Könyvesem

Még tavaly indítottam ezt a felmérést és úgy terveztem, hogy csak 1 hónapig fog tartani, de végül úgy alakult, hogy most jutottam el az eredmények összegzéséig. Köszönöm annak a 254 emberkének (válaszonként változott ez a szám, hisz nem minden kérdésre válaszolt mindenki, de ennyien vettek részt benne), akik időt szántak rá és remélem, hogy érdekelni fog titeket az eredmény is.

Szeretném kihangsúlyozni, voltak akik felhívták a figyelmemet arra, hogy lehetett volna szélesebb körben látnom a témát, más válaszadási lehetőségeket is megadnom, hogy pontosabb eredményt kapjunk és igazuk volt. Így a felmérés eredménye a feltett kérdések alapján alakult ki.

A válaszadók 93%-a nő volt, a maradék 7% pedig férfi. Érdekes lenne egy olyan felmérés is, hogy vajon mely nem képviselői olvasnak inkább könyvesblogokat. 😊

Kor alapján elég nagy volt a szórás, de a kitöltők többsége 20 és 40 év közötti volt.

Arra a kérdésre pedig, hogy "Milyen rendszeresen olvasol szépirodalmat?" a válaszadók 48%-a azt válaszolta, hogy "Néha, évente 1-2-3X". Elenyésző a statisztika alapján azoknak a száma, akik "csak azt olvasnak", de azoknak a száma is, akik "soha nem olvastak ilyen műfajú könyvet" (mondjuk itt felvetődik a kötelező olvasmányokkal való kapcsolat is).



Akik előnyben részesítik a szépirodalmat - mint a többi műfajt -, többnyire a nyelvi igényesség, művészeti érték, választékosság/stílus, tájékozottság, értékesség, színvonal miatt teszik ezt. A válaszok alapján úgy érzik, hogy ez az a műfaj, ami hozzá tud tenni a fejlődésükhöz, a tudásuk, kommunikációjuk fejlesztéséhez és jobban kikapcsolja őket, mint a szórakoztató irodalom.

Azoktól kérdeztem, akik pont a másik oldalon állnak (vagyis nem  a szépirodalmat részesítik előnyben), hogy akkor mely műfaj áll hozzájuk legközelebb. Sajnálom, hogy itt nem én adtam meg a válaszadási lehetőséget, mert úgy egy grafikont kaptam volna elemzésként, így viszont szinte átláthatatlan, hogy mely a legtöbb szavazatot kapott műfaj. 😓


Az alábbi eredményt is érdekesnek találom. Itt felvetették, hogy jobb lett volna, ha mondjuk 5 évenkénti bontásban lett volna a válaszadási lehetőség, a 20 évet voltak, akik túl tágnak találták. Azért döntöttem így, mert szerintem korszakokat jelöl a 20 évenkénti bontás.
A 20 év alattiak számomra az érettségizők, az iskolások, fiatal egyetemisták, főiskolások. Vagyis a "diák kategória". Diákként más könyveket olvasunk, mint az iskolapad után.
A 20-40 év a családalapítás, munkahelyi stabilitás kialakításának kora. A munka megkezdése, a családi állapotok változása hatással lehetnek az olvasási szokásokra.
A 40-60 év számomra jelenleg az az időszak, amikor elkezd az ember megnyugodni. Már ha minden jól alakult megvan az otthona, a gyerekek nem olyan picik már, túl van a kisgyerekes nehézségeken, dolgozik, gyűjtöget, eljön a készülődés a nyugdíjas évekre.
A 60 év feletti időszak meg egyértelműen a "megérdemelt pihenés" kora lenne.
Ezért választottam a 20 éves korszakokat, de ez nyilván csak az én elméletem és az én szemszögem szerinti bontás.

A "Miért nem olvasunk több szépirodalmat?" kérdésre is sok féle válasz érkezett, de a szavazók 56%-a azt válaszolta, hogy azért, mert "könnyedebb irodalomra van szükségünk". 36% szerint "megutáltatták velünk ezt a műfajt", 15% véleménye szerint azért, "mert a régieket már olvastuk és a maiak közül nincs kiemelkedő szépirodalmi mű", 11% szerint "nem értenénk meg, hogy miről szól". Aztán persze számokban elhanyagolható, de volt aki szerint nem elég jó a szövegértés manapság, a szépirodalom nincs köztudatban, időhiány miatt, stb.

Köszönöm szépen mindenkinek újra, aki időt szánt a kitöltésére, igyekszem tanulni az összeállításkor elkövetett hibáimból és legközelebb egy jobban megszerkesztett, részletesebb felméréssel jönni. 😊

Forrás

Nem teljesen úgy alakult a Karácsonyunk, ahogy szerettem volna, de vannak olyan dolgok, amiket az ember nem tud befolyásolni és egész egyszerűen el kell fogadnia, hogy ez van. 😕

A jelen Karácsonya

Szokásosan 24-én reggelre érkezett hozzánk a Jézuska. A Nagy megvárta, amíg a Kicsi felébredt, aztán amikor ő is ébredezni kezdett, akkor mindannyian felmentünk az emeletre, ugyanis a két gyerekszoba előtti nappaliba érkezett a fa. Felkapcsoltuk a fényeket, bementem a Kicsi szobájába és mondtam neki, hogy képzelje, megérkezett éjszaka a Jézuska. Kótyagos volt még a Kincsem, fel se fogta igazán, kibotorkált a szobájából, ahol a fa színesen villogott, ott várta felépítve az ajándékba kapott babaháza, a fa alatt pedig becsomagolva a Nagy és a többiek apróbb ajándéka.

Úgy érzem, hogy mind a kettőjüknek sikerült olyan ajándékot beszereznünk, amit szerettek volna. A Kicsi teljesen odáig van a babaházért, a Nagy is örült az ajándékainak. Egy részét szerette volna, egy részét pedig kitaláltam. 💓

A múlt és a jövő Karácsonya

Tavaly ilyenkor az első Karácsonyunkat ünnepelhettük az otthonunkban, egy 17 hónapos és egy 10 éves gyerkőccel. Szép, meghitt Karácsony volt. Tán azért is, mert tudtuk, hogy a 2019-es év nehéz lesz és szerettük volna odatenni magunkat.

Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az élet egy 29 hónapos csajszikával, ma már tudom. 😂 Mozgalmas, néhol idegőrlő és most jutottam el arra a pontra, amikor igazán felfogtam, milyen szerencsés is vagyok, hogy itt van és itthon lehettem vele. Februárban kezdi az ovit, megyek vissza dolgozni, soha többet nem leszek vele annyit kettesben, mint ebben a 2 és fél évben tudtam. Ez pedig szívet facsaró. Mint ahogy a gondolat is, hogy ilyen gyorsan nő. 

Jövő ilyenkor lesz egy majdnem 12 éves Nagyom, ami szintén felfoghatatlan. Rohamosan közeledik a kamaszkor. És lesz egy 3 és majdnem fél éves Kicsim. El se tudom képzelni, hogy milyen lesz akkor.

A jelen Karácsonya ... újra

Nehéz volt a 2019-es évünk eleje. Életem eddigi legnehezebb időszaka volt. És sajnos a vége se lett jobb. De pozitív vagyok és bízom abban, hogy 2020 az én, a mi évünk lesz. 😏

De gondolom titeket leginkább az érdekel, hogy lapult-e könyv a fa alatt. Nos, az idei évünk igazán könyves Karácsony lett, bár én kaptam ebből a legkevesebbet:

Kicsit átverve érzem magamat a könyv borítója miatt. Ugyanis ott virít rajta egy pasi és teljesen abban a hitben voltam, hogy a történet főszereplője van rajta, vagyis férfi lesz a főszereplő. Tudom-tudom, van fülszöveg is, de én a külföldi neveket nem mindig tudom nem alapján azonnal beazonosítani. Most se sokat mondott a Lane. A Kale már igen, így megfordult a fejemben, hogy két pasi szerelméről fog szólni a történet. 

Hónapokig kerülgettem a könyvet annak ellenére is, hogy sok pozitív véleménybe futottam bele róla. Végül bekövetkezett az az eset, amikor nem volt konkrétan olyan könyv nálam, amit nagyon el szerettem volna olvasni, vagyis életbe lépett a nincs mit olvasnom, keressek valamit mizéria és így döntöttem emellett a könyv mellett. Aztán persze pár oldal után jól megdöbbentem, hogy Lane nő.

Lane és Kale együtt nőtt fel. A 3 évvel idősebb fiú mindig is féltőn óvta a lányt, mély barátság volt köztük gyermekkoruk óta. Ami egyrészt fura lehetne, hisz két ellenkező nemű szereplőről van szó, ugyanakkor mégis olyan bájos volt belegondolni, ahogy a 9 éves Kale védelmezte az iskolában a 6 éves Lanet. Aztán persze ahogy lenni szokott, Lane szerelmes lett a fiúba, de ezt sokáig nem árulta el neki. Ráadásul önértékelési problémái is voltak, miközben a fiú nagyon vonzó férfivá kezdett nőni.

A poént nem lövöm le, de valami történt a lánnyal 20 éves korában, ami miatt Amerikába menekült és ott kezdett új életet. El is éldegélt távolt a családjától, de aztán 6 évvel később egy családi tragédia miatt haza kellett térnie, ahol viszont szembetalálta magát a múltjával, vagyis Kale-al.

Ahhoz képest, hogy nem túl nagy hévvel kezdtem neki az olvasásának, sikerült egész jól magával sodornia, két nap alatt befaltam. 

Különösebben sem Lane, sem Kale karaktere nem fogott meg, de mégis megértettem a tetteiket, megértettem és sajnáltam is őket. Ugyanakkor Lane költözését nem tartottam jó dolognak, de logikus volt. Ami még zavart, az a család hallgatása. Hogy nem avatkoztak közbe, hogy ennyire meghúzódtak a háttérbe és nem avatták be Lanet a történtekbe még akkor is, ha tudniuk kellett volna, hogy ezzel sok mindent megváltoztattak volna.

Egy szó, mint száz, elég jó kis new adult. Van benne romantika, lelki mizéria, sérülések, sebek, vonzalom ... ha szeretitek az ilyen sztorikat, akkor ajánlom a figyelmetekbe! Különösebben nem nagy szám. Teljesen kiszámítható, sőt, az ilyen gyerekkori barátságból lett szerelem és menekülés sztorit már sok szerző feldolgozott, túl nagy meglepetés nem érheti az olvasót az olvasása közben, de ettől függetlenül kellemes és klassz sztori.

Ez egy nagyon édes könyvecske, tündéri illusztrációval!

Történt, hogy a Nagy épp könyvet keresgélt magának az Alexandrában és gondoltam, addig megnézem a mesekönyves részleget. Elég hamar a kezeim közé akadt ez a könyvecske és el is olvastam, amíg várakoztam. Tudom, csúnya dolog, de ez van. Amúgy meg fogja kapni a Kicsi, mert nem hiányozhat a könyvespolcáról. 💓

Rengeteg könyvecske szól arról, hogy az anya milyen kincs, mennyire szereti a gyerkőcét, stb. De igazán olyannal még nem találkoztam, aminek a középpontjában az apai szeretet áll. Pedig ez sem elhanyagolható, hisz az apai szeretet ugyanolyan fontos, mint az anyai, csak így lesz kiegyensúlyozott felnőtt a gyerkőcből, ha mind a kettőből kap.

Na de a könyv.

Pötyinek hiányzik az apukája, aki épp dolgozik és még várnia kell, amíg hazaér a munkából. Ezért az anyukája kitalálja, hogy keressenek olyan jeleket a házban, amikből Pötyi tudhatja, hogy az apukája mennyire szereti. Gondoljatok pl. arra, hogy ott a labda, amit az apukájától kapott; vagy épp az eper a hűtőbe (vagy málna volt?), amit az apuka vett Pötyinek, mert tudja mennyire szereti; stb. 

Nagyon édes könyv! Bájos, könnyed, aranyos és olyan igaz! Nagyon megható volt számomra. Szerezzétek be ti is!

Minden kedves olvasómnak vagy véletlenül idetévedőnek, nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánok! 

Finom ételeket az asztalra, olyan ajándékokat, melyekre vágytatok és persze sok-sok könyvet a könyvmolyoknak! 😀

Amikor megjelent ez a könyv 2017-ben, azonnal kíváncsi lettem rá. Tetszett a fülszövege, szép volt a borítója, mi más is kellene egy szuper olvasmányhoz? Hát, ami nem ártana: ne csak a fülszöveg és a borító legyen szép, hanem belül is valamit alkotnia kellett volna a szerzőnek.

A Belgravia csalódás lett számomra. Amikor ott tartottam, hogy értékelnem kellett, sokáig gondolkodtam a 2 és a 3 csillagon, úgy érzem elég nagylelkű voltam, amikor végül közepest adtam neki.

Sophia származását tekintve nem előkelő, ugyanakkor kereskedő édesapja a napóleoni háborúk során meggazdagodott. Belgiumban a fiatal lány szerelmes lesz Bellasis vicomtba és mielőtt Waterloonál megütköznének a Belgák a francia császár seregével, a két fiatal ad egymásnak pár boldog percet.

A vicomt meghal a csatában és egy évvel később Sophia is követi a sírban.

25 évvel később már Londonban vagyunk, ahol Sophia édesapja még nagyobb gazdaságra tett szert, de az előkelő réteg ennek ellenére nem nagyon akarja befogadni maguk közé, pedig a pasi nagyon küzd.

Aztán kiderül egy titok, ami romba döntheti az apuka törekvéseit, Sophia emlékét és még több ember életét is teljes egészében megváltoztathatja. 

Eléggé harmatgyenge a történet, az elejétől kezdve sejteni lehet, hogy mi a titok és mindennek mi lesz a következménye. 

Elég unalmas volt, nincsenek benne fordulatok, az egyetlen erőssége szerintem az, hogy az adott kort elég jól ábrázolta. A szereplőknek se sikerült közel kerülniük hozzám, pedig a szerző sok féle karaktert létrehozott.

Volt itt a kis mitugrász, aki még nem is örökölt, de már gazdagnak érezte magát.

Volt a fiú, aki mindig az apja elismerésére vágyott.

Volt itt az öcsike, aki sose tudta kiheverni, hogy van egy bátyja és ő örökölt mindent.

Volt itt egy feleség, aki nem tudta a helyzetét megszilárdítani a családban, mert nem tudott teherbe esni.

