Könyvesem

Ritkán szoktam szakácskönyvet kölcsönözni a könyvtárból, mert egyrészt vannak saját, bevált receptjeim, másrészt ha böngészni akarok, ott az internet. Most mégis a speciális sor felé vettem az irányt és nem sokat gondolkodtam azon, hogy kivegyem-e ezt a könyvet. 

Nem vagyok csalódott, de nem sok receptet találtam benne, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. A lazac, a bélszín, a libamáj, a garnéla, a kagyló ... nos, ezek nem az én világom. 

De a bejgli, a citromkrém, a sós karamellöntet, a csokoládélikőr felkeltette az érdeklődésemet. Sőt, a bejglire azt írta, hogy mindig hibátlanul működik. Nos, nekem totál szétszakadt.

Nem rossz kötet, van benne 1-2 jónak tűnő recept, de többnyire nem az én ízvilágom és stílusom. És ez a Felsőfok. Többet vártam tőle, semmi extra ilyen téren.

A kivitelezése szép, letisztult. Szeretem az ételfotókat és szeretem, ha egy-egy teljes oldalt elfoglalnak, nem pedig miniatűrben illesztik oda, ez piros pont volt a kötetnek. 

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki a címet olvasva érdeklődően felhúzta a szemöldökét. Legalábbis remélem. 😂

A Lagom olvasása után rájöttem, hogy kezdek odáig lenni a svéd életstílusért, így amikor megláttam a könyvtár polcán ezt a kis könyvecskét, azonnal kivettem annak ellenére is, hogy nálam a kávézás egy gyenge tejeskávét jelent délután. 

Mi is a fika? Lényegében kávét jelent, kávézási stílust. És meg kell hagyni, a svédek megadják a módját a kávézásnak. 

A svédek jelenleg a Világ 3. legnagyobb kávéfogyasztó nemzete, fejenként évente 8 kg kávét fogyasztanak (erre gyorsan ki is számoltam, hogy a férjem éves szinten mennyit, ugyanis szerintem brutál mennyiséget iszik, de így is csak egy évre 3-6 kg között mozog). 

Na de mire is gondoltam, hogy megadják a módját? Először is szinte elvárják, hogy mindenki szakítson időt a kávéja elfogyasztására. És nem csak gyorsan felhörpinteni munkába indulás előtt, hanem leülni, elfogyasztani mellé egy kis kekszet (vagy fahéjas csigát), beszélgetni másokkal abban a pár percben. Állítólag hatékonyabban is dolgoznak azok, akik a munkatársaikkal közösen leülnek kávézni 10-15 percre. 

Ez a rövid könyvecske lényegébe erről szól, sok idézettel megspékelve, a végén pedig pár recepttel.

Aranyos könyvecske volt, olyan, aminek az olvasása után kimondottan megkívánsz egy pohár kávét. Ami viszont az árát illeti (3.150 Ft), nos ... egy nagyon pici könyvecskéről van szó, többnyire idézetek vannak benne és egy-egy idézet egy-egy teljes oldalt foglal el. Szóval nem regényről van szó és bár aranyos, hangulatos, de azért az árát eléggé felháborítónak tartom.

Ha nagy kávérajongók vagytok vagy csak érdekel titeket a fika, ajánlom a könyvet a figyelmetekbe!

Miután befejeztem Anna Brones Lagomját, szerettem volna még többet megtudni erről, így azonnal várólistára került ez a kötet is. Végül könyvtárból sikerült beszereznem.

Nagyon kedvelem a svédek mentalitását, életstílusát, lakberendezését. Annyira egyszerű, letisztult, természetes, rendezett az életük, az otthonuk! ... És annyira mások, mint mi.

Mi is az a Lagom? Úgy lehetne fordítani, hogy "pont jó". Míg mi magyarok állandóan hajtunk, hol a félelem miatt, hol a nagyobb siker eléréséért, a lagom pont azt mondja ki, hogy pont jó úgy minden, ahogy van. Ez első pillantásra elég hanyagnak tűnhet, mintha legyintenénk a dolgokra, jól van ez így, de igazából nem így van. Ha jobban belegondolunk, van amikor harcolni, gürizni kell, de sokszor feleslegesen stresszeljük magunkat emiatt.

A svéd az egyik legboldogabb nemzet és el tudom képzelni, hogy a lagom miatt. Elfogadják, ami van, kihozzák abból a maximumot és ugyanúgy elérik, amit szeretnének.

A könyv kitér a munkahelyi szokásokra és az otthoni szokásokra is. Itthon kicsit nehéz lenne kivitelezni a svéd munkahelyi szokásokat, mert a legtöbb munkáltató más, mint a svéd és így mást várnak is el. De az otthoni szokásokat viszont nem is olyan nehéz elsajátítani. Mire is gondolok:

➤ Péntek esténként a család leül a TV elé (pl), néznek egy jó filmet és együtt esznek. Kényelmes ruhába öltöznek, tacot dobnak össze (amolyan péntek esti vacsora), amit mindenki azzal tölt, amivel szeretne és lazítanak. Nagyon sok kutatás bizonyította már, hogy a gyerekek miatt is fontos, hogy valamennyire rendszert vigyünk az étkezésekbe és legyen idő a közös vacsorára, amikor együtt tud lenni a család, beszélgetnek. Ez nem mindig megvalósítható, ha mondjuk apuka este 10-kor ér haza vagy már akkor, amikor a gyerekek alszanak, sem akkor, ha mindenki össze-vissza eszik. De szerintem ha hétköznap nem is, de hétvégente időt kell szakítani a közös ebédre vagy vacsorára (is). A svédeknél a Péntek este mindenképp ilyen.

➤ Aztán ott van a Szombat reggel, amikor a kávéjuk mellé elfogyasztanak egy szép kis szénhidrátadagot. Hétköznap ha lájtosan is esznek (persze az megengedett, hogy a fika mellé minden nap lecsússzon 1-2 kisebb fahéjas csiga vagy keksz, házi süti, stb., de nem túlzásba esve), szombat reggel bűnözhetnek. És jobban belegondolva, hatásosak is lehetnek ezek a bünti napok. Meg is eszed, amit kívánsz, de ha a hét többi napján odafigyelsz a táplálkozásodra, nem a szombati napok miatt fogsz elhízni.

➤ De ott van pl. a piknikezési szokás, ami egyszerre pénztárca kímélő, ugyanakkor egészséges is és jó móka. 

