Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Hidasi Judit: Kilenc

Kiadta: GABO Könyvkiadó (2012.)
Oldalszám: 304
Ára: 2990
Forrás: kiadó
Kilenc név egy listán.
Kilenc színészé, akiknek az aláírására szükség van egy színdarab bemutatásához.
A feladat: megtalálni ezt a kilenc embert és rábeszélni őket, hogy írják alá a szerződést. Erre kap Pircsi két hetet megbízójától, a híres és titokzatos rendezőtől, Dénestől, aki nem sokat árul el a darabról, de annyit igen, hogy Kovács Vera írta.
Pircsi épp ráér, munkája nincs, a barátja Afrikában, naná, hogy elvállalja a lehetetlent. Véletlen segítsége is akad, mindjárt kettő: Lulu, az állásából épp elbocsátott, kicsit lökött barátnő, és Attila, a váratlanul előkerült volt barát.
Így hát hárman vágnak neki a nagy utazásnak. Az első színésznőt könnyen megtalálják, hisz tudják, hol forgat Erdős Mária...
 

Észrevettétek már, hogy a könny milyen sok féle lehet? Van amikor hideg, amikor végigfolyik az arcunkon. Van amikor meleg. Van amikor mintha csípne, égetne. És megfigyeltétek már, hogy többnyire milyen érzelmekkor milyen lesz? Ha harag, negatív érzelmek miatt sírok, akkor hideg, csíp. Ha szeretet, szerelem, pozitív érzelmek miatt, akkor szinte égeti a bőrömet. ...
"Huszonévesen még azt hittem, hogy mindenről mindent tudok, hogy engem már nem érhet meglepetés. Ahogy közeledett a harmadik x, szabályosan úgy éreztem magam, mint akit lelöktek egy hatalmas kanyargó csúszdán. Beláttam, hogy nemcsak a világ működéséről, de saját magamról sem tudok semmit."
Hidasi Judit már az Április úttal belopta magát a szívembe. A története nagyon könnyed volt, de ahogy már akkor is írtam, ami mögötte volt, az volt a lényeg. Az önmagunknak való megbocsátás.
Nagyon vártam, hogy olvashassam az új történetét is. Vágytam, számítottam újra az elgondolkodtató sorokra, de amit végül kaptam, arra még se gondoltam.

A Kilenc olyan, mintha nekem íródott volna. Éreztetek már ti is úgy, amikor kézbe vettetek egy könyvet, hogy nektek szól? Én így voltam vele. Mintha a ki nem mondott érzéseimet, szavaimat leírta volna valaki, mintha mindez én lennék, mintha mindazt kimondaná a főszereplő, amit én nem mertem sose.

Pircsi a 30-as éveiben jár. Az élettársa egy munka miatt Afrikába utazik, rá pedig nehéz súlyként nehezedik a magány. Nem tudja, hogy mit tegyen, hogyan töltse a napjait a párja nélkül.
Ekkor kap egy munkaajánlatot az egyik barátnőjével együtt. Egy színdarab van készülőben, amihez a rendező kinézett magának kilenc színészt. A feladatuk az, hogy két héten belül mindegyiket felkutassák és elfogadják a szereplésüket benne.
Gondolhatnák, hogy ez a mai világban nem nagy dolog, mindenkit meg lehet találni. De a színészek közt van olyan, aki elvonultan él, más hollétéről senki se tud, szóval nem olyan egyszerű a dolguk. És ráadásul felbukkan Pircsi volt szerelme, Attila is, aki ezzel felszínre hozza a régi, fájdalmas pillanatokat. ...

Szerintem nagyon sokunknak volt az életünkben egy Attila. Egy olyan kapcsolat, amiben nagyon szerettük a másikat, de mégis véget ért és fájdalmat, valamint a kérdéseket hagyta maga után: Miért? Miért hagytál el? Miért tetted ezt velem?
Pircsi gondolatai szinte a sajátjaim is lehettek volna. Ami az egyik legfájdalmasabb volt, az az igazság, amivel a sorokon keresztül szembesültem.
"- A legjobban az fájt, hogy nem voltam elég jó neked. Sőt elég sem voltam neked. Pedig nekem mindig mindenben a legjobbnak kellett lennem. Nálad kudarcot vallottam."
Nagyon sokat sírtam a könyvön. Felszakadtak újra a sebek, úgy éreztem magamat, mintha kint a hidegben, szélben, fagyban, meztelenül állnék tizenévesen és úgy nézek szembe az ismeretlennel. Újra éreztem azt a hatalmas fájdalmat és kétségbeesést, amikor csak zokogni tudtam és legszívesebben széttéptem volna magamat, csak ne fájjon, ne fájjon annyira a szívem, mert nem tudom elviselni.
Láttam magamat újra búslakodva, sötéten, szürkén, összetörve. Amikor a napok egybefolytak az éjszakával, amikor csak úgy elteltek, de fogalmam se volt arról, hogy hogyan.
Úgy érzem, hogy már megint nem maga a történet a hangsúlyosabb, a fontosabb, hanem az érzelmek és a gondolatok, ami mögötte vannak.

Hidasi Judit olyan, mint egy tükör. Belelát a szívünkbe, a lelkünkbe és meri megmutatni nekünk, hogy kik is vagyunk. Mer fájdalmat okozni, de aztán be is tudja gyógyítani a sebeket. Igazgyöngynek tartom a mai magyar írók közt és köszönöm neki a Kilencet.
"Semmit sem bánok, és semmit sem sajnálok, mert tudom, hogy így kellett lennie. Csodálatos férfiak voltatok mindannyian. Köszönöm, hogy elhagytatok, és köszönöm, hogy elengedtetek. Mert tőletek tanultam a megbocsátást, az igazi feloldozást, hogy az életet élni kell, az embereket nem szabad elfelejteni, csak éppen okosan kell megélni a szépet is."

De hogy egy kicsit elszakadjak az érzelgősségtől, maga a könyv.
Amikor kézbe vettem, első pillantásra szerelem volt. Imádom a babakéket! Amikor pedig megnéztem mi van a borító alatt és megpillantottam a napsárgát, egyből mosolyra húzódott a szám. A borító nagyon egyszerű, de mégis nagyon szép. Mintha egyszerre lenne a Nap és az ég. Mintha már a borítóval is sugallná, el kell hagynod a Földet, repülnöd kell a felhők fölé, hogy aztán a végén megpillanthasd a Napot! Meg kell könnyebbülnöd, el kell fogadnod önmagadat! Lehet, hogy félni fogsz a zuhanástól, de az út végén ott vár a fény.
Mert igen. Míg az Április út az önmagunknak való megbocsátásról szólt, a Kilenc az önmagunk elfogadásáról. Vagyok, amilyen vagyok. Selejtesen, de ez vagyok, én vagyok.

Az első történetből több szereplő is feltűnik ebben a kötetben. Például maga Vera, az Április út főszereplője.
A vége pedig úgy érzem, hogy újra egy nyitott kapu. Vágyom, számítok arra, hogy olvashatom majd még Pircsi, de Vera életének folytatását is.

Olvassátok el mindenképp! Akkor is, ha nektek nem volt egy Attila az életetekben.
Szóba kerül a plátói szerelem is, a gyermekszerelem, ... ó, tudnék mesélni. :o) De írhatnék még Pircsi útjáról, önmaga elfogadásáról, ami szerintem az egyik legnehezebb dolog.
Valamiért könnyebb felismerni másokban a hibát, könnyebb másokat úgy elfogadni, ahogy vannak, mint meglátni saját magunk tökéletlenségét és beletörődni, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, úgy vagyunk jók és tökéletesek.

Ne hagyjátok ki! Ismétlem önmagamat, Hidasi Judit igazgyöngy a mai írók közt és figyelni kell rá. 

* Most pedig kitűzök egy post-itet a fürdőszoba tükrére. Reggelente amikor majd belenézek a karikás szemeimmel és láthatom a szénaboglya hajamat, ott a tükör szélén megpillanthassam majd az okosságot is: "Szép vagy! Jó vagy! Tökéletlen vagy!"

9 megjegyzés:

Annamária Szövetes-Nagy írta...

Ez ajánló volt a javából. Még a végén fogom magam és elolvasom! Gratulálok, tényleg szuper volt!

Niki írta...

@Annamária Szövetes-Nagy: Szerintem tényleg olvasd el, ha lesz rá lehetőséged, nagyon jó könyv. :o) Meg amúgy is kíváncsi lennék a véleményedre, meg arra is, hogyha esetleg neked volt egy Attilád, akkor benned milyen érzelmeket keltene a történet. ;o)

Névtelen írta...

... és akkor az író rágyújt egy cigarettára, és elgondolkodik. Aztán beleszív, meghallgat egy dalt (Coldplay 2000 miles) és nagyon boldog, hogy olvassa valaki, hogy eléri az üzenet. Köszönöm! Judit

andalgócia írta...

@Niki: nekem is volt Attilám, méghozzá az igazi első szerelmem. Mindenben az első, mégis azt kell mondanom, hogy teljesen más szemszögből olvastam a történetet. Valószínűleg kellett hozzá egy teljesen más aktuális helyzet, állapot, gondolatiság és élet, vagy éppen életfelfogás, haladás az utamon. Én nem sírtam, nem gondolkodtam, nem emlékeztem ennyit.
Tetszett, de korántsem annyira mint az Április út, de annyira, hogy várjam a 3. kötetet.
Valami hiányzott, de lehetséges, hogy csak azért, amit a fentiekben írtam.

@Annamari: kíváncsi lennék az értékelésedre! Olvasd el! :)

Judit: én nem hinném, hogy nem ért el engem az üzenet, inkább csak másképpen kódoltam. Nem csapott annyira arcul, mint az Április út.
Ennek ellenére, mindenképpen köszönöm én is az élményt! a.

Niki írta...

@Névtelen: Hű, nahát! :o) nagyon örülök, hogy elolvastad a bejegyzésemet és köszönöm az élményt. :o)

Niki írta...

@andalgócia: igen, igazad van abban, hogy nem mindegy mikor veszi kézbe az olvasó a könyvet. Ha épp olyan az aktuális helyzete vagy jobban rá van hangolódva, akkor nyilván jobban fog neki "ütni", mint csak úgy alapjáraton. A bejegyzésbe nem akartam belefőzni, mert túl személyessé vált volna az egész, de azért éreztem különösen közel magamhoz az egész történetet, mert 11 év elteltével pár hónapja nekem is felbukkant újra az életemben az Attilám. Ebből a szemszögből ha belegondolsz, sejtheted, hogy miért gyakorolt rám ekkora hatást és miért sírtam rajta annyit.

Niki írta...

@Niki: látszik, hogy már nagyon benne vagyok a karácsonyi menüben, "fűzni" helyett "főzni". :oP

andalgócia írta...

Akkor sok erőt kívánok mindenhez!
Boldog karácsonyt!

Niki írta...

@andalgócia: Köszönöm és remélem nektek is szép volt az ünnepetek!