Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Paula Bomer: 9 hónap

Eredeti címe: Nine Months (2012.)
Kiadta: I.P.C. (2015.)
Oldalszám: 288
Értékelésem:
Sonia, a hajdani bohém, rocker, művész és füstös kocsmák csaposa immár négy éve a konszolidált, jómódú New York-i családanyák életét éli. Napjait kitölti a gondoskodás két kisfiáról és a háztartásról, társasága a játszótéri anyákra korlátozódik. Amikor fiai kinőnek a babakorból – nagyon várta ezt a pillanatot –, lelkesen készül visszatérni szenvedélyéhez, a festéshez, és újra több figyelmet szentelnek a kapcsolatuknak férjével, Dickkel. Azonban még alig élte bele magát, hogy visszakap valamennyit a szabadságából, amikor egy hajnalon újra pozitív terhességi tesztet tart a kezében.
Soniában érzések lavinája szabadul el, és hiába küzd ellenük, néhány hónap múlva magukkal sodorják. Ekkor a nő sajátos módját választja annak, hogy szembenézzen az életével, újra megtalálja önmagát, amit épp végképp elveszni lát: megteszi, ami minden anyának megfordul a fejében olykor, magához veszi a slusszkulcsot, és egyszerűen megszökik a saját életéből.
A szerző izgalmas, végletesen őszinte, újszerű és nagyon személyes hangvételű könyvében maradéktalanul leszámol az anyaság köré szőtt mítoszokkal, és kendőzetlenül tárja olvasói elé Sonia ellentmondásos érzelmeit, vívódását, nem hallgat finomkodva a terhesség testi következményeiről, a fiatal nő és anya botlásairól, eltemetett vágyairól sem.




Amint megpillantottam ezt a könyvet, azonnal szerelembe estem és naná, hogy kellett nekem. Imádom a kismamás történeteket, ilyenkor újraélem a terhességemet és ez kellemes nosztalgiával tölt el.
Vágytam arra, hogy a 9 hónap egyszerre legyen humoros, de nagyon tanulságos is. Igaz ami a borítóján olvasható: egyes részeknél nagyon kényelmetlenül éreztem magamat (mert annyira más volt a főszereplő, mint én, hogy ez rendesen zavarba hozott), más részeknél meg nevettem (mert magamra ismertem). Ugyanakkor összességében a 9 hónap nem az volt, amire számítottam, de valahogy mégis.

Kezdjük azzal, hogy a főszereplőnk Sonia már túl van két szülésen. A legnagyobb fia 5 éves, a kisebb 2. Már kinőttek az állandóan ölben levős, dajkálós időszakból, amikor nem tudnak elszakadni az anyukától, Sonia pedig kezdi élvezni a visszatérő szabadságát. Újra van egy kis ideje magára, ez pedig jót tesz a kapcsolatának a férjével is. Aztán derült égből villámcsapás, jön a nagy meglepetés: újra babát vár.
Akarja-e a picit? Maga se tudja, de tán először nem. Szeretné visszakapni egy kicsit önmagát és úgy érzi, hogy 3 gyerek teljesen fel fogja őrölni. Aztán kiderül, hogy a baba kislány és ez megváltoztat benne valamit.
Fiús anyukaként, csak anyának kell lennie. De lányos anyukaként egy leendő nő példaképének is. Sonia pedig ekkor fogja a kocsikulcsot és világgá megy. Innentől kezdve a történet pedig egy útkeresés.
Sonia "micsoda véletlen" olyan emberekkel találkozik, akik fontosak voltak a múltjában, tanulni akar tőlük, emlékezni. De vajon mi lesz az útkeresésének a vége?

Forrás
Mint ahogy fentebb említettem, egyfelől nem azt kaptam amire számítottam, ugyanakkor mégis.
Miért nem azt kaptam? Fura volt nekem ez az útkereséses szál. Velem is volt már olyan, hogy addig-addig-addig voltam, de sose tudtam volna megtenni, hogy csak úgy hónapokra lelépek, a párom meg oldja meg a gyerekeket egyedül, ahogy tudja. Nem tudnám elhagyni a gyermekeimet, akármennyire is össze vagyok zavarodva, félek és elegem van. Nem menne. Felelőtlenség. Sonia nagyon önző, nem gondol bele abba, hogy a gyermekei hogyan viselik a hirtelen eltűnését, nem gondolja át, hogy a férje hogyan fogja megoldani a munkája mellett a két picit, ráadásul nem viselkedik a magzat iránt sem felelősséggel. Összefekszik útszéli tök ismeretlen pasival, drogozik, iszik, totál letojja, hogy egy élet növekszik benne, mindig csak az zakatol a fejében, hogy "én, én, én". Ugyanakkor megértem, hisz anyaként a sokadik helyre szorulunk, néha elegünk lehet ebből és szeretnénk, ha mi is fontosak lennénk, végre mi jöhetnénk a sorban, de Sonia akkor is az én szememben helytelenül cselekedett és nem tudtam megérteni őt.

"Egy baba mellett szembetűnőbbek a nagyobb gyerek hibái. A baba tökéletes! A gyereknek már vannak tökéletlenségei - a gyerek egy emberi lény. A baba túl van az emberin. [...] És egy lányt? Most már példaképnek is kell lennie, nem csak anyának. Most már példát kell mutatnia. Ez elmondhatatlanul megrémíti."

És ugyanakkor miért kaptam azt, amire számítottam? Amikor magáról a terhességről ír, az érzésekről, és néha a gyereknevelésről, voltak olyan gondolatok amikor magamra ismertem és ez jó volt.

Ajánlanám-e olvasásra a könyvet? Attól függetlenül, hogy a főszereplő cselekedeteivel nem tudtam egyetérteni, igen. Jó volt, olvasmányos, "izgalmas" a maga kismamás voltában. A stílusa tán néhol nagyon éles, szókimondó, merev, de nagyon hamar rá lehet hangolódni és csak úszni a sorokkal.

0 megjegyzés: