2015. április 17., péntek

Kyung-Sook Shin: Vigyázzatok Anyára!

Érdekes a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Először is arra térnék ki, hihetetlen számomra, hogy 2012-ben jelent meg, olyan, mintha csak kb. 1 éve lett volna, közben meg tessék. Aztán azzal folytatnám, hogy már a megjelenése előtt nagyon kíváncsi voltam rá a fülszövege alapján, de még se került a kezeim közé, hiányzott az a bizonyos lökés, ami tán annak is köszönhető, hogy abban az időben az olvasási lázamat nagymértékben más blogok, a botrányok, felkapottabb könyvek tették ki. Így a Vigyázzatok Anyára! ugyanolyan mértékben felejtőssé vált számomra, mint amilyen mértékben túl nagy szerepet nem kapott a könyvekkel foglalkozó blogosok oldalainak hasábjain sem. Mellőzve lett a könyvecske, elég méltatlanul.
Nem mostanában olvastam már, bevallom, hogy az emlékeim kicsit meg is koptak, de mindenképp szerettem volna legalább megemlíteni itt az oldalon: ha szembe sétál veletek pl. a könyvtár polcán, ne hagyjátok ott szegénykét, vigyétek haza!
Nem az a fajta történet, ami megváltja a Világot, nem is az, ami sokáig megmarad majd bennetek, de mégis hatalmas varázsa és hangulata volt, amíg olvastam.

A történet középpontjában egy idős édesanya eltűnése áll, de a szálak annyira szétágaznak, hogy egyszerre ismerjük meg ennek az édesanyának a múltját, minden cselekedetét a gyermekei iránt érzett szeretetből fakadóan, aztán ismerjük meg a gyermekeket is a maguk hálás-hálátlan módján, és akkor ott van még a társadalom is. Átfogó történet, könnyed stílusban.
Nem egyszer papírzsepi után kellett nyúlnom, mert bizony potyogtak a könnyeim olvasva Szonjo életének történetét. Közben meg arra gondoltam, hogy gyermekként fel se fogjuk, hogy az édesanyák minden apró-cseprő mozdulatai értünk, miből fakadnak. Nem mindig becsüljük meg a fáradozásaikat, tán bántjuk is őket, de ők csendben tűrik, és folytatják a gondoskodásukat. Aztán édesanyaként megértjük ezeket az érzelmeket. Kapjuk tán a bántást, a nem megbecsülést, mosolygunk tán magunkban ezen, még ha fáj is, de folytatjuk a gondoskodást. Mert értük élünk. Szonjo története arra ébreszti rá az olvasót, hogy sokszor valakinek a hiányát akkor vesszük észre, amikor már elveszítettük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése