Follow Us @nikikonyvesem

2016. július 22., péntek

Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Nagyon sok pozitív véleményt olvastam a könyvről, ráadásul a borítója is annyira egyszerű, de mégis szép, hogy nagyon fájt arra a fogam, hogy elolvashassam. Így gondolom nagyon ecsetelgetnem sem kell, mekkorát is dobbant pici szívem, amikor végre egy jó akció keretén belül sikerült szert tennem rá májusban.

Kezdjük ott, hogy a Veled minden hely ragyogó tipikusan az a YA történet, amikor két olyan főszereplőt sodor egymás útjába a sors, akiknek pont nem kellene találkozniuk. Mind a ketten annyira labilisak lelkileg, hogy egy ilyen szerelemből vagy jó sül ki vagy épp ellenkezőleg és a katasztrófa felé közelednek. Ebben a történetben a katasztrófa féle verzió valósult meg.

Violet nővére egy autóbalesetben meghalt, amit ő túlélt, de egyszerűen nem tudja magát túltenni a történteken. Próbál a szüleinek maximálisan megfelelni, hogy ezzel pótolja a nővérét, próbálja az űrt önmagában is betölteni azzal, hogy nem hagyja fakulni az emlékeket, de mindeközben egy napon eljut arra a pontra, hogy egy lépésre kerül az öngyilkosságtól.
Finch bipoláris zavarral küzd. Az apja ütötte-verte, majd egy másik nőért elhagyta a gyerekeit és a feleségét. Finch a két testvérével az édesanyjával maradt, aki dolgozik látástól mikulásig, ereje, energiája és idegrendszere nem nagyon van a gyerekekhez. A fiú hol jól van, hol épp nem. Amikor a sors az útjába sodorja Violetet, épp a mélyben van, melyből egy ideig a lány jelenléte, a vele töltött idő, a kibontakozó szerelem kihúzza őt, de vajon meddig tudja a felszínen tartani?

"Te vagy a szivárvány összes színe a vakító fehérségben."

Eredeti címe: All the Bright Places (2015.)
Kiadta: Maxim (2015.)
Oldalszám: 430
Forrás: saját
Értékelésem:
Miközben olvastam a könyvet, többször is az Eleanor és Park jutott eszembe. Először nem is értettem, hogy miért villan fel előttem az a könyv aztán leesett, hogy a hangulata, a bennem keltett érzések miatt. A Veled minden hely ragyogó sem egy kimondottan cselekményben gazdag történet a szememben hanem inkább olyan, ami az érzések és a gondolatok miatt olvasmányos és fájdalmas. 
Nem tudom, hogy tizenévesen milyen lehet olvasni, de nekem így 32 évesen néha "kis halál" volt. Többször az édesanya olvasói énem tört felszínre és úgy olvastam a sorokat, mint édesanya. Annyira sajnáltam a két főszereplőt és a terhet, melyet cipelniük kell, együtt élni a múlttal. Az első perctől kezdve sejtettem, hogy a történetük vége valami hasonló lesz, mint ami végül sikeredett. Szívbemarkoló segélykiáltás, ami után nem marad semmi, mint az üresség, a gondolatok, a magány és az emlékek. Bennem pedig a kérdések: hol vannak a szülők amikor baj van? Miért nem hallják meg a segélykiáltásokat? Rettegek és félek, mert ebben a világban nő fel az én gyerekem is. Vajon ha baj lesz, én meghallom-e időben, hogy odaérjek?

"Emlékszel mit mondott Michelangelo? Hogy a szobor benne van a kőben. Kezdettől fogva benne van, csak le kell fejteni róla a fölösleget."


Nincsenek megjegyzések: