2011. augusztus 29., hétfő

Christopher Stevens & Nicola Stevens: Egy kisfiú

Pár évvel ezelőtt hiánycikknek számítottak azok a regények, amik az autizmussal foglalkoztak, de az utóbbi időben valahogy előtérbe került a téma. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy folyamatosan nő a diagnosztizált autista gyermekek száma.
Az autizmusról tudni lehet, hogy nem betegség, hanem egy állapot. Gyógyítani nem lehet, de nyilván segíteni lehet abban, hogy az állapota az egyénnek javuljon. Spektrumzavarnak is nevezik másképp amiatt, mert a súlyossága a legenyhébbtől a legsúlyosabbig terjedhet.
Autisztikus tünet, ha a kisgyerek magába zárkózik, a külvilágra nem reagál. Barátkozni nem tud, nem tudja megfelelően bekódolni mások érzelmeit. A testi érintkezés zavarja, a szemkontaktust kerüli. A beszédfejlődés is elmaradhat. Ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, akár megszokott sorrendben, ezeknek a felborulása dührohamokat válthat ki. Kényszermozgások léphetnek fel és még sorolhatnám a tüneteket.

A történetben szereplő David súlyosan autista kisfiú. Életét lényegében a fogantatása előttről követhetjük nyomon 11 éves koráig az édesapa emlékei alapján. Nagyon jól bemutatja a visszaemlékezés a tüneteket, az egészségügy és az emberek reakcióit egy autista gyermekre. Megdöbbentett, amikor kiküldték Davidet és a szüleit egy kórházból, mert a kisfiú épp nagyon üvöltött. Persze, megértem egyrészt a kórházi dolgozókat, hisz a betegeknek pihenésre, nyugalomra van szükségük, nem pedig egy üvöltöző, törő-zúzó kisgyerekre, de ugyanakkor sajnáltam a szülőket, akik egyedül maradtak a gyermekük problémájával és pont a segítség miatt vitték őt kórházba. És ott van David, ki tudja mindeközben ő mit élt át.
Az emberek hozzáállása pedig döbbenetes. A beszólások, a sértegetések, hihetetlen. Semmi tolerancia, empátia. Bár könnyen beszélek addig, amíg nem épp az én gyerekemnek mennek neki, de azért megrázó volt olvasni, hogy a felnőtteknek egyszerűen nem esett le David "mássága", egy 5 éves kislány meg azonnal érzékelte.
Ugyanakkor néha a szülőket se értettem. A vége felé már úgy éreztem, mintha mindent "poénra" vennének. Ismétlem, hála az égnek nem autista a gyerekem, de azért ha hozzám vágna a boltban egy üveg sört egy autista kisgyerek, természetesen remélhetőleg megértő lennék az adott szituációban, de ettől függetlenül lehet, hogy nem épp a megfelelő reakciónak tartanám a szülőtől az "1:0 neked kisfiam" megjegyzést. Persze, megértem, hogy egy idő után a szülőknek valahogy természetessé válnak ezek az események, megunják a magyarázkodást, de a vége felé sok fura szituációt olvastam, amiket nem értettem.
Sajnáltam, hogy David bátyja kimaradt a történetből. Egyszer került igazán az olvasó szeme elé, utána már nem. Érdekelt volna, hogyan élte meg ő a testvére másságát. Azt, hogy Davidnek szabad volt a Tv előtt vacsoráznia, mert ő "David", neki pedig nem. Vajon hogy reagált az engedményekre, amiket csak a testvére élvezhetett? Milyen gyerekkora volt? Mennyi ideje jutott rá a szüleinek igazából?
Kicsi furának találtam az apa szemszögét is. Tán jobban a szívemhez nőtt volna egy édesanya visszaemlékezése, ugyanakkor meg jó is volt az apa szemszögéből olvasni a történteket, szóval ez kettős érzelmet váltott ki belőlem. :o)

Olvasmányos, tényleg jól össze van foglalva, láttam magam előtt David tüneteit, a szülők nehézségeit is átéreztem. Ajánlom a könyvet mindenki figyelmébe! Ha valaki sorstársa a szülőknek, épp azért. Ha valaki autizmusra gyanakszik, akkor azért. Tényleg elég részletesen kitér a tünetekre. Ha valakit érdekel a téma, akkor meg azért. Megrázó, olvasmányos, elgondolkodtató valós történet.
,5

Megjelenés: A Real Boy (2007.)/ Egy kisfiú (2009. GABO Kiadó)
Oldalszám: 245
Ára: 2490

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése