 |
Eredeti címe: It Ends with Us (2016.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2017.)
Oldalszám: 424
Forrás: saját
Értékelésem:
 |
Amikor a történet a kezdetét veszi, Lily az apja temetésén van túl, ahol valami nagyon csúnya dolgot tett. (Vajon mit és miért?) Egy épület tetőteraszára menekül gondolkodni, de ekkor feltűnik a színen egy szexi idegsebész rezidens srác (Ryle), aki előtt nem csak megnyílik, de veszélyesen közel kerülnek ahhoz is, hogy összegabalyodjanak. Aztán a srác elillan és az élet megy tovább.
A fiatal nő megvalósítja egy dédelgetett álmát és nyit egy virágboltot. Aztán amilyen a sors keze, az első nap besétál az üzletbe egy gazdag feleség, hogy munkát keres. Allysa nem egy kényeskedő cicababa, aki állandóan nyafog, hanem nagyon kedves, bájos, nem riad vissza a munkától. De ezzel valamit csak leplezni akar. Nagyon kedveltem az ő és a férje karakterét is, nagyon szimpatikusak voltak! Lily és Allysa azonnal összebarátkoznak, de itt jól bekavar az írónő, ugyanis kiderül, hogy Allysa testvére nem más, mint a szexi idegsebész srác, aki így újra feltűnik a színen.
Lily és Ryle egymásba szeretnek. A kapcsolatuk hevesen, boldogan indul, de ekkor feltűnik a színen Lily múltjából valaki és Ryleból a legrosszabbat hozza ki. A fiatal nőnek pedig el kell döntenie, hogy vagy kilép ebből a kapcsolatból vagy az édesanyja nyomdokaiba lép és eltűri az ütéseket.
Igen, Collen Hoover komoly témát feszeget ebben a történetben, méghozzá a családon belüli erőszakot. Miért tűri egy nő, hogy bántalmazza a férje? Miért nem hagyja el már az első pofon után? Miért hiszi el, hogy véletlen volt? Miért talál minden ütésre magyarázatot? Miért?
Az írónő remek lélekrajzot nyújt arról, hogy a bántalmazott fél miken megy keresztül. Persze ilyenkor az olvasó fejében joggal fordul meg, hogy honnan tudná min megy keresztül az áldozat, de Hoover a története végén bevallja, hogy nagyon is tudja.
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet. Azt hittem, hogy csak egy könnyed limonádé lesz, de amikor elkezdtek bedurvulni a dolgok akkor mát tudtam, hogy ennél jóval több lesz.
Lilyn keresztül nagyon jól láthatjuk, hogy egy erős, ambiciózus fiatal nőből, hogyan lesz egy gyenge, megalázott, rettegő nő. Aki behúzza a fülét, farkát. De azt is látjuk rajta keresztül, hogy egy ilyen nő képes újra megszületni főnixként a hamuból, új erőre kapni és kiállni maga mellett, lépni. Üzen vele az írónő, hogy senki se tűrje tovább a bántalmazást, merjenek lépni, segítséget kérni, véget vetni ennek. Mert hiába fogadkozik a másik, hogy ez volt az utolsó pofon, mindannyian tudjuk, hogy nem. ...
Nincs mentség Ryle tetteire még akkor sem, amikor kiderül, hogy a múltjából egy olyan titkot rejteget, ami lelkileg összetörte kisgyermekként és a felnőtt életére is a mai napig hatással van. A történet kezdetén nagyon bírtam a srácot és őszintén szólva nem számítottam arra, hogy ennyire kijön majd belőle az állat, na de a valóságban is kezdetben minden szépen indul. Sajnáltam őt az átélt traumája miatt, de ez sose lehet mentség arra, hogy kimagyarázzuk az erőszakosságot.
Mint ahogy már említettem, Allysa és a férje karakterét nagyon kedveltem. Bevallom, tán egy kicsit jobban is, mint Lilyét. De van még egy szereplő, aki mellett nem szabad elmenni egy szó nélkül. Méghozzá Atlas. Annak ellenére, hogy központi szerepe van Lily múltjában és a jövője alakulásában is úgy érzem, hogy az írónő az ő karakterének a kidolgozására nem sok energiát fordított. Egyszerűen nem érzem a srácot késznek és nagyon sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Pl. csak úgy lelép otthonról és senki se keresi? Hogy tudott csak úgy beiratkozni egy iskolába? Nem kértek szülői aláírást vagy bármit?