Volt itt két nagymama, akik elveszítették a gyermeküket.

Voltak cselédek, akik elárulták a gazdáikat.

Szóval volt itt minden. Csak unalmas volt a történet és felejthető volt minden szereplője. 

Különösebb izgalom nélkül kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Nem tudtam, hogy mire számítsak, egyszerűen csak olvasnom kellett valamit, de nem volt konkrét tervem, hogy mit is, így akadt kezembe. Tetszett a borítója, érdekes volt a fülszövege, nekikezdtem. Aztán magam is megdöbbentem, hogy mennyire beszippantott, mennyire olvastatta magát. Másfél nap alatt végeztem vele. Egyszerűen befaltam.

Amikor befejeztem az olvasását végigfutott bennem, hogy 4 vagy 5 csillagra értékeljem majd. Hisz nagyon olvasmányos volt, végig fent tudta tartani az írónő az érdeklődésemet. Érdekelt a sztori, hogy mi lesz a vége, olvastatta magát rettentően.

Igen ám, de amikor végigfutott bennem az értékelés, felvetődött bennem az a gondolat, hogy ér-e ez a történet 4 csillagot egyáltalán. Hisz több hibája is volt, ha nagyon bele akarok merülni. Nem volt tökéletes egyáltalán, több sebből is vérzett a történet. De nagyon jó volt olvasni és szerettem is olvasni.

A történet két idősíkon játszódik. A múltban, vagyis a 90-es években és a jelenben, a 2000-es években.

Riley 24 éves a jelenben, akinek már nincs senkije, a bátyján kívül. Épp az elhunyt édesapja hagyatékának ügyeivel foglalkozik, amikor kiesik a csontváz a szekrényből. Persze csak úgy jelképesen írom ezt. 😉

A 90-es években, amikor Riley még csak 2 éves volt, az akkor 17 éves nővére öngyilkosságot követett el, ami tönkretette a családját. Miért vetett véget a lány az életének, ha egyáltalán megtette ezt?

A fiatal nő elkezdi felgöngyölíteni a szálakat és egyre torokszorítóbb információkhoz jut hozzá.

Nem volt bonyolult a történet, már az elején összeraktam a kockákat. Annyira óvatlanul hívta fel az írónő a jelekre a figyelmet, hogy szerintem minden olvasó nagyon hamar rájön arra, mi is lesz a történet vége, mi is történt.

Nem lepődtem meg egyetlen sorában sem és emiatt hezitáltam az elején, hogy 4 vagy 5 csillag legyen. Ha lett volna csak egy ici-pici fordulat benne, ami megdöbbentett volna, gondolkodás nélkül adtam volna az 5 csillagot. Viszont így végig kiszámítható volt. Ami érdekes, hogy a kiszámíthatósága ellenére olvastatta magát és nem untam.
Azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon gyenge karaktereket hozott létre a szerző, különösebben nem kerültek hozzám közel, inkább a cselekmény volt számomra az olvasmányos. Hogyan fog a főszereplő eljutni a végkifejletig - ami sejthető -, na de az útját előre azért nem tudhattuk.

Egy szó mint száz, a történet nagyon kiszámítható, a karakterek sem überszuperek, de mégis olvastatta magát rettentően. Teljesen rákattantam, beszippantott és különösebben ezt nem is értem. De mégis így volt, jó volt és tetszett.

Hű, nagyon rég írtam már filmről, sorozatról az oldalon, de ezt a mesét mindenképp szerettem volna a figyelmetekbe ajánlani! 😊

Múlt héten több Instaposztban is felhívták rá a figyelmemet és jól is tették, ugyanis nem hallottam még a meséről. Viszont annyira felcsigáztak, hogy Vasárnap délután megnéztük családostul és imádtuk!

A sztori lényege, hogy Jesper egy elkényeztetett apucipicifia, csak felnőtt verzióban, akit az apja elküldött a világvégére postásnak, hogy egy kis rendet tanuljon. Akkor térhet haza, ha 6.000 levelet kézbesített.
A település ahová küldték nem elég, hogy messze van, hanem a lakók még csatároznak is egymással, eszük ágában sincs leveleket küldözgetni egymásnak. Dúl a szomszédharc, gyerekek nem játszhatnak együtt, stb.

Aztán Jesper megismerkedik egy remetével (Klaus), akinek a kunyhója tele van játékokkal és kitalálja, hogyan is tehetne szert arra a bizonyos 6.000 levélre.

A mese aranyos, bájos módon azt magyarázza meg a gyerekeknek, hogyan is lett a Mikulás és hogyan alakult ki az ajándékozás szokása. Kitér a levélírásra, miért olyan a Mikulás ruhája amilyen, miért rénszarvasok vannak a szán előtt, kik a manók, ki a Mikulás, stb. Ha tehetitek, akkor nézzétek meg! Főleg az ünnepi időszakban. 😉

Emlékszem, mikor a Nagy megszületett egyfajta divat volt ezt a sorozatot nem szeretni. Ennek ellenére kikölcsönöztem 1-2 kötetet neki a könyvtárból, de sose kötötte le igazán, én pedig abba is hagytam a hazacipelését egy idő után.

Aztán jött a Kicsi, aki teljesen más, mint a Nagy. Ebben is. 😏 Ő ugyanis szereti a Bogyó és Babóca könyveket és mindig örül annak, ha egy újabb résszel állítok haza a könyvtárból. Van ilyen.

Közeledve a Karácsonyhoz, mi mást is vehettem volna ki, mint a karácsonyi kötetet.

Szokásosan 2 mese található a kötetben (Télapó, Karácsony) és Bartos Erika hozta a sorozat szokásos stílusát. Egyszerű történetek, egyszerű fogalmazásmód, ami a szülőnek néhol idegtépő lehet, egyszerű és nagy illusztráció. 

A Télapós mesében nagy galiba történik, ugyanis a Télapó nem jó helyre teszi Bogyó ajándékát, aki persze emiatt nagyon megharagszik és világgá megy. De minden jó, ha jó a vége, a végén kiderül, hogy rossz ablakban kereste. Ejnye Bogyó, hát miért nem néztél szét jobban? 😆

A Karácsonyban a csigafiú és a katicalány egy százlábúra akad egy fenyőfa alatt. Hazaviszik, adnak neki ajándékot, majd frissen, üdén, hazamegy a százlábú. Hát ja. Bele tudnék kötni, de nem akarok. 😅A Kicsinek tetszett és ez a lényeg. Bár én egyszerűen nem értem, hogy a fenében élhetnek ezek a csiga, katica, lepke és stb. gyerekek egyedül az erdőben. Hol a fenében vannak a szüleik? 😳

Amikor láttam, hogy meg fog jelenni az írónőnek ez a könyve is magyarul, azonnal kihagyhatatlanná vált számomra. Az Arctalan szerelmet imádtam, az év könyve lett számomra 2016-ban. És bár ugyanazt a hatást nem érte el a Homokból és hamuból, de azért nagyon szerettem olvasni.

Eva zsidó származású és Olaszországban él az üveggyáras édesapjával. A lány jómódban nevelkedik, sokáig mit sem sejt arról, hogy mit jelent Hitler hatalomra jutása Németországban.

Angelot a testi hiányossága miatt az édesapja Olaszországba küldte a nagyszüleihez, hogy ők neveljék fel. A fiú nagyszülei pedig Eva édesapjának a házát gondozzák. Így a két fiatal gyerekkoruk óta egymás mellett nő fel. És mint ahogy sejteni lehet, egymásba szeretnek. Igen ám, de Angelo pap lesz. Aztán Hitler hatalma eléri Olaszországot is és Eva élete fenekestül felfordul.

Nagyon szép szerelmi történet a Homokból és hamuból.

Kedveltem Evat és rettentően sajnáltam. Sajnáltam egyrészt azért, mert a származása miatt üldözött lett. Sajnáltam azért, amin keresztül kellett mennie csak azért, mert zsidó. Sajnáltam azért, hogy olyan férfiba szeretett bele, akit pappá szenteltek és erről még érte se akart lemondani. Kedveltem Evat és szorítottam a boldogságáért. Egy makacs, de őszinte szívű, gyönyörű fiatal nő, aki mindvégig kitart. Még akkor is, amikor más, már lehet rég feladta volna.

Kedveltem Angelot is. A kisfiút, aki elveszítette az édesanyját, az apja meg Olaszországba "száműzte" a "fogyatékossága" miatt. Sajnáltam, hogy azt hitte, emiatt csak egy út járható számára. Megértettem a felnőtt Angelo őrlődését a hivatása és az Eva iránt érzett szerelme miatt. Bíztam abban, hogy a szerelem győzedelmeskedni fog.

Mind a két karakter nagyon szerethető volt és teljesen kidolgozott. De a cselekményben se lehetett hibát találni. Harmon remekül ábrázolta, hogy mi történt a zsidókkal Olaszországban, min kellett keresztül menniük. Szinte ott voltam, láttam magamat a cselekmények forgatagában.

A vége pedig? Sejtettem, hogy ez lesz és így volt jó. 

Szerettem olvasni a könyvet, de még se volt igazi szerelem, csak szerelem. 

Olvassátok el!

Eredeti címe: Septembre (2015.) Kiadta: Jelenkor (2016.) Oldalszám: 148 Forrás: könyvtár Értékelésem:

Milyen érdekes, hogy tudunk a müncheni olimpián történt túszdrámáról, de valahogy még sem. Egyfajta homály fedi, titok, nem is igazán beszélünk róla és gondolunk rá, pedig megtörtént.

1972-ben a nyári olimpiai játékokat Münchenben rendezték. Németországnak az 1936-os, berlini olimpiai után nagyon fontos volt, hogy megmutassák mennyire egyenlően kezelik más-más nemzetek képviselőit. Az addigi legvidámabb Olimpiának indult a müncheni. Németország igyekezett gondoskodni arról, hogy mindenki jól érezze magát.
És micsoda fintora a sorsnak, hogy pont Németországban ejtettek túszul 11 izraeli származású sportolót palesztin terroristák és ölték meg őket!

Mire is számítottam a könyv olvasása előtt? Hogy többet megtudok majd erről a túszdrámáról, hogy erről fog szólni a kötet. Nos, nem így lett.

Sebastian egy családapa, akit tudósítani küldenek Londonból a müncheni Olimpiára. Itt ismerkedik meg egy amerikai újságíróval, Sammel. A két férfi között vonzalom alakul ki, de Sebastian az, aki szinte az eszét veszti a másiktól. Csak rá tud gondolni, miért nem keresi, hol van, mit csinál, mint egy szerelmes tini.
És ekkor bekövetkezik a túszdráma, ami felforgatja az idilli kapcsolatukat.

Nos, a Szeptember nem más, mint két férfi szerelmének (bár inkább csak az egyiknek) szavakba öntése a lapokon keresztül. És hogy legyen benne valami mélység is, így a túszdráma köré van építve az egész.  
Pár nap alatt játszódik le minden és leginkább Sebastian az, aki szerelmes lett. Felkavaró számára az érzés, hogy ennyire vonzódik egy férfihoz, mert eddig ezt nem tapasztalta. Sam szerintem tapasztaltabb ebben a dologban és vonzalom ide vagy oda, ő eléggé távolságtartó. Mivel izraeli származású, így érthetően a túszdráma sokkal jobban magával sodorja, mint Sebastiant és kevésbé is tudja feldolgozni a történteket.

"Ki gondolta volna, hogy még mindig zsidókat gyilkolnak Németországban? Harminc éve a németek engedelmeskedtek, amikor azt kapták parancsba, hogy öljenek meg minket. Most, amikor arra kapnak parancsot, hogy mentsék meg a mieink életét, megtagadják az engedelmességet."

A történetben csak egy leheletnyi szerepet kap az olimpia és a túszdráma. Nem hangsúlyos, mondhatni nem is fontos, nem ez van a középpontban. Hanem inkább az, hogy Sebastian mit érez, mennyire vívódik.
Csalódást éreztem a történet befejezte után, egyáltalán nem arra számítottam, amit végül kaptam.

Szeretem a Könyvmolyképző Kiadó Vidám nyüzsgés sorozatát, így készülődve a Karácsonyra nem maradhatott ki ez a rész sem. 😀

Nagyon aranyos könyvecske, nagyon mozgalmas illusztrációkkal. Tudjátok, az a fajta, amikor annyi minden történik a képeken, hogy mindig találni lehet olyat, amit előtte nem vettünk észre, nem beszélgettünk el róla a Kicsivel. Jé, láttad, hogy ott az a kisfiú elesett? Látod a sarokban a sílécet? Nézd csak, ott egy pici egér a lépcsőnél! Látod a tányért az asztal alatt? Vajon hogy került oda? 

De a bejegyzés végén mutatok is egy oldalt, hogy lássátok miről is írtam! 

Ajánlom a figyelmetekbe ezt a könyvet az ünnepi ráhangolódásra! 

A mai fiatal korosztály nagyon odáig van a hazai videójátékos youtuberekért, amin eléggé meg vagyok lepődve. Nem is azon már, hogy 6-7-8 éves gyerekek mit keresnek fent a neten, hanem azon, hogy mi az, ami tetszik nekik.

Nálunk a Nagynak saját laptopja van, de szabályok vannak arra vonatkozóan, hogy mit nézhet rajta és mikor használhatja. Ezeket ő be is tartja, a korától szerintem érettebb és megbízhatóbb is. Ugyanakkor elég nehéz az a helyzet, amikor azzal állít haza az iskolából, hogy Pistike ezt és ezt látta, ő is megnézheti-e, mert ciki, hogy nem tudott róla. Ilyenkor a szülő mérlegel, mi az amire azt mondjuk, hogy inkább maradj ciki és mi az, ami egye-fene, nézd meg te is. Így kezdődött nálunk a Minecraft őrület, amit még jó dolognak is találtam, mondván, hogy fejlődik a gyerek kreativitása. Aztán jöttek a videósok, Anya, ebben a videóban azt mutatják meg, hogy mit építettek. Jól van fiam, nézzed. És ennyi is volt, megszületett a kedvenc youtubere, rákattant a videójátékokat bemutató videósokra. Különösebben nem is foglalkoztam ezzel, időkorláttal nézhette ezeket a videókat.

Aztán tavaly a születésnapjára azt kérte, hogy menjünk el az akkor aktuális Minecinema-ra. Gondoltam legyen, a gyerek boldog lesz, kibírom azt a pár órát, bíztam abban, hogy nem egyedüli szülő leszek. Aztán leesett az állam.

Tömve volt a mozi és ez már a sokadik előadásuk volt, ráadásul esti. Rengeteg gyerek volt és többnyire 8-12 éves korosztály, ahogy saccoltam. Mint az Istenekre, úgy néztek a személyesen is megjelenő kedvenc videósaikra és azt kell mondanom, hogy elkapott engem is a hév. Aranyos volt a lelkesedésük és éreztem rajtuk, mennyire is fontos nekik, hogy személyesen láthatják őket, kérdezhettek tőlük, dedikálhattak, hogy ott lehettek.

A Nagy egyszerűen ragyogott a boldogságtól. És képes volt 1 órát sorban állni, csak hogy a kedvence dedikáljon neki egy posztert. Hihetetlen élmény volt az egész!

És akkor a könyv. Limitált példányszámban, dedikálva megjelent ez a kis kötet, és névnapjára ezt kérte illetve kapta is meg. Azonnal nekiesett és utazva a Balatonra, pár nap alatt el is olvasta. Nagyon tetszett neki, áradozott róla és mivel a Minecinema-n láttam élőben is a fiatal srácot (aki a normálisabbak közül van, mert volt olyan videós, aki bejött és szó szerint megijedtem, hogy gyerekek nézik, hallgatják amit mond és leginkább döbbenetemre, lányok. Fura egy srác volt.),  a normálisabbak, stílusosabbak közül való szerintem. Nem beszélt csúnyán, szerintem tényleg felfogta, hogy a fiatal generációra mekkora hatása van és ebből mennyit tud kaszálni még pár évig.

Szóval én is belekezdtem a történetbe és olvastatta magát.

A kalapos róka egy másik bolygóról érkezett, akinek az űrhajója lezuhant a Földön. Ervin, az emberfiú, aki épp most ballagott el a nyolcadikból, találkozik a rókával és segít neki megtalálni egy kütyüt. Cserébe a róka felajánlja neki a lehetőséget, hogy utazhat vele egy kört az űrhajójában, amivel persze Ervin él. 

Nagyon egyszerű a sztori, két nap alatt játszódik le, de összességében aranyos volt. Kimondottan olyan, ami a kisiskolásoknak szerintem bejöhet. Nem akarok a történetben okosságokat, tanulságokat keresni, de piros pont azért, mert Zsdav szőtt bele szólásokat, mondásokat, próbálkozott a "neveléssel". 

A Nagynak nagyon bejött, várja a folytatást.

Nekem nyilván a korom miatt kevés volt már, de kellemes csalódás ért, aranyos sztori volt, minden egyszerűsége ellenére is.

Nem is tudom, hogy mire számítottam, mielőtt nekikezdtem ennek a könyvnek, de azt tudom, hogy hiányérzetem van és nem azt kaptam, amit reméltem. Fura volt a történet stílusa, hangulata. Mondhatnám azt is, hogy egyedien írt a szerző a történelemnek ennek a rettegett korszakáról, de ez az egyediség számomra nem volt pozitív.

A történet két szálon fut.

Az egyiken Krakkóban vagyunk a II. vgh. ideje alatt és Németország épp elfoglalta a várost. Itt dolgozik a babakészítő, aki félig német származású. Csendes férfi, konfliktuskerülő, nincsenek barátai, és nem nézi jó szemmel, ahogy a zsidókkal bánnak a németek.

Aztán egy napon az egyik babája, Karolina életre kel. Ez pedig felrázza a férfit. Megismerkedik egy zsidó édesapával és a kislányával. Rájön arra a férfi, hogy varázserővel bír, hisz így tudta életre kelteni Karolinát. A kérdés az, hogy ezzel a varázserővel tud-e segíteni a zsidókon.

A másik szálon Karolina babavilágában vagyunk, ahonnan a babalány jött. Teljes párhuzam van a babavilág és Krakkó között. Ott a patkányok rohanták le a babavilágot, égették el a babákat és raboltak, fosztogattak, tartották rettegésben a többi babát. Karolina célja, hogy rájöjjön arra, hogyan is tudná az országát megmenteni.

A holokausztról nagyon sok könyvet olvastam már, de ilyen hangulatút még nem. Nem tudom megfogalmazni, hogy milyen volt, valahogy nem kerek. Egyszerre meseszerű, ugyanakkor valóságos. Egyszerre olyan, mintha egy függöny mögül látnánk mindent és nem jut el minden információ hozzánk, ugyanakkor meg néha ott vagyunk és látjuk tisztán a történteket.

Sokszor volt olyan érzésem, mintha valamit látnom kellene a történetben, de egyszerűen nem látom. Jeleket kerestem, érteni akartam, hogy mi is ez a könyv igazából?

Az egész könyv egy metafora. A babakészítő azok az emberek, akik segíteni akartak a zsidókon. A varázslat pedig nem varázslat, hanem az emberek akaratereje és bátorsága, hogy tenni akartak a szörnyűségek ellen. Karolinát viszont nem értem. Tán a minden emberben lakó ártatlanság volt ő? Nem tudom. Kicsit homályos nekem a történet és ez zavaró volt számomra.

Fogalmam sincs hová tűnt a november, de totál olyan érzésem van, mintha átaludtam volna. 😅 Mondjuk ugyanez volt októberrel is, nem tudom mi van velem. Tán a hideg idő teszi, a bekuckózás, hogy egyszerűen semmi érdekes nem történik nap, nap után. Vagy csak jól lehúzta a nyomi idő a hangulatomat és alvástól, alvásig éltem. Az tuti, azon kívül, hogy elkezdtük beszerezni az ajándékokat, semmire se emlékszem a hónapból.

Azt az előző havi bejegyzésben láttam, hogy jó időt kívántam novemberre. Hát, annyira nem jött be, mert megugrott a fűtésszámlánk, na de november volt, mire számítottam?! 😆

A karácsonyi ajándékok nagy részét sikerült beszereznem, már csak apróságok hiányoznak. A gyerekek megvannak és az a legfontosabb.

Szó volt arról is, hogy nagy döntés előtt állok. Megmondom őszintén fogalmam sem volt első blikkre, hogy mire gondoltam, de aztán leesett. 😁 A döntést meghoztam, pár hónap és kiderül, hogy mi lesz az eredménye.

Októberben nagyon serényke voltam, ami az olvasást illeti, de novemberben se szégyellhetem magamat, ugyanis 11 könyvet olvastam.

Legjobb 3-at nem tudok kiemelni, ugyanis csak 2 fogott meg ezek közül igazán:

↪ Cecelia Ahern: Utóirat: Még most is szeretlek!

↪ Sinéad Moriarty: A jó anya

A Szerelem a 27. sorban majdnem 1 hónapja van folyamatban és hát nem is tudom. Lehet, hogy félbehagyás lesz belőle, túlságosan nem sikerül lekötnie.

Az Imádlak, Jason Thorn olvasása nem volt betervezve, de a fülszövege bejött és ha már lehetőségem adódott rá, akkor elkezdtem olvasni. Csúszni csúszik, de falni nem falom.

A Született 1982-ben viszont nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Még az elején tartok, így nyilatkozni nem merek róla, de egyenlőre olvastatja magát.

A hónapban 12 bejegyzést tettem közzé, ebből 11 volt könyves. 

A hónap leglátogatottabb bejegyzése az  Utóirat: ​Még most is szeretlek! volt. 

Vicces keresőkifejezéssel nem tudok szolgálni, könyvekre kerestetek rá és jutottatok így el az oldalamra.

A legtöbben itthonról, majd Bulgáriából és az USA-ból látogattak el az oldalra.

Abban bízom, hogy békés lesz az idei Karácsonyunk. Remélem összejön. 

És persze a gyerekek örüljenek az ajándékaiknak!

Más kívánságom nincs is. 💓

Mindig leírom, ha olyan könyvről írok, ami a holokausztot érinti, hogy: rettentően érdekel ez az időszak. Egyszerre rettent el, ugyanakkor érdekel, hogy mi történt és egyáltalán hogyan történhetett meg. Hogyan tudták a németek elkövetni a koncentrációs táborok szörnyűségeit. ... És akkor most meg kell állnom egy pillanatra. Azt írtam, hogy németek. Ez a könyv viszont nagyon jól felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarok mit tettek a magyar zsidósággal. ... Sokszor szégyelltem magamat az elkövetett bűnökért. Nagyon sajnálom és nem értem. Nem értem hogy tehettük meg ezt a saját népünkkel. ... 

Stern Ibolya Losoncon nőtt fel a szüleivel és a két bátyjával. Jó életmódban élhettek volna, de az édesapja nem csak értük dolgozott, hanem a rokonaiért is. Eltartotta a testvérét, az édesanyját is rajtuk kívül. 

Ibolya élte a gondtalan fiatal lányok életét, tanult, szerelmes lett. De aztán szidó származása miatt ő se kerülhetett el a sorsát.Több koncentrációs tábort is megjárt, Mengele egyik kísérleti alanya volt, sorra veszítette el a családtagjait, de neki sikerült túlélnie.

A könyvet az ő elbeszélései alapján írta meg Veronika H. Tóth.

Annak ellenére, hogy a könyv sokkoló és döbbenetes, hiányérzetem maradt. Tudom, fura ezt így olvasni, hisz mindez a szörnyűség megtörtént valakivel, de akkor is el kell ismerni, hogy a könyv címe becsapós és hatásvadász. Igen, Ibolya Mengele-lány volt, vagyis Mengele kiválasztotta kísérleti alanynak. DE! Szerintem joggal gondoltam arra, hogy részletesen fogok majd olvasni a kísérletről, ugyanakkor ez nem következett be. A történetben nyúlfarknyi szerepet kaptak a kísérletek. Lényegében párszor sor került különböző beavatkozásokra, de egyáltalán nem voltak hangsúlyosak. Ugyanakkor nyilván átélni ezeket nem "nyúlfarknyi" lehetett egy nő életében. Beszélni se lehet könnyű róla, inkább elfelejtené az ember.

Egyszerűen csak Ibolya életének része volt és a könyv Ibolya életét szerette volna bemutatni.

Ami számomra nagyon hangsúlyos volt, az az, hogy mi magyarok mit tettünk a magyar zsidókkal. Szörnyű. Persze hallottam, tanultam ezekről, de így leírva és jól leírva, olvasva sokkoló volt. Főleg amit a nyilasok tettek a Duna-parton a zsidó kisgyerekekkel. Szörnyű. Olyan volt, mint egy ébredés. Ha a zsidók ellen elkövetett szörnyűségekre gondoltam, mindig a németekre gondoltam. És hirtelen rá kellett döbbennem, el kellett ismernem, hogy mi se sokkal voltunk jobbak. Mi magyarok is szörnyűségeket követtünk el embertársaink iránt és ezt szégyenlem. Sajnálom.

Olvassátok el a könyvet, mert nagyon részletesen bemutatja Ibolya életén keresztül ezt az időszakot! Milyen volt a 30-as, 40-es évek, hogyan működött akkoriban a szerelem, milyen volt a koncentrációs táborok pokla, milyen volt Mengele és a kísérletei és hogyan lehetett ezt az időszakot túlélni emberileg. Aztán olvashatunk arról is, hogyan alakult a vgh. után Ibolya élete. Férjhez ment, gyerekei lettek. Nem járt sikerrel Mengele kísérlete. Hála az égnek!

Olyan érzésem volt a könyv megjelenése után, hogy mindenki azonnal olvasni kezdte. Folyamatosan belebotlottam a blogokon, mindenki ezt olvasta a molyon, képeket osztott meg róla az Instán, Facebookon, jártamban-keltemben is láttam, hogy emberek cipelték magukkal, vették ajándékba, olvasták a vonaton. 

Nagyon kíváncsivá tett, így előjegyzést kértem rá a könyvtárban, majd amikor kikölcsönöztem, a könyvtáros finoman közölte velem, hogy nem fogom tudni hosszabbítani a kölcsönzését, ugyanis kismillióan kértek rá utánam előjegyzést még, hosszú a sor. De nem is állt szándékomban hosszabbítani, még aznap este nekikezdtem az olvasásának és hajnali 1-ig le se tettem. Egyhuzamban olvastam el a könyvet. Nem tudtam letenni.

Nehéz arról írni, hogy miről is szólt, hisz undorító, zavarba ejtő és mérhetetlen haragot érzek, hogy valaki képes ennyire kihasználni egy gyereket. Ugyanakkor a könyv azt is mutatja, hogy sokszor pont az áldozatból válik később az elkövető.

A 20-as években a 8 éves Károly és a 4 éves Anna árvaságra jut. Apácák nevelik őket egy árvaházban, ahol nem lehet szépíteni, farkastörvények uralkodnak a fiúk között. (Persze lehet, hogy a lányok között is, csak erre épp nem tér ki a szerző.) És mik is ezek a farkastörvények? Nos, az idősebb fiúk éjszakánként erőszakot tesznek a kisebb fiúkon, Károlyon is. 

Egy idő után a testvér nevelőszülőkhöz kerül, ahol meg a nevelőanya kezd furcsa kapcsolatot Károllyal, ami sok-sok évig fog tartani.

Ez a történet egyik szála. A másik pedig a 80-as években veszi kezdetét, amikor Eszter édesanyja észreveszi, hogy a kislánya kezd nagylánnyá serdülni és figyelmezteti őt, hogy "Apád előtt ne vetkőzz!". Persze a kislány semmit se ért, összezavarodik, hisz az édesapja semmi rosszat nem tesz, szereti őt. Nem is az édesapával van a baj, hanem a nagypapával. Ő az, aki beteg dolgokat tesz a kislánnyal és elhiteti vele, hogy mindezeket csak azért teszi, mert szereti őt.

A történet nagyon jól van megírva. Nagyon jól átjön, hogy Eszter mennyire szereti a nagyapját és elhisz neki mindent. A kislány nem kételkedik az idősebben, elfogadja, hogy amit mond, tesz, az helyes. És mindeközben az olvasó lelke háborog, sajnálja a kislányt, akit egy felnőtt, beteg állat képes így kihasználni.

Aztán a történet végén jön a sokk. Hogy a könyvben leírtak megtörtént események összemosása. Hogy mindezek megtörténtek.  És belegondolni se akarok. ....

Miután letettem a könyvet szinte pánikrohamom lett. Bekapcsolt az anyaösztön és az anyapánik. Hogy tehet ilyet egy felnőtt egy gyerekkel? Egyáltalán hogy vonzódhat egy felnőtt egy gyerekhez? Hogy lehet, hogy senki nem vett észre semmit? Hogy lehet hogy az apácák is szemet hunytak az erőszakok felett? Pont az APÁCÁK, értitek! Hogy lehet, hogy a nagymama, anyuka nem vett észre semmit? Hogy lehet, hogy a nagynéni hallgatott ilyen dologról főleg akkor, amikor megtudta, hogy unokahúga született? Miért hallgatott? Miért nem tett senki semmit? Hogy tudta a kislány ennyire tartani a titkot? Hogy tudta ezt tenni a nagyapa? .....

Olvassátok el! Szörnyű, gyomorforgató, de nagyon jól van megírva! Pár óra alatt befaltam, letenni se tudtam.

Kiadta: Naphegy (2010.) Oldalszám: 14 Forrás: könyvtár

Nagyon szeretjük a Kicsivel együtt a Naphegy Kiadó Évszakos böngészőit. Mindig kikölcsönzöm az épp aktuális évszakét a könyvtárból és egy-egy hónapig csak az adott évszakkal foglalkozunk. Most került sor a télire.

Van, amikor az ilyen böngészőkben pont az a jó, ha egyszerű, nem túlzsúfolt, de mégis mozgalmas. Ez jellemző erre a sorozatra. Átlátható az illusztráció és jól felépített. Az első oldalakon még csak az ősz végén, tél elején járunk. Aztán látni lehet, hogy a házak kéménye füstöl, hideg közeledik, a boltokat kezdik karácsonyi díszekbe öltöztetni, majd már esik a hó, végül karácsonyfát vásárolnak az emberek, az utolsó oldalon pedig nagy hó esett, szánkóznak, hógolyóznak a gyerekek.

Aranyos volt, hogy mindegyik oldalon feltűnt ugyanaz az alak, követni lehetett oldalról-oldalra az útját.

Ajánlom a figyelmetekbe ezt a könyvecskét is, ha kisgyereketek van. Sokat lehet beszélgetni a képekről, lehet játszani "Mutasd meg hol van ...." játékot, a kicsi is tud kérdezni, hogy "Ez mi?" és sok olyan szituációt is bemutathatnak a képek, amikkel a gyerekek még nem biztos, hogy találkoztak, így beszélni tudunk róluk.

Hát ... nem is tudom. Igazából azt se tudom mi a franc is volt ez. 

Olvasva a fülszöveget maximálisan pozitívan kezdtem neki a történet olvasásának és az elején még nem is volt komolyabb problémám vele, de aztán nem is tudom. ... Unalmas volt, ráadásul nagyon fura stílusban megírt történet.

1850-ben járunk, Londonban. Két lánytestvér egy babákat készítő üzletben dolgozik. A lányok ikertestvérek és mind a ketten nagy terhet cipelnek magukkal. Az egyikőjük a himlő miatt "megcsúnyult", a másik pedig testi "rendellenességgel" született. Egy ideig elvannak az üzletben, de aztán az egyikőjüknek lehetősége adódik arra, hogy kitörjön és él is ezzel a lehetőséggel.

Aztán jön Silas (mondjátok, hogy nem csak nekem ugrott be a neve láttán A Da Vinci-kód!), akinek fura aberrációja van. A lényeg, hogy betegesen rákattan az egyik lányra és semmitől se riad vissza.

Mondhatnám, hogy a történet hangulata olyan, amilyennek az 1850-es éveket elképzelem. Füstös, távolságtartó, homályos, "büdös", amikor a szennylevet kiöntik csak úgy lazán az ablakból az utcára, amikor lócitrommal vannak tele az utak, amikor hosszú kabátos urak a sikátorban lelik örömüket a szifiliszes örömlányokban és még sorolhatnám. Mondhatnám ezt, csak épp nem nyerte el a tetszésemet.

A lánytestvérek egyáltalán nem kerültek hozzám közel. Az egyik féltékeny a másikra, a másik meg romantikus lányregényben hiszi magát.

Ami meg Silast illeti, az nem vitás, hogy beteg a fazon, de azért ennél betegebb sztorira számítottam.

Számomra elég gyenge és unalmas történet volt a Babák városa. És eléggé kiszámítható is. Totál nem erre számítottam. Azt hittem hasonló kis olvasmány lesz, mint A krakkói babakészítő. Hogy miért hittem ezt, fogalmam sincs, tán a babák miatt. ... Hát nem így lett. 😒

Tán ha erősebbek a karakterek, nem ilyen a hangulat, van is valami cselekmény, nem csak a vége felé, akkor megadtam volna a 3 csillagot. De mivel ezek nem voltak meg és azért nem az elégetős kategória, hisz elolvastam, még ha nehezen is, így kapja meg a 2 csillagot.

Kiadta: Európa (2019.) Oldalszám: 514 Forrás: kiadó Értékelésem:

Ó Istenem, ez a könyv darabokra tépett!

Kilenc évet kellett várnunk arra, hogy újabb történetet olvashassunk az írónőtől, de maximálisan megérte.

Sok-sok évvel ezelőtt, még meg se volt a Nagy (aki ma már 10 éves), amikor először találkoztam az írónő történeteivel. Azonnal, egymás után faltam be az akkor már megjelent 3 regényét (Babablues, Egyről a kettőre, Született szülők) és imádtam őket! Életszagúak voltak, mindennapiak, tanulságosak, humorosak. Egyedi humorral írt az írónő a gyerekvállalás nehézségeiről vagy épp a gyereknevelésről. Tudjátok, nem a szirupos tündérmeséről, hanem a valóságról. Amikor hajnalban a százhuszadik ébredése után a kicsinek, nekimentek kómásan a falnak, amikor úgy szoptatsz, hogy fel se ébredsz, amikor sót teszel a reggeli kávédba cukor helyett. Pont azt szerettem a történeteiben, hogy a valóságról írt kendőzetlenül, és a humorának köszönhetően képes voltál nevetni a saját sutaságodon is.

Aztán A földre szállt nagynéni már érezhetően más volt. Komolyabb, de ugyanakkor mégis könnyed. Mint amikor Bridget Jones elkezd felnőni. És akkor jött A jó anya. Az a történet, ami már nem humoros volt, de mégis életszagú és fájdalmas. Az a történet, amit olvasva szerintem minden szülő, testvér, nagyszülő, rokon, barát, darabokra hullik. Ez a könyv beléd mar, szenvedsz a betűktől, de nem tudod letenni, mert tudni akarod. És úgy csukod be, hogy minden lapján ott vannak a könnycseppjeidnek a nyomai.

"Szeretet, gondolta Jess. Erről szól az élet. Amikor minden más ki van húzva belőle, ez az, ami mindig megmarad. Ez tart meg a nehéz időkben."

Jó anya. Milyen egy jó anya? Mitől lesz valaki jó anya? Attól, hogy mosol, főzöl, takarítasz rá? Hogy ott vagy élete minden fontos eseményénél és támogatod őt? Hogy tanulsz, foglalkozol vele, neveled? Attól, hogy boldog és elégedett? Attól, hogy megpróbálsz mindent megadni neki? Mitől jó egy anya? ... Nos, a történet végére kiderül, hogy Kate mitől is jó anya. És a szíved darabokra hullik.

