belegondolni sem akarok.
Tristan és Lizzie ilyen hatalmas veszteségeken vannak túl, amikor találkoznak. Mind a ketten sérültek és egyikőjük se tudja elfogadni, hogy a Párjuk nem fog többet hazatérni. Kapaszkodnak az emlékekbe és vágynak utánuk, hátha felébrednek ebből az álomból. És pont ez az emlékekbe való kapaszkodás fogja egymás felé sodorni őket. Menedéket nyernek egymás karjaiban, lényegében kihasználják egymást, hogy amíg együtt vannak úgy érezhessék, hogy a Párjuk tért vissza hozzájuk.
A történetben nagyon sok az erotikus jelenet, ami ugyanakkor rettentően fájdalmas is. Kézzel, lábbal kapaszkodnak a múltba és közben a főszereplők észre se veszik, hogy még mélyebb sebeket szereznek.

"– Megéri a szívfájdalom azt a pár percnyi boldogságot, amiben részesülünk. És az összetört szív darabkái összeilleszthetők. Marad ugyan néhány heg meg vágás, és égő fájdalomként vissza-visszatérnek a múlt emlékei, de mi ez a fájdalom valójában? Emlékeztető arra, hogy
még élünk. Olyan, mint az újjászületés."

Ahogy lennie kell, először az egyikük ismeri fel, hogy a kapcsolatuk változni kezd, megszereti a másikat, majd a másik is rájön erre. És akkor jön a fordulat, kiderül egy titok, ami tönkreteheti a még csak kibontakozó szerelmüket.
De a történet nem csak egy fordulatot tartogat, hanem véleményem szerint ezen kívül még 2-t, ami hol sokkolt, hol szíven ütött, hol meg kegyetlenül szép volt.

Összességében a Lebegés nem egy nagy szám történet. Mármint magát, ha csak a vázat nézem, akkor van egy nő és egy férfi, akik sérültek, egymásba kapaszkodnak, majd rájönnek, hogy szerelmesek, van egy-két fordulat és ennyi.
Ami a történet mélységét adja, az a főszereplők múltja és az érzelmek. Hisz mely olvasót nem érintene mélyen egy olyan könyv, melyben nem csak az egyik, hanem mind a két főszereplő elveszíti a Párját, az egyik ráadásul még a gyermekét is? Cherry ráadásul nagyon jól, nagyon mélyen tudja ábrázolni a Tristanban és Lizziben kavargó érzéseket, gondolatokat, fájdalmat. Egyszerűen lehetetlen, hogy az olvasó ne érezzen velük mély szimpátiát és ne szorítson nekik abban, hogy egymásra találhassanak.
Hisz ki mondta, hogy mindenki életében csak egy igazi létezhet? Az írónő bebizonyította, hogy van második esély. Lennie kell. Még akkor is, ha fájdalmas és szomorú, de van esély. Van remény arra, hogy a legnagyobb seb is képes begyógyulni. Nem múlik el végleg, ott marad, de legalább be tud gyógyulni.

Olvassátok el ezt a könyvet, nem fogjátok megbánni! Hihetetlen mély és intenzív érzéseket mozgatott meg bennem az olvasása során, biztos vagyok abban, hogy ti se fogjátok ezt megbánni.

Kiknek ajánlom a figyelmükbe?

Azoknak, akik kedvelik a kicsit szomorkás, romantikus történeteket.