Majdnem tökéletesnek mondanám a történetet. Atlas karakterének a hiányosságai miatt azért picit haragszom az írónőre, de amiért nem lett a kedvencem a kötet az azért van, mert nagyobb lelki hatást vártam tőle, a sok pozitív véleményt olvasva. Tudom, nem Hoover tehet arról, hogy az egekig volt magasztalva a könyv és nálam azért ez a magasság nem jött össze, na de akkor is. ... Ennyi pozitív vélemény után bekészültem a 100-as zsepivel és ennyi.
De jó a sztori. Olvasmányos, megható, fordulatos, a cselekmény, a karakterek is nagyjából a helyén vannak és tényleg jó témát választott CoHoo. Olvassátok el! Ez volt az első olvasott könyvem az írónőtől, de az biztos, hogy nem az utolsó.
Igen, Collen Hoover komoly témát feszeget ebben a történetben, méghozzá a családon belüli erőszakot. Miért tűri egy nő, hogy bántalmazza a férje? Miért nem hagyja el már az első pofon után? Miért hiszi el, hogy véletlen volt? Miért talál minden ütésre magyarázatot? Miért?
"Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?"
Az írónő remek lélekrajzot nyújt arról, hogy a bántalmazott fél miken megy keresztül. Persze ilyenkor az olvasó fejében joggal fordul meg, hogy honnan tudná min megy keresztül az áldozat, de Hoover a története végén bevallja, hogy nagyon is tudja.
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet. Azt hittem, hogy csak egy könnyed limonádé lesz, de amikor elkezdtek bedurvulni a dolgok akkor mát tudtam, hogy ennél jóval több lesz.
Lilyn keresztül nagyon jól láthatjuk, hogy egy erős, ambiciózus fiatal nőből, hogyan lesz egy gyenge, megalázott, rettegő nő. Aki behúzza a fülét, farkát. De azt is látjuk rajta keresztül, hogy egy ilyen nő képes újra megszületni főnixként a hamuból, új erőre kapni és kiállni maga mellett, lépni. Üzen vele az írónő, hogy senki se tűrje tovább a bántalmazást, merjenek lépni, segítséget kérni, véget vetni ennek. Mert hiába fogadkozik a másik, hogy ez volt az utolsó pofon, mindannyian tudjuk, hogy nem. ...
Nincs mentség Ryle tetteire még akkor sem, amikor kiderül, hogy a múltjából egy olyan titkot rejteget, ami lelkileg összetörte kisgyermekként és a felnőtt életére is a mai napig hatással van. A történet kezdetén nagyon bírtam a srácot és őszintén szólva nem számítottam arra, hogy ennyire kijön majd belőle az állat, na de a valóságban is kezdetben minden szépen indul. Sajnáltam őt az átélt traumája miatt, de ez sose lehet mentség arra, hogy kimagyarázzuk az erőszakosságot.
Mint ahogy már említettem, Allysa és a férje karakterét nagyon kedveltem. Bevallom, tán egy kicsit jobban is, mint Lilyét. De van még egy szereplő, aki mellett nem szabad elmenni egy szó nélkül. Méghozzá Atlas. Annak ellenére, hogy központi szerepe van Lily múltjában és a jövője alakulásában is úgy érzem, hogy az írónő az ő karakterének a kidolgozására nem sok energiát fordított. Egyszerűen nem érzem a srácot késznek és nagyon sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Pl. csak úgy lelép otthonról és senki se keresi? Hogy tudott csak úgy beiratkozni egy iskolába? Nem kértek szülői aláírást vagy bármit?
Majdnem tökéletesnek mondanám a történetet. Atlas karakterének a hiányosságai miatt azért picit haragszom az írónőre, de amiért nem lett a kedvencem a kötet az azért van, mert nagyobb lelki hatást vártam tőle, a sok pozitív véleményt olvasva. Tudom, nem Hoover tehet arról, hogy az egekig volt magasztalva a könyv és nálam azért ez a magasság nem jött össze, na de akkor is. ... Ennyi pozitív vélemény után bekészültem a 100-as zsepivel és ennyi.
De jó a sztori. Olvasmányos, megható, fordulatos, a cselekmény, a karakterek is nagyjából a helyén vannak és tényleg jó témát választott CoHoo. Olvassátok el! Ez volt az első olvasott könyvem az írónőtől, de az biztos, hogy nem az utolsó.
Tényleg az volt az első CoHo könyved? :O Akkor ajánlom a Slammed sorozatot, én imádtam! Bízom benne, hogy az sem okoz csalódást! :) Az értékelésed pedig gyönyörű! Imádom! ^^
VálaszTörlésIgen, tényleg ez volt. :) Köszönöm az ajánlást, felkerült a sorozat a Kívánságlistámra. ;)
VálaszTörlés