Ami pedig a munkát illeti, hogy visszatérjek pár gondolat erejéig. A svédeknél természetesen és mondhatni elvárt dolog a napi 2X-i fika, vagyis a kávézás. Ebben a napi 2 X 15 percben a dolgozók megisznak 1-1 csésze kávét, megesznek mellé egy kis fahéjas csigát, vagy kekszet és közben beszélgetnek. Állítólag kutatások bizonyítják, hogy emiatt nem csak a dolgozók közti kapcsolatok működnek jobban, hanem a munka is sikeresebben lesz elvégezve.

De mi van még? Nos, a svédek nem nagyon túlóráznak. Ha elvégzik az aznapi feladatukat fél órával hamarabb, akkor hazamennek és senki nem kéri számon tőlük, hogy miért lépnek le, mert mindenki tudja, hogy akkor megy haza, ha végzett az aznapi munkájával. Így mindenkinek az a célja, hogy az aznapi feladatot minél előbb elvégezze, de nem kapkodva, hisz nem mehet a minőség rovására. Úgy gondolják, ha túlóráznod kell, mert nem tudtad időben befejezni, akkor valamit rosszul csináltál.

Kicsit más a helyzet, mint itthon. 😅

A lakberendezésre nem térek ki, bementek az IKEA-ba és lényegében láthatjátok a stílusukat, na meg az Insta is tele van mostanában a svéd lakberendezés letisztultságával, mostanában ez a divat és menő.

Nézzük pár sor erejéig a svédek környezettudatosságát, ugyanis nagyon környezettudatos nemzetről van szó. Szelektív hulladékgyűjtés, a hulladékok minimalizálása és a saját növénytermesztés is jellemzi őket. Odafigyelnek a környezetükre, féltik és óvják azt. Ez nagyon követendő példa lehet minden nemzetnek.

Ha titeket is érdekel a svéd mentalitás, hogyan élnek, hogyan dolgoznak, akkor ajánlom ezt a könyvet a figyelmetekbe, szerintem elég részletes volt. Amit hiányoltam belőle, az a több kép és nagyobb rátekintés a konyhakultúrájukra is. Vagyis több kép az otthonokról, az életükről és több recept. Akkor tökéletes lett volna a kötet!

Kiadta: Kulcslyuk (2018.) Oldalszám: 288 Forrás: kölcsön kapott Értékelésem:

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban.

Egyszerre látom magamat olyan felnőttként, aki volt kisgyerek is. És egyszerre szülőként, aki hordozza magában a múltat. Rémisztő és kétségbeejtő egyben az egész. ... Nem tudok mit írni róla. ... És nem azért, mert rossz, SŐT! Nagyon jó könyv, nagyon elgondolkodtató. Nagyon beléd mar, sebeket tép fel. Megérted tán általa a szüleid hibáit, ugyanakkor kétségbeesve veszed észre magadon a hasonlóságot velük kapcsolatban. Kétségbe ejt, hogy te jó ég, én is ilyen vagyok? Én is ezt teszem? Kétségbe ejt, hogy te jó ég, mit teszek vele? És ez a gondolat rémisztő. Kapálózni kezd az olvasó, hogy nem, nem, én más akarok lenni, máshogy fogok tenni! Aztán másnap rájön, hogy reflexszerűen ugyanazt teszi.

Fura belegondolni, hogy mi mindenen múlik, hogy milyen emberek vagyunk. Fura belegondolni és teljesen logikus, hogy az érzelmeinknek, cselekedeteinknek milyen hatással lesznek nem csak a gyerekeinkre, hanem az unokáinkra is. Na meg az ő gyerekeikre is és így tovább. Hogy egy elkövetett rossz pillanat az életben, mennyi hibát tud okozni, mennyi sebet és sérülést! Rémisztő.

Ami nekem elolvasva a könyvet fontos dolog volt, hogy ki kell kérdeznem anyukámat a gyermekkoráról (apukám már nem él), illetve a papámat, mint a legidősebb élő rokonomat. Hátha akkor több mindent fogok az életemmel, a döntéseimmel kapcsolatban tisztán látni. De már így is sok mindent értek. ... És ez kétségbe ejt. ...

Olvassátok el a könyvet! Döbbenetes.

"Sokáig tartott, amíg rájött, hogy az otthonról hozott világkép nincs kőbe vésve, azt át is lehet alakítani, felül is lehet bírálni."

 

"Korai traumáink, mint a búvópatak, újra meg újra felbukkannak felnőttkorunkban is, és ha nem kezdjük el gyógyításukat, nemcsak a mi életünket nehezítik meg, de a gyerekeinkét, sőt, akár az unokáinkét is."

 

"Amit azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szülő gyerekként kezdte az életét. Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, gyerekkorunkban nem jól bántak velünk, nem kaptunk olyan törődést, odafigyelést, mint amire szükségünk lett volna, túlságosan merevek vagy követelőzőek voltak, ne feledjük, ők is csak a kapott szeretetmintákból tudtak építkezni. Ha ezek a minták hiányosak vagy szegényesek voltak, akkor nem sok lehetőségük volt valami mást adni nekünk. Senki sem azzal az elhatározással indul az életbe, hogy bántó, elutasító, rideg szülő szeretne lenni. Amit szülőként nyújtani tudunk, az nagyrészt annak a következménye, amit saját legkorábbi kapcsolatainkban átéltünk."

 

"…a gyerek tünete mögött mindig keresd a szülőt. A gyerek „csak” tünethordozó, ha kínja-baja van, tanácsos előbb a felnőttek világát tüzetesebb vizsgálat alá vonni."

 

"Sokáig azt hitték, a méhben csak testi növekedés zajlik. Néhány évtizede csupán, hogy – a modern csecsemőkutatásoknak és az ultrahangos technológiának köszönhetően – világossá vált: ebben az addig felderítetlen időszakban nagyon fontos dolgok történek. A magzat jelen van, figyel, reagál és tanul. Bár idegrendszere még éretlen, tapasztalatait mégis elraktározza. Az anyai test nemcsak táplálékkal látja el, de érzelmi állapotait is átadja neki: ha az anya éppen jól érzi magát, a magzat is boldogsághormonban fürdik, ha feszült, ideges, neki is kijut a stresszhormonokból. Ezek a biokémiai üzenetek emléknyomokká alakulnak át, melyek testi érzések, zsigeri benyomások, sejtszintű emlékek formájában raktározódnak el. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy nem tudatos, szavakban megfogalmazható emlékekről van szó, hanem sejtszintű tapasztalatokról."

Eredeti címe: The Five Love  Languages of Children (1997.) Kiadta: Harmat (2019.) Oldalszám: 228 Forrás: könyvtár Értékelésem:

Gary Chapman több könyvében is kitárgyalta már az 5 szeretetnyelvet, most sorra került a gyerekneveléssel kapcsolatban.

De lássuk először azt, hogy mi az a szeretetnyelv és mi az 5 féle verziója?
Chapman szerint minden embernek van egy fő szeretetnyelve, amolyan érzelmi "tank". Ha ez fel van töltve, akkor az illető boldog, kiegyensúlyozott ember. Mivel minden ember más, más teszi az embereket boldoggá. A szerző szerint 5 szeretetnyelv van és ezek közül minden embernek 1 nagyon-nagyon fontos:
- testi érintés
- elismerő szavak
- szívesség
- minőségi idő
- ajándékozás

Chapman szeretetnyelvével már találkoztam a 12 ​dolog, amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt c. könyvében, ami elég érdekes és elgondolkodtató olvasmány volt. Erre a könyvre pedig azért voltam kíváncsi szülőként, hogyan alkalmazza gyerekek esetében.

Mint ahogy fentebb említettem, az 5 szeretetnyelv nem változik és 5 éves kor után érzékelni lehet, hogy melyik lesz a legfontosabb a gyerekeknek. 5 éves kor előtt mindegyik szeretetnyelv kielégítésére elég időt kell fordítani, hogy a kisgyermek kiegyensúlyozott legyen.
A szerzőpáros tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogyan lehet rájönni a gyerek fő szeretetnyelvére - ha nem lenne egyértelmű, mert bizony nem minden esetben az - és persze részletezik is, hogy mit kell tudni róluk, hogyan lehet kielégíteni azokat.

"Minden gyermeknek feltétel nélküli szeretetre van szüksége ahhoz, hogy érzelmi tankja folyamatosan tele legyen, s ez egyben az eredményes fegyelmezés alapja is."

Ez egy olyan könyv, amit minden szülőnek tudok a figyelmébe ajánlani. Érdekes, jó, tanulságos volt.

Érdekes, hogy kinél mikor alakul ki a saját stílus. Legyen szó öltözködésről vagy az otthon dekorálásáról, meg úgy általánosságban mindennel kapcsolatban. 

Tizenévesen majmoljuk az épp akkor népszerű sztárokat, huszonévesen keressük az utunkat és bár sokszor mondjuk, hogy megtaláltuk a saját stílusunkat, megtaláltuk önmagunkat, ez sokszor még nem igaz. 

Huszonévesen a modernre, az újra vagyunk rákattanva, a divatra és elhisszük, amit elhitetnek velünk, hogy ezek vagyunk mi, ezt akarjuk. 

Aztán jönnek a harmincas évek, eljön az ideje az otthonteremtésnek, a családalapításnak és kezdünk összezavarodni. Kezd bennünk letisztulni, hogy mit is szeretnénk, milyenek is vagyunk. Míg huszonévesen fontos, hogy a környezetünk mit mond rólunk, szeretnénk felzárkózni, a harmincas éveinkben ez már nem számít, mert kiforrott egyéniséggé válunk, akik tudják, hogy mit akarnak, mi az útjuk.

Én elég későn érőn típus vagyok annak ellenére is, hogy fiatalon letten édesanyja. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy megrekedtem a húszas éveim elején. Ezen sokáig nevettem, amikor mondjuk közel a harminchoz megkérdezték a koromat és reflexszerűen rávágtam, hogy 23-24 és utána gondolkodnom kellett, hogy mennyi is vagyok. Nyilván azért rekedtem meg a 20-onéves korom elején, mert akkor valami történt, ami megállásra kényszerített és megtorpantam, majd a 30-as éveim elején folytatódott az életem. Olyan volt, mintha 23 évesem álomba merültem volna és 30 évesen ébredtem fel. Így későn, ekkor kezdett el formálódni bennem az "én" képem. És most, pont félúton a 30 és 40 között jutottam el odáig, hogy tudom ki vagyok, milyen vagyok és mit akarok.

És itt jön akkor a Lagom. 

Mi is ez? A boldogság svéd titka olvasható az alcímben. A svédek az egyik legboldogabb nemzet. Milyen jó nekik, ugye? 😅 De mi a titkuk? Rettentően egyszerű: a lagom. Ez egy kifejezés, egy életstílus, aminek a lényege az, hogy elég a "pont jó". 

Nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez a "pont jó", mert annyira más, mint a magyar mentalitás. Mi magyarok nagyon hajtunk és rá is vagyunk erre kényszerítve. Hajtunk a munkahelyünkön, mindig többet akarunk kihozni magunkból, mert féltjük a munkánkat, féltjük a megélhetésünket. Nem vagyunk elégedettek a testképünkkel: vagy túl kövérek vagyunk vagy túl vékonyak vagy ha nem az a baj, akkor az a probléma, hogy miért nem zöld szeműek vagyunk pl. Folyamatosan elégedetlenkedünk az életünkkel kapcsolatban. Miért nincs nagyobb házunk? Biztos jól neveljük a gyereket? Biztos jó a párkapcsolat amiben élünk? Folyamatosan kételkedünk önmagunkban.

És itt a lagom, ami azt mondja, hogy "minden pont jó, ahogy van". Nem kell túlórázni, a munkaidődet úgy oszd be, hogy meg tudd csinálni, amit kell. Ne azon parázz, hogy jó vagy-e, fogadd el önmagadat. Ne azért sportolj, hogy jó alakod legyen, hanem egyszerűen csak magadért, mert úgy vagy jó, ahogy vagy. Minden úgy jó, hogy "pont jó". Nem kell többnek lennie, de kevesebb se legyen. Tudom, ezt így nehéz leírni, olvassátok el a könyvet! Érdekes. Magyaroknak fura lehet ez a felfogás, de értem, hogy miért boldogabbak ettől. 

Tetszett a felépítése, amiről szólt. Nagyon tetszett a pár recept benne, tuti ki fogom próbálni az egyiket. Viszont nagyon hiányoltam még több képet az otthonokról, milyen a svéd otthon berendezése, milyen a konyhájuk, fürdőszobájuk, stb. Vagy lehet csak azért éreztem így, mert jövőre kezdjük a nappali és az étkező felújítását. 😂

Térjünk vissza akkor az "én" kialakulásához. Nagyon közel áll hozzám a svéd lakberendezés, ez vagyok én, ezt szeretném fokozatosan megvalósítani az otthonomban is. Már nem a csúcs szuper, divatosnak mondott lakberendezésre bukom, hanem tán a kicsit régiesebbekre. Fehér falak, barna parketta, fabútorok, régi tárgyak, színes anyagok, minden, ami természetes. A kertünkben pl. áll egy elég nagy köcsögfa. Lehet sokan azt se tudják mi az, de nekem ez is sokat jelent. Mint ahogy mondjuk az almafa alatt a fából készült pad. Vagy a 80-as évekből megmaradt hatalmas vázában álló virágok. Vagy az igazi fából készült tv-s komód, dohányzóasztal, étkezőasztal, tálalószekrény. Nem az ilyen-olyan funér-dolgok. Nem. Igazi fa. Erős, masszív, időtálló. Érzed rajta az életet. Olyan dolgok, amikbe beruházol egy életre. Nem szeretem a túlzsúfoltságot. Minden legyen tiszta, átlátható, pihentető. Ez az otthonom stílusa, ami fokozatosan kerül kialakításra, évről évre. Amolyan svéd módra. 😉

Kiadta: Partvonal (2017.) Forrás: könyvtár Értékelésem:

Van egy fiam és van egy lányom. A fiam a Nagy, a lányom a Kicsi. Elég nagy korkülönbség van köztük, de sose terveztem, hogy kicsi lesz. Köztem és a tesóm közöttt is 10 év van, el se tudtam képzelni magamat egyszerre két kicsivel. 

Még mindig látom magam előtt, amikor a Kicsi "előtt" ultrahangra jártam az ovuláció környékén és közölte velem a nőgyógyász, hogy hoppácska, mind a két petefészekben érik valami, ebből bizony lehet két kilökődés is. Még mindig érzem a pánikot a torkomban, hogy te jó ég, nem akarok ikreket, két kicsit egyszerre, én nem bírnám. Aztán másnap már látni lehetett, hogy az egyik kezd sorvadni, ebből bizony nem lesz két petécske. Nos, így lett a Kicsi, akinek kicsin múlt, hogy nincs ikertestvére. 

Szóval van egy fiam és van egy lányom. Amikor a fiam született 25 éves voltam, a lányommal 33. Teljesen más volt a két terhesség, teljesen másképp éltem meg és teljesen más a 2 gyerek. Tűz és víz.

A fiam vízöntő. Hihetetlen jó természet. Tipikusan az, aki órákig elvolt egy kocka nézegetésével. Nyugodt, lelkiismeretes és szépen halad előre mindig, ha valamit eltervez. Rá mondják azt, hogy bárcsak több ilyen fiú lenne a Világon, sokkal szebb lenne az élet. Ő az, aki egy fiatal, első gyerekes anyukának tökéletes gyerkőc.

A lányom oroszlán. Irányító, tipikusan most azonnal mindent fajta. Ha kell földhöz vágja magát a bolt közepén. Akaratos, erős személyiség. Biztos vagyok abban, hogy ő is szépen fog haladni előre az életében, küzdeni fog majd és megszerzi amiről úgy gondolja, hogy jár, kell neki. Nem fog félni a harctól. Vele küzdök én is és bár még kicsi, de néha nagyon nehéz vele. Ő olyan, aki ha egy első gyerkőcös, fiatal anyukának születik meg, kihullott volna szerencsétlennek az összes haja. Néha, még én is tépem a sajátomat.😅
Fiú, lány, teljesen különbözőek. Így amikor megláttam ezt a könyvet a könyvtárban, nem is gondolkodtam azon, hogy kikölcsönözzem-e, pedig nem rajongok az ilyen könyvekért.

Amit fontos kiemelnem az elején, ez nem gyerekneveléssel foglalkozó könyv. Tényleg inkább arról szól, hogy mire kell figyelni lányok esetében egészen kicsi kortól a serdülőkor végéig. Miben mások, miben kell erősítenünk őket, mire kell odafigyelni a nevelésük során. 
A lányok érzékenyebbek, mint a fiúk, másképp van szükségük az életükben az anyákra és az apákra, mint a fiúknak.
A könyv lényege, hogyan segítsük a lányok kibontakozását, hogy felnőttként erősek, magabiztosak, határozottak és boldogok lehessenek.

Ha van lányotok, ajánlom a figyelmetekbe!

Mitch Albom könyveinek középpontjában többnyire a halál áll. Mi van utána és akik itt maradtak, hogyan is tudják feldolgozni ezt a veszteséget?

Hat évvel ezelőtt olvastam tőle Az Idő Urát. A mai napig nem tudtam közzétenni az erről szóló bejegyzésemet, pedig kész van, piszkozatban hever. De annyira felkavart, annyira mélyen érintett, annyira rettentően kiadtam magamat, nagyon bensőséges és fájdalmas lett a bejegyzésem. Igazából egy terápia volt az írása.

Az Édesapám 2013 Szilveszterén halt meg. Áprilisban diagnosztizálták nála a tüdődaganatot. Törökbálintra jártam vele végig kemoterápiára és amíg ő bent volt a kezelésen, addig én a szanatórium csodaszép kertjében ültem és olvasgattam minden alkalommal. Mint ahogy a fentebb említett  könyvet is. Kínzás volt számomra olvasni a történetet, de olyan fázisban volt akkor az életem, amikor kifelé azt kellett mutatnom, hogy minden rendben van, belülről viszont darabokra voltam törve és féltem. Kívülről azt kellett sugallnom, hogy egy magabiztos 29 éves, felnőtt nő vagyok, aki teljesen biztos abban, hogy az Édesapja meg fog gyógyulni. Így kellett lennie, hisz ő az APU, nincs nála erősebb ember a Világon. És tök mindegy, hogy már nem 4 éves voltam, 29 évesen is ezt éreztem. De belülről rettegtem. Rettegtem végigmenni minden alkalommal a folyosókon, látni az egyre rosszabb állapotban levő embereket. Rettegtem belegondolni abba, hogy mi lesz, ha nem fog használni a kezelés. Szinte szadiztam magamat ezzel a könyvvel. Azt akartam, hogy fájjon és nagyon fájt is.

Az Édesapám 2013 Szilveszterén halt meg, otthon. Nem voltam ott vele és ezt a mai napig nem tudom feldolgozni. A temetésén is bocsánatot kértem tőle, mert minden kemón ott voltam, bekísértem, megvártam, hazajöttünk, ... mindig ott voltam, ... amikor először közölték vele, amikor javult az állapota, amikor romlott, amikor feladták a kezelést, ... de pont ekkor viszont nem. Pár órával a történtek előtt vigyáztam rá, amíg anyukámnak dolga volt, tudtuk, hogy közeledik a vég, de beszélni se beszéltünk erről, ... akkor ott voltam, de aztán hazamentem. És utána már csak a telefonhívás volt, hogy "Rohanj!". Én pedig szó szerint szaladtam. Azt hittem, hogy még van idő. ...

Hat éve halt meg az Édesapám és a mai napig nem tudtam feldolgozni a veszteséget. És néha szeretem magamat kínozni olyan könyvekkel, amikről tudom, hogy darabokra fognak szakítani és nekem pedig újra fel kell építenem önmagamat. 

Hívások a mennyből. Ki mit adna meg azért, hogy egy elhunyt szerette felhívja őt? Akár csak egy szó, egy mondat erejéig? Annyi minden lenne, amit szeretnék ma MÁR elmondani az Édesapámnak, de amikor lehetőségem volt MÉG rá, akkor nem mondtam el. Például azt sem mondtam, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire hálás vagyok mindenért. Éveket adnék az életemből, ha mindezt elmondhatnám neki és tudnám, hogy hallotta. Ugyanis könnyebb lenne a még hátralevő életem.

Albom ebben a könyvében kihasználta az emberek vágyát, hogy hallhassák újra a szeretteik hangját. Nem rossz értelemben használta ki, de ugyanakkor mégis. 

4 főszereplője van a történetnek, akiket felhívnak a mennyből.

Az egyikőjüket a nővére.

Egy másikat a fia.

Van, akit az édesanyja.

És van, akit egy alkalmazottja.

És van, aki várja a hívást, de hiába.

Jól volt a történet. Bőgtem, fájt, emlékeztem, rimánkodtam, reménykedtem ... aztán a szerző elkövetett egy hatalmas hibát. Az egész történet, ami addig a reményről szólt, átváltozott bűnügyi regénnyé. Ezt nem kellett volna. Meg kellett volna hagyni az olvasónak a reményt. És nem elég az utolsó pár sor. Nem. Nem kellett volna bele ez az egész nyomozósdi, hogy kiderítse az egyik szereplő, ki szervezi ezeket a hívásokat és hogyan. ...

Ajánlom a figyelmetekbe a könyvet, ha a gyász feldolgozásának egy olyan  szakaszában vagytok már, amikor úgy érzitek, hogy el tudjátok olvasni ezt a történetet.

Többször említettem már a blogon, hogy nagyon sokáig nagy napló író voltam és valamilyen szinten vagyok ma is, csak nem rendszeresen. Nagyon fontosnak érzem, hogy megörökítsünk az emlékeket és ezeket továbbadjuk majd, ha eljön az ideje.

13 éves voltam, amikor először kezdtem naplóírásba, egy régi vonalas füzetbe. És a mai napig sajnálom, hogy ezt a füzetet nem sokkal a kezdete után összetéptem. Végül 15 évesen kezdtem el újra naplót írni és hosszú-hosszú évekig írtam.

A Nagy lassan 11 éves lesz és pár hónapja teljesen magától, semmilyen ösztökélés nélkül elkezdett naplót vezetni. Nem tudom miről ír benne, maximálisan tiszteletben tartom, hogy az az ő naplója, meg se fordult soha a fejemben, hogy beleolvassak, pedig nem dugja el, szem előtt van a könyvespolcán. 😅 A lényeg, hogy maximálisan támogatom, hogy a gyerekek is írjanak naplót. Szerintem ez nem lányos vagy épp fiús dolog, nemtől függetlenül jó dolog kiírni magunkból a történteket, leírni a gondolatainkat, az emlékeinket. Persze, nekem is fura 35 évesen elolvasnom, hogy mit írtam 15 évesen, mert olyan gyerekes, néha kicsit szánalmas is vagyok benne 😂, de ugyanakkor jó, mert szinte visszarepülök a múltba és átélem azokat a dolgokat. Az első szerelmet, az első csókot, az első szakítást, amiről azt hittem, hogy nem lehet túlélni. .... Már másképp látom a dolgokat nyilván, mint akkor, de mégis jó olvasni azokat a sorokat.

És akkor az Időkapszula! A Nagynak kerestem emlékkönyvet, naplót, amikor megláttam ezt a könyvet a Partvonal Kiadó kínálatában. 

Tökéletes és aranyos emlékkönyv, szerintem kimondottan gyerekeknek, iskolásoknak. Én a 8-15 éves korosztályt lőném be a célcsoportjának.

Mi is az Időkapszula? Egy olyan könyvecske, amiben meg van adva oldalanként, hogy miről írjon az írója, milyen emléket osszon meg magáról, miről fejtse ki a véleményét, mit örökítsen meg. 69 oldal emléke, lenyomata egy gyereknek és üzenete is a felnőttkori énének. Hisz az első oldalon meg kell adnia, hogy mikor nyithatja ki újra a könyvet, mikor olvashatja el az üzenetét magának a jövőben. 

A Nagy nagyon várta, hogy nekikezdhessen a kitöltésének és megmondom őszintén kicsit féltékeny is vagyok, hogy ez a könyv nem létezett 25 évvel ezelőtt már. Vajon hogyan töltöttem volna ki? Ki is volt ekkor és ekkor a kedvenc tanárom? Mi is akartam lenni gyerekként? Mi volt az akkori kedvenc filmem? ... Mit üzentem volna magamnak, hogyha most nyithattam volna ki a könyvecskét? Jó lett volna, ha nekem is lett volna ilyen Időkapszulám, emlék magamnak a múltból!

Ha van gyerkőcötök, szerezzetek be neki egy kötetet! 20-30 év múlva adjátok meg neki a pillanatot, amikor kinyithatja ezt a könyvet és visszarepülhet a segítségével a gyerekkorába! 💓

Kiadta: Hajós-Wisinger Kft. (2019.) Oldalszám: 112 Forrás: kiadó Értékelésem:

Emlékkönyvem Rólatok, akikre mindig emlékezni fogok

A Nagy épp iskolaváltás előtt áll és emiatt az egyik szeme sír, a másik nevet. Örül az új barátoknak, az új helyzetnek, az új kihívásoknak, viszont nagyon sajnálja, hogy búcsút kell vennie a jelenlegi osztálytársaitól. Ráadásul másik településen fog tanulni, nem valószínű, hogy sűrűn összefutna majd velük az utcán. 😓
Amikor épp emiatt kesergett, eszembe jutott, hogy a gyerekkoromban (90-es évek) nagy divat volt az emlékkönyv. Minden lánynak, de még fiúknak is volt emlékkönyve. Idézeteket, verseket írtunk bele, rajzoltunk. Volt akinek csak egy füzet volt, másnak kemény borítós, kimondott emlékkönyv, nekem pl. illatos lapú volt, imádtam! Épp elkezdtem a neten böngészgetni, hogy jelenleg milyen emlékkönyvek kaphatóak, amikor belebotlottam a Barátkönyvbe.

Már böngészgetés közben is láttam, hogy a könyv borítója nagyon szép, barátságos és igényes. Kellemes színek, aranyos illusztráció és ez jellemzi belül is. Az egész könyvecske aranyos, olyan édes!
25 barát tud emléket hagyni magáról benne. És azért írom, hogy "emléket hagyni", mert ebben a könyvecskében magáról kell írnia a barátoknak. Ki milyen, mit szeret csinálni, miben jó, miben nem, stb.
Inkább ovis korosztálynak szól, van benne egy olyan rész is, hogy "Ovis jelem", de szerintem egy kis átírással kisiskolásoknak is szuper emlékkönyv lehet.

Mutatok pár képet róla, az Instagramos oldalamról:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Múlt héten egy nagyon cuki #emlékkönyv-et kaptam a @baribook-tól. 😍 A Nagy iskolaváltás előtt áll, egyik szeme sír, a másik nevet emiatt. Örül az új barátoknak, de szomorú amiért a jelenlegi osztálytársaitól el kell válnia. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagy divat volt az emlékkönyv. Idézeteket írtunk bele, rajzoltunk. Ilyen könyvet kerestem, amikor rátaláltam a Barátkönyvre. 😊 25 kis barát tud emléket hagyni magáról a könyvecskében. Inkább az ovisoknak szól, de szerintem egy kis átírással iskolásoknak is szuper! Ovis ballagásra, iskokaváltásra vagy csak úgy, nagyon ajánlom a figyelmetekbe. 😊 Hamarosan írok róla a blogon bővebben is! #emlekkonyv #konyv #book #bookstagram #intabook #mik #emkek #ovisoknak #gyerekeknek #kinder #kinderbook #gyerekkonyv

Niki (@nikikonyvesem) által megosztott bejegyzés, Nov 20., 2019, időpont: 11:26 (PST időzóna szerint)

Nagyon ajánlom a kötetet a figyelmetekbe, ha ovis ballagás vagy akár iskolaváltás előtt álltok, mint mi vagy csak úgy, hisz jó dolog a kis barátoknak emléket hagyni magukról. Eljön majd az ideje annak, amikor örülni fog ennek a könyv birtokosa, amikor átlapozza az oldalakat! 😀

A Barátkönyvet ITT tudjátok megrendelni vagy jobban utánaolvasni!

Az utóbbi hetekben újra rákattantam a napló "írásra". Befejeztem a félbehagyott kismama naplóimat és a babanaplókat is. Kicsit vicces volt, amikor a Nagy babanaplóját kellett kiegészítenem, visszaemlékeznem, hogy mi és mikor volt 9-10 éve, de megoldottam. A Kicsivel már könnyebb volt visszaemlékezni a terhességemre és az első évére. 😅 (Most lesz 28 hónapos.)

És hogy miért is írtam ezeket a naplókat? Kamasz korom óta, egészen 21 éves koromig rendszeresen írtam naplót, napi szinten. Nem szoktam elővenni őket, nem szoktam újraolvasgatni, de hamarosan eljön majd az az idő, amikor elő kell vennem mondjuk a 15 éves koromban írtakat, hogy hátha jobban megértem, miken megy majd akkor keresztül a Nagy. Meg persze azt is elterveztem, hogy majd 70-80 éves koromban ülök a hintaszékemben, ősz hajjal, reszketve és újraolvasom azokat a naplókat. Nevetek, sírok majd, emlékezek és tudom, hogy akkor sokat fognak számítani nekem azok a kis füzetecskék.

Ugyanakkor egyfajta lenyomatot akarok hagyni magamról. Azt szeretném, ha majd nem leszek, akkor mielőtt kidobnák a Gyerkőceim, elolvasnák őket. Hogy egy picit még velük maradjak, hogy tán jobban megértsék milyen is voltam és miért. És hogy akkor is tudják, milyen fontosak voltak nekem.

A naplók emlékek magamnak, de emlékek rólam is.

Nagyon örülök annak, hogy a Partvonal Kiadónak köszönhetően kézhez kaptam az Anya, ​kérlek meséld el nekem! c. könyvecskét. Fantasztikus, imádom! 

A napló kívül és belül is nagyon szép kivitelezésű. Egyszerű, nem túl cicomás, kortalan, igényes.

Lényegében 210 kérdésre kell válaszolni benne, de persze van hely ezeken kívül emlékek megörökítésére még. 

A kérdéseknek köszönhetően végigvisszük az életünket. Szó van benne a gyerekkorról, a felnőtté válásról, a szerelemről, a családalapításról, a szabadidőről, a nagyszerű dolgokról és arról a különleges emberről, aki a naplót tölti ki. Mint ahogy a borítón is olvasható: "Emlékek ajándékba" és tényleg az.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Pár napja beharangoztam már az "Anya, kérlek, meséld el nekem!" c. emlékkönyvecskét, ami a @athenaeum_partvonal_kiado gondozásában jelent meg. 😍 Most mutatok egy kis beletekintőt, holnap reggel pedig a bejegyzés is közzétételre kerül róla a blogon. 😊 Csak halkan súgom: közeledik a Karácsony, szép ajándék lehet az édesanyáknak. 🎄#anyakérlekmeséldelnekem #emlékkönyv #emlekkonyv #naplo #napló #anyakerlekmeseldelnekem #book #könyv #konyv #bookstagram #instabook #mik #ajándékötlet #ajandekotlet #suprise #karacsonyra #anyaaknapjara

Niki (@nikikonyvesem) által megosztott bejegyzés, Nov 18., 2019, időpont: 5:47 (PST időzóna szerint)

Nagyon tudom minden édesanya figyelmébe ajánlani! Van mamás, nagypapás és apukás verziója is. 

Azoknak, akik vezettek kismama, majd babanaplót, szerintem kihagyhatatlan. Hisz ők is olyanok, mint én, emléket szeretnének maguk után hagyni. Ebben a kötetecskében pedig van lehetőség emléket hagyni magunkról a gyermekeinknek.

Ha viszont nem vagy oda a naplóírásért, azt se tudod hogy kezdj hozzá, miről írj, akkor is ajánlom a figyelmedbe pont azért, mert kérdésekre kell válaszolnod, így kell mesélned és így könnyebb, mint csak úgy kitalálni, hogy épp mire emlékezz vissza.

Minden édesanyának ajánlom a figyelmébe! Biztos vagyok abban, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amikor valaki(k)nek sokat fog(nak) jelenteni a benne leírtak.💓
Tökéletes ajándék Karácsonyra, születésnapra, névnapra, Anyák napjára vagy csak úgy. Mert az emlékek nagyon nagy kincsek. Meg kell őket örökíteni,  hogy ne vesszenek el!

Nem olyan rég írtam Antonio Caprarica: Diana ​utolsó nyara c. könyvről. Kíváncsi voltam, hogy más vajon mit írhatott a hercegnéről.

A könyv először 1992-ben jelent meg, Diana saját elbeszélése alapján. Ekkoriban a hercegné nagyon szomorú volt a tönkrement házassága miatt, "fojtogatta" a királyi családba való tartozása. Egyfajta végső elkeseredés vezetett oda, hogy titokban interjút adott Mortonnak és ez alapján készült el ez a kötet, ami aztán hatalmasat robbant a médiában. Hisz addig a percig senki nem tudhatta, hogy mi is zajlódott évekig a zárt ajtók mögött. Mondhatnánk úgy is, hogy borult a bili. 

Szó van benne, hogy milyen volt Diana élete, mielőtt megismerkedett Károllyal. Aztán persze arról is, hogyan ismerkedtek meg, hogyan jutottak el az esküvőig, milyen volt a kapcsolatuk, a házasságuk. Mesélt a gyerekek születéséről, Camilláról, hogy ebben a házasságban hárman voltak. 

Az új kiadást Morton kibővítette azokkal az információkkal, amik 1992 után történtek a hercegnével. Írt a válásáról, mindarról, ami ahhoz vezetett, hogy aztán megismerkedett Dodival és a sors az Alma alagútba sodorta őket.

Nagyon sok mindenre fény derült, ami 1992-ben rendesen odavághatott. Ma már annyira nem, hisz sok helyen visszaköszöntek a sorok, picit más formátumban.

Aki kedvelte a hercegnét, olvassa el ezt a könyvet is! Annak ellenére, hogy úgy érzem Morton eléggé elfogult volt Dianaval kapcsolatban. 

Az Instán ajánlották ezt a könyvet nagyon és bár nem vagyok különösebben oda a hogyan neveljünk gyerekeket könyvekért, ennek ellenére gondoltam elolvasom. 

Nem dobtam különösebben hátast tőle. Okosabb se lettem. 

Nem tudom, hogy bennem van-e a hiba, de nekem az összes ilyen könyv sablonos, egy kaptafára épülnek és semmi okosat nem nyújtanak. Nem vagyok szuperanyu, ősanya sem, sok hibát vétek és kell helyrehoznom valahogy, nem vagyok tökéletes, de akárhány ilyen könyvet olvasok, a benne leírtak teljesen természetesek nekem és szerintem mindenkinek. Vagy tudja a fene, de nekem természetesek. 

A könyv lényege, hogy tegyünk különbséget a felnőttek és a gyerekek között. A gyerekek nem mini felnőttek, nem kell belevonnunk őket a felnőtt élet problémáiba, nem kell Híradót nézniük, tartaniuk a globális felmelegedéstől (persze tudhatnak róla, de csak a saját szintjüknek megfelelően, hogy ne alakítsunk ki bennünk felesleges stresszt. Arra ráérnek majd később.), részt venniük a komoly felnőttbeszélgetésekben csak azért, hogy büszkélkedhessünk, milyen okos a mi gyerkőcünk. Nem kell telepakolni a szobájukat játékokkal, mert azon vesszük észre magunkat, hogy semmivel se játszanak a bőség zavara miatt. Röviden összefoglalva ennyi a könyv lényege. Szülőként nyugodjunk le, lassítsunk, ne hajtsuk a gyereket, ne stresszeljük őt, fogadjuk el, hogy minden gyerek másképp fejlődik, adjunk neki időt és engedjük, hogy kiélvezze a gyermekkort, ne pedig mini felnőttet csináljunk belőle. Ennyi. De ezt szerintem mindenki tudja magától, könyv nélkül is. 

Azért ajánlom a figyelmetekbe, hátha ad új információt, mert nem ír benne hülyeségeket, azt el kell ismernem. 😉

"Einstein mondta egyszer: „Ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk intelligens legyen, olvassunk neki sok tündérmesét. Ha azt akarjuk, hogy még intelligensebb legyen, olvassunk neki még több tündérmesét.”"

"Franciaországban 2008-ban megtiltották a szolgáltatóknak, hogy háromévesnél fiatalabbaknak szóló műsorokat sugározzanak, mivel „A tévénézés károsan hat a háromévesnél fiatalabb gyerekek fejlődésére, és kockázatok sorát jelenti; a passzivitás, a lassú beszédfejlődés, a felfokozott izgalmi állapotok, a koncentrációs és alvászavarok, illetve a képernyőfüggőség kialakulásához járul hozzá.”"

"A játékszerekkel zsúfolt gyerekszoba gazdája kielégületlenségre van kárhoztatva."

"Valahányszor szülőként úgy érezzük, hogy azért kell megvennünk egy játékszert, mert félő, hogy a gyerek különben „lemarad” a kortársaihoz képest, jó eséllyel nem ez az, amire szükségünk van. Nem azt akarom mondani, hogy az ilyen játékszer káros – az ilyen gondolkodásmód az. A játék nem verseny és nem előmeneteli lehetőség."

"A legtartósabb játékszerek gyakran a lehető legegyszerűbbek. (…) Minél kevesebbet „tudnak”, annál többé válhatnak a játék során."

"Amikor úgy tűnik, hogy a gyerek a legkevésbé érdemli meg a figyelmet, akkor van rá a legnagyobb szüksége."

"A túl sok szervezett elfoglaltság korlátozza a gyerekek lehetőségeit, hogy önmagukat motiválják és irányítsák."

"Szülőként mi vagyunk családunk mindennapjainak építészei."

Az embereket hajtja egyfajta belső vágy, hogy megismerjék a jövőjüket és én se vagyok ezzel másképp. 