Kate a 40-es évei elején jár, 3 gyerkőc édesanyja. Luke 18 éves, az érettségije előtt áll, Jess 12, Bobby pedig 7 éves. A nő egyedül neveli őket, ugyanis az apjuk lelépett egy jóval fiatalabb nőért, akitől kisbabája is született. Így Kate az anyagiak miatt arra kényszerült, hogy hazaköltözzön az özvegy édesapjához. Segít neki a vállalkozásában és már kezdene talpra állni, amikor kiderül, hogy Jess leukémiás.

A történet több nézőpontból épül fel. Olvashatjuk a történteket Kate szemén, de az apa szemén keresztül is. Ugyanakkor ott van Jess, Bobby és Luke barátnőjének a szála. Mindegyik karakter közel kerül az olvasóhoz, még az apa is, aki annyira nem pozitív alak a történet elején.
De nézzük akkor először Kateet. Képzeld magad elé, hogy ott állsz 42 évesen, két gyerekkel, a férjed lelép egy húsz évessel és még teherbe is ejti, neked pedig haza kell kullognod a szülői házba! Nem egyszerű szituáció. Én ezt átéltem 29 évesen, 1 gyerekkel. Szörnyű érzés. Megalázó, kétségbeejtő és abban a pillanatban azt se tudod, mikor fogsz tudni ebből az egészből kievickélni. Minden olyan kilátástalan akkor.
És akkor Jess. 12 éves kislány, aki arra kényszerül a betegsége miatt, hogy felnőjön. Szegény Kincsem, sokáig inkább másokkal foglalkozik, mint azzal, amin ő megy keresztül. Hihetetlen bátor kislány, aki a kezelések során megjárja a poklok poklát és erről részletesen olvashatunk is. Az ő szemén keresztül nagyon jól rápillantást kapunk arra, milyen ez a betegség, mit tesz a gyerekekkel és mi történik a kezelések során.
Bobby, a kicsi Bobby. Hét éves kicsike, akit elhagyott az apja és mióta megszületett a féltestvére, alig-alig látja az apját. Kétségbe van esve, állandóan dühös és nem tudja miért. Aspergeres véleményem szerint, ami nem könnyíti meg sem a beilleszkedését a társadalomba, sem pedig annak a ténynek a megemésztését, hogy Jess nagyon beteg. A kisfiú olyan, mint egy méregzsák. Hatalmas indulat, rengeteg harag van benne. Tipikusan olyan karakter, akit az ember szeretne a keblére ölelni és megsimogatni, hogy nyugodjon meg. (Bár valószínűleg ettől csak még dühösebb lenne.)

"Anyu, én megnéztem a rákot a Guinness rekordok könyvébe, és ott mindenfélét írtak róla. A legmagasabb halálozási ráta Magyarországon van, ami jó, mert mi meg itt, Írországban élünk. Szóval megmondhatod Jessnek, hogy szerencsés, hogy nem Magyarországon él."

Luke barátnője sincs könnyű cipőben a történetben. Nem szeretném részletezni, hogy mi is a szerepe, de annyit elárulok, hogy egy csupa szív fiatal lány, akire szüksége volt ennek a családnak.
És akkor az apuka. A történet elején kimondhatatlan haragot éreztem iránta. Nem is azért, mert elhagyta a családját, hanem azért, mert hagyta magát irányítani, hagyta, hogy az új családja a másik fölé kerekedjen és letojta a gyerekeit. Ezt nem tudtam megbocsátani neki. Ugyanakkor a fájdalma és a kétségbeesése nagyon jól átjön a történetben. Ő más, mint Kate. Másként harcol. És a történet végére megértettem őt is.

Furán hangzik azt írni erre a történetre, hogy szép, tekintve arra, hogy miről szól, de mégis az. Az írónő egy szép családot hozott össze. Életszagúak. Vannak problémáik, nehézségeik, veszekednek, harcolnak, olyan valóságosak. És sajnos valóságos az a probléma is, amiről szól. Magyarországon a 15 éven aluliak között évente kb. 150 új daganatos betegséget diagnosztizálnak. Ezeknek a 24%-a leukémia, a Gyermekleukémia Alapítvány adatai szerint.

Nem lehetett letenni ezt a könyvet, faltam és faltam. Még akkor is, hogy szinte végigsírtam. Az utolsó oldalaknál folyamatosan sírtam, a férjem azt se tudta, hogy mi bajom van. (Este, lefekvés előtt olvastam az ágyban.) Egyszerűen a kínok kínját éltem át csak a TUDAT miatt.

Nagyon ajánlom a figyelmetekbe! Nagyon sírós, nagyon megható, nagyon darabokra tépi a szívedet, de az írónő megint egy csodát alkotott és ezt olvasni kell!

Mostanában sorra fogom ki a gagyi történeteket. 😣 Ez alól ez a sztori se kivétel, pedig reménykedve kezdtem neki az olvasásának.

Aimee a "majdnem" esküvőjük napján temeti el a vőlegényét, ami duplán tragikus dolog. Aztán hogy még szarabb legyen a napja, a temetés után megjelenik egy nő, aki azt állítja, hogy a srác él. De ez még semmi, megjelenik a srác bátyja is, aki szép kis summáról állít ki csekket a csajnak, hogy megvalósíthassa az álmát.

Aimee természetesen szenved a vőlegénye halála miatt, majd kezd a mélabúból kilábalni és elhatározza, hogy valóra váltja az álmát, egy kis kávézó személyében. De azért ott motoszkál a gondolat a fejében, hogy mi van, ha James mégis él, utána kellene járnia a dolognak, főleg, hogy felbukkant a színen egy leendő szerelem. Így a nő a nyomok után ered, aztán jól megdöbben amikor kiderül, hogy mi is a helyzet James halálával.

Nem fogok poént lelőni, mert onnantól kezdve, hogy megjelenik a látó, sejteni lehet, hogy James él. Csak persze egy ideig azt nem tudjuk, hogyha él, akkor hol van és miért nem bukkan fel. Aztán elég hamar össze lehet rakni a kockákat, végül semmi meglepetést nem tartogat a könyv, mert az olvasó mindent tud már jóval azelőtt, hogy az írónő kibogozná a szálakat.

Összességében ez a sztori unalmas. Már eleve azt nem értettem, hogy az első oldalakon felbukkan a látó, ami adna a történetnek egy kis izgalmat, de a könyv 2/3-ig nem is hallunk felőle, Aimee csak úgy elcsónakázgat az életében.

James körülményeinek titka pedig ... hát, elképzelhető, de eléggé filmvászonra való, azt lássuk be. 

Egyik karakter se került hozzám közel. 

Természetesen sajnáltam Aimeet, mert őszintén gyászolta Jamest, ez a sorokon elég rendesen átjött.

A cselekmény meg olyan, mint amilyen a nő ebben a sztoriban. Elpancsizik a langyos lábvízben. Egyedül a vége, nos, az odab@szott rendesen! Ha el is olvasom a folytatást, HA, akkor tuti, hogy az utolsó oldal miatt fogom, mert azt jól odavágta az írónő.

Amúgy meg igazán nem ajánlom olvasásra. Van ennél jobb sztori is.