Veronique Olmi: Tengerpart

"Régóta tudom, hogy állandóan a szakadék szélén lépkedünk. Egy lépés előre. És egy lépés a semmibe. És így tovább. De hova megyünk?"

Miután befejeztem a könyv olvasását (és a bőgést az alvó gyerkőcöm ágya mellett, igen, belopakodtam, hogy megnézzem minden rendben van vele) azon agyaltam, melyik 1 szóval tudnám jellemezni a regényt.
Félelmetes?
Döbbenetes?
Aztán végülis a molyon találtam meg a leginkább jellemző jelzőt rá. ... Nyomasztó. ...

Már elég rég óta szemeztem vele, aztán a Könyvudvaron keresztül vettem meg.
Végig az olvasása során, hevesen dobogott a szívem, éreztem, hogy itt valami nagyon rossz dolog fog történni, valami szörnyűség és sejtettem, hogy a gyerekek se fognak menekülni. ... Igazam lett sajnos. ...

Anno a gimiben nem túlságosan lelkesedtem a műelemzős órákért. Igazából zavart, hogy a tanár a szánkba rágta, mit miért írt úgy az író vagy a költő, ahogy. Ilyenkor mindig arra gondoltam, honnan a fenéből tudja, hogy mire gondolhatott a szerző? Tán adott egy használati utasítást az adott regényhez, vagy vershez? És ha én teljesen mást látok benne?
Minden csak egyfajta elmélet volt, ismerve a szerző életútját, műveit stb.
Őszintén szólva, most viszont örültem volna, ha a tanár megmagyarázza, elárulja nekünk miért is történt az a történetben ami, mi vezette ehhez az anyát, mégis mi történhetett? ... Mert egyszerűen nem értem. ...

A könyv egy rövid kis monológ, amit egy édesanya mesél el, aki egyedül neveli az 5 illetve 9 éves kisfiát.
A nő depressziós, szinte egy álomvilágban él. Kiderül, hogy egyik napról a másikra élnek, szociális munkások rendszeresen látogatják őket, gyógyszereket szed, és úgy érzi, hogy a világ elrabolja a gyermekeket.
Egy napon fogja magát, bepakol a táskába, fogja a megtakarított pénzét és a gyerekeket, majd elutazik velük a tengerparthoz.
Végig érezni lehet, hogy itt búcsúról van szó, de azért nem ilyenre számítottam. ...

"A fiatal nő, aki a történetet egyetlen hosszú monológban elbeszéli, egyedül él két kisfiával, az ötéves Kevinnel és a kilencéves Stannel. Életükben először nyaralni viszi őket. Ez a kiruccanás igazi ünnepi esemény, legalábbis annak kellene lennie, és az anya igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az is legyen.
Késő este szállnak buszra, szakadó esőben. És a gyerekek bizony nyugtalanok, aggasztja őket, hogy ilyen váratlanul, az iskolaév kellős közepén utaznak el, méghozzá a tengerhez, pedig már beállt a tél.
De minderről nem lehet beszélni, sírni sem lehet, sírni főleg nem, sem az anyának, sem nekik. Ruháik szinte mind ott vannak a sporttáskában, kedvenc tárgyaik is - kivéve Kevin otthon felejtett cumiját -, és ez megnyugtatja, meg kell, hogy nyugtassa őket: ne féljenek többé a sötéttől, hiszen holnap új, csodálatos élet virrad rájuk, amelyben nincs több szenvedés. Boldogok lesznek, látni fogják a tengert, és látni fogják a fényt.
A baljós környezet, a szűnni nem akaró eső, a sár, a sötétség, az ellenségesen háborgó tenger, az elhagyatottság, a társadalmi közömbösség, sőt kegyetlenség és az anya kétségbeesett víziói egyre torokszorítóbb hangulatot teremtenek. A végkifejlet azonban túltesz minden képzeleten.
A fanyar, sallangmentes, egyúttal lázadó, mégis gyöngéd és költői stílusban elbeszélt történet egyszerű és több mint felkavaró. Mert kiáltás ez a regény, mely kizökkent a nyugalmunkból, halálos rémületet kelt a szívünkben, tükröt tart elénk..."

Veronique Olmi 1962-ben született.
Bord de mer c.-mel ez az első regénye, ami 2001-ben jelent meg, magyarul 2003-ban.