Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

"Harriet azon kapta magát, arra gondol, kíváncsi volna rá, micsoda anya tudna örülni- ennek az idegennek."


Miután befejeztem ezt a könyvet, először nem akartam róla írni.
Kuszák a gondolataim, vádolok, ugyanakkor szinte azonnal védek is. De azért próbálom értelmesen összefoglalni a gondolataimat.

Nem egyszerű olvasmány. Felkavaró, számomra felháborító és fájdalmat éreztem a sorai olvasása közben.
Nem szoktam mások felett pálcát törni, mivel nem jártam a cipőjükben, nincs jogom bíráskodni, elítélni bárkit is egy ilyen szituációban.

Egy gyermekem van, 15 hónapos és hála az égnek egészséges. Így nem tudhatom, hogy milyen egy más gyermek édesanyjának lenni.
Ugyanakkor azt tudom, hogy egy édesanyának teljes szívből, önzetlenül szeretnie kéne a gyermekét, még akkor is, ha más, mint mi. El se tudom képzelni, hogy egy édesanya hogy nézhet félelemmel, szörnyülködve a gyermekére; hogy láthatja őt szörnyszülöttnek; hogy futhat végig az agyán, mikor látja a piroson átrohanni a 2 éves gyerekét, hogy bárcsak elütné egy autó és akkor vége lenne. ... Egy gyermeknek az édesanya szemében tökéletesnek kéne lennie, mert az Ő gyermeke.
Az anyai szeretetnek határtalannak kéne lennie, hegyeket megmozgatónak, legyőzhetetlennek. ...

A 60-as években Angliában David és Harriett megismerkednek, majd össze is házasodnak. Vesznek egy hatalmas házat, ugyanis 6 gyereket terveznek (a későbbiekben már 8-at) David gazdag édesapjának a segítségével (apuka fizeti a hitelt.) Szép sorban érkeznek is a gyerkőcök, 6 év alatt születik 2 fiuk és 2 lányuk.
Bár Harriett fáradt, az édesanyja segítsége nélkül már kiborulna, de boldogok.
Az ünnepekkor az egész család náluk ül össze, minden olyan mint a mesékben.
Aztán Harriett újra várandós lesz, bár az ötödik gyermeket nem tervezték, várni szerettek volna vele.
Ez a terhesség teljesen más, mint a többi. A kisbaba nagyon mozgékony, Harriett szenved, egyre jobban kiborul, kínnak érzi a várandósságot, süt belőle, hogy ezt a gyereket nem akarja, várja a végét, nyugtatókkal bombázza magát, hogy a magzatot lecsillapítsa.

Itt kezdett el emelkedni a szemöldököm. Én úgy gondolom, hogy az anya-gyermek kapcsolat alapjai az anyaméhben kezdődnek el. A kicsi már akkor is érez, hall minket, tudja, hogy várjuk őt, avagy sem. Ugyanúgy éreztetni kell vele a szeretetet, gyengéden kell viselkedni, simogatni, mintha már kint lenne.
Én nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, ha egy magzat annyira aktív, hogy kiborítja a kismamát, nálunk épp fordítva volt, Gyerkőc nagyon nyugodt volt, sokszor úgy kellett noszogatni, hogy érezzem őt, minden rendben.

De Ben fölött már magzati korban kimondja az édesanyja, hogy más, nem tudja őt várni, nem szereti, teher számára.
8 hónapra megszületik a pici. Hatalmas baba, egészséges, de testileg az anya szavaival élve olyan, mint egy kis kobold, manó. Nem találja szépnek, sőt, idegenkedik tőle, tart, fél tőle. És ugyanígy éreznek mások is.
Sokáig az volt bennem, hogy Ben Down-kóros. De nem így van. Számomra eddig teljesen ismeretlen betegsége van, amit atavizmusnak hívnak. Először azt hittem, hogy ez valami kitalált betegség, az írói fantázia szüleménye, de létezik. A lényege annyi, tán kicsit erős példát hozva, mintha a 21. században egy párnak kőkorszaki gyermeke születne. Kőkorszaki ösztönökkel, erővel, külsővel, lelki és agyi fejlettséggel. (Legalábbis nekem így jött le, de a lelki fejlődésre még ki fogok térni.)

Szóval Ben megszületik, nagyon aktív és erős baba. 2 hónaposan már négykézlábon áll, 4 hónaposan feláll.
Tartanak, félnek tőle a családtagok, gonoszságot éreznek benne. Ha a picit leviszik a többiek közé, apránként mindenki kimegy a szobából, senki se szeretgeti őt, sőt egy idő után, mivel a többi gyereket zavarja, úgy döntenek, hogy Ben a szobájában marad egész nap elzárva a testvéreitől.
És akkor itt jönne a lelki fejlődés. Egy így nevelt pici, hogy is lehetne lelkileg egészséges? Ha a szülei is másnak tartják, és úgy is kezelik, nem fordulnak felé szeretettel, akkor szerintem nem is lehet csodálni, hogy a kisfiú elvadul.

A másság egy elég tág fogalom. Ismétlem, hála az égnek egészséges gyermekem van, de szerintem, ha valakiknél beteg baba születik, akkor igen, el kell fogadni, hogy más, figyelembe kell venni, hogy nem biztos, hogy olyan ütemben fog fejlődni, mint mások, de ő akkor is tökéletes. Egy baba, akinek szeretetre, odafigyelésre, törődésre van szüksége.

Nem tudtam sajnálni a házaspárt. Már eleve valahol felelőtlenségnek tartom, hogy annak ellenére, hogy a férj apjának segítsége nélkül nem tudták volna a ház törlesztőrészletét fizetni, bevállaltak ennyi gyermeket. (Itt nem az abortuszra gondolok, hanem a fogamzásgátlása.) Mi lett volna akkor, ha valami történt volna a nagypapával? 5 vagy a tervezett 6-8 gyerekkel az utcára kerültek volna?
Akiket sajnáltam, az Ben volt és a testvérei, akiknek ugyanúgy felborult az életük Ben érkezésével, sérültek a szülők oda nem figyelése miatt (mivel Ben lefoglalta a szülőket). És akkor itt jön az első morális kérdés, amire kitérni nem akarok, mert, mindannyian úgy hozzunk meg ilyen döntéseket, ahogy a szívünk és az agyunk engedi.
Számomra felháborító, hogy bevállaltak 5 gyereket, de Ben érkezésével a többi gyerek kirekesztődött. Persze, megértem, hogy Benre jobban oda kellett figyelni, de könyörgöm, rajta kívül még volt 4 gyerekük! Azért valahogy meg kellett volna oldaniuk még időben, mielőtt a gyerekek elmenekülnek otthonról, hogy rájuk is legyen elég idejük, tudjanak velük is foglalkozni, ha már vállalták őket. A gyermek sose kéri, hogy megszülessen. A szülők felelőssége a fogantatása és a születése is.
Aztán ahogy nőtt Ben, sajnáltam a szülőket is, de valahogy máshogy.
A házaspár eltávolodik egymástól, nem jönnek már a rokonok, a gyerekek menekülnek otthonról. ...

"A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád.
Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is..."


2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat.
Az 1919-ben született írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat.
Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté.
The fift Child
c.-mel 1988-ban jelent meg a könyv, itthon először 1994-ben.
forrás: wikipédia

9 megjegyzés:

koalány írta...

Huh, ez kemény lehetett... (az atavizmusról még én sem hallottam.)

Nima írta...

nagyon jó kis poszt lett, és a könyvet ugyan nem olvastam, de a hozzáfűzött gondolataiddal teljesen egyet tudok érteni.

Bea írta...

A könyvet nem olvastam , de kíváncsivá tettél... a soraiddal maximálisan egyetértek, már ami a gyerekek számát és a szülői törődést illeti.

Miestas írta...

Olvastam már korábban ezt a könyvét Lessingnek, nagyon megfogott anno ( sztem egy normális postot nem tudtam írni róla), de a mai napig van bennem egy érzés, aminek lehet, hogy nem így kéne lennie, de az anya az életképeseket hagyta magára az éltre kevésbé alkalmasért. Persze ezt nem lehet feketén fehérem ítélkezni, én valszeg nem tudtam volna a többi gyerekemet elkallódni, de szerencsére nem is volt rá szükség.

Niki írta...

Hát igen, nem egyszerű történet, de mégis ajánlom mindenki figyelmébe.
A moly-on olvastam, hogy állítólag van folytatása is.

Melinda írta...

Érdekes, különös történet egy "torzszülött" kisfiúról, akinek talán meg sem kellett volna születni, csak a probléma van minden téren vele. Bár ennek ellenére én -valahol a szívem mélyén legbelül- megkedveltem a könyv végére. Azt hiszem, időben jóval később megérdemelne egy újraolvasást (felfigyelek olyan apró mozzanatokra, ami addig fel sem tűnt igazán).

Niki írta...

Igen, szerintem is az újraolasásoknál (amik között eltelik pár év) feltűnhetnek olyan dolgok, amik előtte elkerülték a figyelmünket.

Névtelen írta...

Teljesen egyetértek azzal, amit az anyaságról, az anya-gyermek kapcsolatról írtál. Én sem tudtam felfogni, hogy tekinthette Harriet ellenségnek már akkor Bent, mikor még a méhében volt.
Mivel kitérsz arra, hogy Down-szindrómásnak hitted Bent (nem kór, szindróma!), hadd tegyek egy észrevételt. A Down-os gyerekekben nyoma sincs az agressziónak. Kedvesek, mosolygósak, nem ütnek, hanem simogatnak.

Szilvia

Niki írta...

Igen, igazad van! Nem is a viselkedés miatt gondoltam Down-kórra, hanem a testi tünetek alapján. Mint ahogy írtam, teljesen ismeretlen volt számomra ez a betegség, viszont valahogy el kellett képzelnem, valahogy meg kellett jelenítenem magam előtt és a külső jegyek leírása alapján, nekem a Down-kór ugrott be akkor. Persze tudtam, hogy az ilyen gyerekek nem így néznek ki, de mégis valahogy ők jelentek meg előttem.