Jó lenne, ha néha előre tudnék pillantani, látnám, hogy egyes döntéseimnek mi lesz a következménye; tudnám, hogy a gyermekeimnek milyen élete lesz 5-10-20-30-40-50-60-stb. év múlva (minden rendben lesz velük? Boldogok lesznek?) és egyfajta "perverz" vágy is hajt, hogy megtudjam, mennyi időm van hátra. 

Nos, ezekre a kérdésekre ez a könyv nem ad választ, mégis nagyon érdekes olvasmány volt.

Van aki hisz a számmisztikában, más nem. Én egyfajta közömbösséget érzek iránta. Kb ugyanazt, mint a kártyavetés, tenyérjóslás esetén. Tudja a fene, hogy amit jósolnak be fog-e következni, de ugyanakkor mégis bennem van, hogy nevetséges az egész, hogyan is lehetne megjósolni a jövőt!

Dan Millman szerint minden ember sorsa meg van írva a születése pillanatában és ezt a számok segítségével ki is lehet deríteni. 

Nem akarok belemenni, hogyan is lehet kiszámítani, hogy kinek mi a bizonyos "száma", hisz ez a könyv lényege, mindenesetre nem túl bonyolult kiszámítani. Aztán már csak oda kell lapozni, ahol erről a számról ír és ennyi.

Tudjátok mi a döbbenetes? Hogy mesterien leírta, hogy milyen is vagyok. Mik az erősségeim és mik a gyengeségeim. Olyan dolgokat fogalmazott meg, amiket még magamnak se szeretek bevallani, de igen: ilyen vagyok.

Miután elolvastam, hogy mit ír rólam, gyorsan átfutottam a gyerkőceimről, a férjemről, a szüleimről és a testvéremről írtakat. És ekkor jött az újabb döbbenet.

A testvéremet olyan szinten pontosan jellemezte, hogy leírta, hajlamos a köhögésre, torokköszörülésre. És így van. Az agyamra megy vele!

Továbbra is szkeptikus vagyok, de nem tudok elsiklani afelett, hogy sok dologban nagyon pontosan megfogalmazta, hogy milyenek is vagyunk.

És ami még elgondolkodtató volt, hogy a szüleim, a testvérem és én a számaink tekintetében keretet alkotunk. Pl. anyukám az 1, apukám az 5, én a 2, tesóm a 4. (Nem ezek a számok, csak hogy értsétek.) Hiányzik a sorból a 3. Egy hiányzó testvér, aki nem született meg. És így is történt.

Ami még fura volt, hogy nekem és a tesómnak teljesen más a számunk, a gyerkőceimnek viszont ugyanaz. Ugyanaz a sorsuk a könyv szerint, csak más utat kell bejárniuk, hogy azt elérjék.

Ami poén, hogy a férjemnek és nekem minden számunk ugyanaz. Mintha ugyanazt az utat járnánk a közös sorsunk beteljesedéséig. Mintha ugyanazok lennék. ... És tényleg.

Ha egy picit hisztek az ilyen dolgokban, de akkor is ha nem, ajánlom a figyelmetekbe ezt a könyvet. 

Ha van könyv, ami nagyon tud ütni, akkor ez a könyv az!

Egyszerre néztem a sorozatot az HBO-n, vártam hétről hétre az újabb részeket és olvastam közben ezt a könyvet, ami egyrészt egyfajta átfedést nyújt a filmsorozattal, ugyanakkor sokkal mélyebben, részletesebben belelátunk a történtekbe és megértünk olyan dolgokat is a sorozatból, amit látva annyira nem lehetett. Így együtt a kettő döbbenetes, sokkoló, félelmetes és millió kérdés cikázik az ember fejében közben.

Szvetlana Alekszijevics 20 éven (!) keresztül írta ezt a könyvet, ami másokkal folytatott beszélgetésekből, emlékekből épül fel. Nagyon durván belepillanthat az olvasó abba, hogy mi történt az emberekkel Csernobil után.

Nagyon sok mindent tudnék írni erről a könyvről, mert rengeteg minden kavarog a fejemben. De leginkább harag és értetlenkedés van bennem. Értetlenkedés, ami leginkább az anno rendszer miatt van. ... Az a rengeteg ember! A rengeteg ártatlan ember! Akiket odaküldtek a romok eltakarításához mindenféle védelem nélkül, a lakosok, a nép, az ország, a környező országok, a sok titok és hallgatás. ... És mennyi mindent nem tudunk még a mai napig!
Ott vannak a bányászok, akik közül a legtöbben nem élték meg a 40 éves kort.
Azok, akiket felküldtek romokat takarítani a reaktor felé, kaptak egy kis plusz lóvét, majd azonnal rokkantnak minősítették őket és tengethették szegénységben a mindennapjaikat.
A lakosság, akiket evakuálták úgy, hogy fogalmuk se volt semmiről. És persze nem azonnal.
Az állatok, akiket aztán le kellett lőni.
A hazugság, hogy minden rendben van, Szovjetunió mindent kézben tart. A fenéket! Ezt nem lehetett kézben tartani.
Hogy később se világosították fel a lakosságot kellőképpen. Akik pedig nem tudták felfogni, hogy mit is jelent az atomkatasztrófa.
Hogy szétlopkodták a sugárfertőzött házakat, aztán felépítettél máshol, hogy eladták a lopott holmikat, amik sugároznak a mai napig is.
Hogy a sugárfertőzött állatokat éppúgy eladták, mint ahogy a zöldségeket, gyümölcsöket is. Mérhetetlen az emberi butaság! De ugyanakkor meg fogalmuk se volt arról, hogy mivel állnak szemben, hisz ilyen katasztrófa még nem történt az emberiség történelmében.
Vagy akiknek mondjuk az volt a dolguk, hogy a sugárfertőzött állatokat eltemessék. Ki volt adva utasításban, hogy mit kell betartaniuk és basztak rá, jó lesz az úgy, ahogy van. Hisz nem értették az egészet. 

Belegondolva, hogy közvetve illetve közvetlen mennyi ember halt meg! És még mennyi ember fog!
A sugárzás nem csak Ukrajnát érintette. Kisebb-nagyobb mennyiségben az egész bolygót bejárta. Magyarországot is.
Akik éltek akkor, azoknak észrevétlenül módosultak a sejtjeik. Akik pedig még nem, a szüleik szervezetében módosítás ment végbe, kinél jobban, kinél kevésbé. És ki tudja, hogy mindennek mi lesz a legvége.

Olvassátok el!