Fekete Judit: Az ​őrület határán

Kiadta: Könyvmolyképző (2017.)
Oldalszám: 192
Forrás: saját

Már a megjelenése előtt kíváncsi voltam erre a könyvre, mert nekem eléggé úgy jött le a fülszövegéből, hogy amolyan hazai Bridget Jonesról lesz majd szó. Nevethetünk majd együtt a főszereplő szerencsétlenkedésein és ahogy haladunk az olvasással egyre jobban megkedveljük majd őt. Hát ... nagyon nem így lett.

Lili harmincas, jó marketinges állása volt, jóformán csak annak élt, apránként a barátaival is megszakadt a kapcsolata egy valakin kívül. Sose gondolt volna arra, hogy egyszer búcsút intenek neki a cégnél, de ez bekövetkezett. Természetesen azt hitte, hogy a több éves tapasztalatával és a volt munkahelyének a hírnevének köszönhetően gyorsan talál majd munkát, de így nem lett. Fogynak a tartalékai, munka sehol, kényszerűségből hazaköltözik a szüleihez, elvállal egy olyan állást, amit utál, majd felmond és elkezd blogolni. Aztán maga is megdöbben, hogy ezzel milyen sikereket ér el.

A történetnek kb az első 1/3-a egész jó volt. Kíváncsi voltam arra, hogy Lilivel mi történt, hogyan éli meg a munkanélküliséget, mikkel próbálkozik. Úgy éreztem ekkor még, hogy ez a könyv igazi hiánypótló a könyvpiacon, jó ötlet, hogy a munkanélküliség nehézségeit próbálta összefoglalni az írónő. Ráadásul tetszett a napló formátum.

"Május 6., péntek
Két hete teszem a semmit, kilenc helyre küldtem be az önéletrajzomat. Valószínűleg túl jó lett, azért nem jelentkeznek. Épp egy új pozíciót hoznak létre miattam."

Még kb a második 1/3-a is elment, melyben elkezdte ecsetelni, hogyan kezdte el Lili vezetni a blogot, hogyan építette fel, stb. Érdekes volt olvasni ezt egy bloggernek és jó ötletnek tartottam az egészet. Nem tudom, hogy létezik-e tényleg hasonló blog, de nem lenne hülyeség ilyeneket is létrehozni.
Aztán jött az utolsó 1/3. Igen, elegem volt már a blogolásból és a rinyálásból. Valami újdonságra vágytam, egy fantasztikus álommunkára valamelyik világcégnél.
Aztán jött a történet végén a hatalmas pofon: olyan hülye vége lett.

Lili nem éppen egy Bridget Jones karakter. Nem volt humoros, nem volt szánalmas, teljesen semleges maradt számomra. Az elején együtt tudtam még érezni vele és szorítottam neki, de aztán csak untatni tudott. Kicsit olyan volt, mint egy idős szomszéd néni, aki csak mondja, mondja, hogy van egy zseni unokája, aki Pesten feltalálta a visszafelé folyó vízcsapot és ez milyen szuper már. A hallgatóság meg hallgatja, bólogat, tán az elején még érdekli is ez az egész, elhümmög egy nahátot, de szuper, stb., de amikor ez a beszélgetés 5 perc helyett 25 percig tart, bizony kezd odalenni az érdeklődés. Én is így voltam ezzel a könyvvel. Tán, ha a 2/3-nál kapott volna egy szép happy endet, akkor boldogabb lettem volna én is befejezve az olvasását.

Nézzük akkor a szereplőket. Senkit se kedveltem meg. És még egy fránya normális romantikus szál se volt benne. Ejnye.

A cselekményt részletesebben nem ecsetelgetem. Olyan volt, mint a fagyi. Az elején olyan biztosnak, finomnak tűnt, vajon lesz csokidarab a belsejében, hisz csokidarabosnak volt írva. De aztán csak elkezd a nyári melegben olvadni, egy ideig tartja még magát a halom, aztán csak pacává olvad. Ilyen volt ez a történet is. Az elején jónak tűnt, aztán szép fokozatosan leépült és ellaposodott. Unalmas lett, na.