Édesapám 5 évvel ezelőtt pont Szilveszterkor halt meg, ráadásul a Himnusz alatt omlott össze, így számomra az elmúlt években a Szilveszter az emlékezésről és a hiányáról szólt. Pont emiatt azóta mindig át is aludtam magamat az új évre.
Idén viszont úgy alakult, hogy próbáltam nem gondolni arra, milyen nap is van. Este 10 után néha-néha lopva ránéztem az órára, de nem engedtem közel magamhoz a gondolatot. Nem akartam újra az álomba menekülni, hogy amikor megszólal a Himnusz, ne kelljen újra átélnem azt a bizonyos napot.
Idén viszont úgy alakult, hogy próbáltam nem gondolni arra, milyen nap is van. Este 10 után néha-néha lopva ránéztem az órára, de nem engedtem közel magamhoz a gondolatot. Nem akartam újra az álomba menekülni, hogy amikor megszólal a Himnusz, ne kelljen újra átélnem azt a bizonyos napot.
Ahogy állok a TV előtt mit sem sejtve, majd jön a telefonhívás, hogy siess, én pedig nem találtam sem a csizmámat, sem a kabátomat, semmimet. ... Papucsban, pizsamában (nyugis Szilveszterre számítottam akkor), kabát nélkül rohantam a szüleim 4 lépcsőházzal arrébb levő lakásába. A mai napig élénken él bennem az a pár másodperc, ahogy rohanok és hallom a lakásokból kiszűrődő zenét, látom a koccintó párokat, majd megérkezek a lakáshoz, feltépem az ajtót, berohanok a szüleim hálószobájába és abban a pillanatban azonnal felfogtam, hogy vége. ... Véget ért 1 év küzdelme és elveszítettük.
Évekig nem akartam erre a pillanatra gondolni, mert féltem az újra élésétől. És bár ilyenkor mindig rokonoknál ünnepeltünk, én átaludtam évek óta ezt a napot. A férjem pedig hagyta.
Most viszont úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom kibírni és nem engedni az ágy csalogatásának. Hisz könnyű és jó lefeküdni, aludni, aztán reggel felébredni és túl lenni a pillanaton. De elhatároztam, hogy a 2019-es évem az elengedésről fog szólni. És itt kell elkezdenem.
Úgyhogy éjfél előtt a hálószobánkban sétáltam fel és alá, próbáltam a gondolatokat be sem engedni a fejembe, de féltem attól, ha meghallom a nappaliból felcsendülő Himnuszt, összezuhanok az elfojtott emlékektől. Tán a férjem is érezhette ezt, ugyanis a legjobb időpontban, még a Himnusz előtt jött be. Csendben átölelt és szó szerint nem engedett. Moccanni se mertem és azok a fránya könnyek csak elindultak, amikből aztán zokogás lett. És ahogy simogatta a hátamat, úgy hagyott alább a zokogás és végül csak a csend lett belőle. A Himnusz pedig szólt közben. ... És túléltem. ....
"Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet, habár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is."
Cinkotai Nagy Ince
De nézzük akkor 2018 boldog pillanatait.
Amikre örömmel emlékszem vissza
💓A Nagy 9. születésnapjára. Olyan nagy, én pedig olyan büszke vagyok rá! Annyira fantasztikus kislegény! Jószívű, okos, barátságos, annyira jó. ... És fantasztikus belegondolni, hogy ennek a fantasztikus kisembernek én vagyok az édesanyja.
💓Amikor a Kicsi elkezdett kúszni. Olyan gyorsan közlekedett így, hogy néha rendesen keresnem kellett, hová tolatott be éppen.
💓Volt sok aggodalom is az év első felében. Egyszerűen nem találtuk az otthonunkat, de az albérletben se szerettünk volna tovább maradni. Az árak kezdtek elszállni és sokszor éreztem úgy, hogy évekre albérletben fogunk rekedni még. Volt, hogy majdnem rossz döntést hoztunk, de mintha fentről vezettek volna minket. Teljesen véletlen, hogy végül rátaláltunk erre a házra, mert meg se akartuk nézni először. A hirdetésben szereplő képen egyrészt nem tetszett a színe, másrészt nagyon a takarónk vége volt. De aztán a segítség mindig akkor jön, amikor jönnie kell és végül belevágtunk. És nem is bántuk meg. A ház fantasztikus és bár a kerttel tavasszal nagy munka lesz még, de csodálatos lesz és végre a miénk. Sikerült.
💓És ha már ház, sose fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a Nagy megtudta, ugyanis végig titkoltuk előle, hogy meglepetés legyen. Lényegében a nyári táborból már ide hoztuk haza és hatalmas volt neki a meglepetés és az öröme.
💓Boldogan emlékszem vissza a Nagy évzárójára is. Újra kapott ajándékkönyvet, pedig nem számítottunk rá, de megcsinálta! Újra határtalan volt a büszkeségem.
💓És persze boldogan emlékszem vissza a Kicsi fejlődéseire is. A kúszására, a mászására, a felülélésére, a felállására, hogy hónapokig térden csúszva közlekedett és azt hittük sose fog rendesen járni. Aztán 13 hónaposan csak elindult és azóta se áll meg.
💓Könnyes szemmel emlékszem arra, amikor először mondta a Kicsi, hogy "aja". Először azt hittem, hogy csak véletlen volt, én képzeltem bele, meg csak 8 hónapos. De aztán épp gyerekorvosnál voltunk, elkezdett sírni és érthetően mondta, hogy "aja, aja, aja". Aztán persze anya lett belőle. Ma már ott tartunk, hogy 17 hónaposan rendesen veszekedni tud. Tedd le! Gyere be! Nem! Dede! Zabálnivaló.
💓És persze boldogan emlékszem a Karácsony minden pillanatára.
💓De a blog életében is volt két nagy változás. Egyrészt 8 éves lett, másrészt megtörtént, hogy közzétételre került az 1.000. könyvről szóló véleményem az oldalon.
💓De a blog életében is volt két nagy változás. Egyrészt 8 éves lett, másrészt megtörtént, hogy közzétételre került az 1.000. könyvről szóló véleményem az oldalon.
Nem volt egyszerű a 2018-as év. Nagyon sok idegeskedés, stressz volt. A ház, a Kicsi miatt is sokat aggódtunk, mindig volt valami, ami miatt idegeskedni lehetett.
Igazából év végére is jutott belőle.
Pont ezért viszont úgy határoztam, hogy a 2019-es évem az elengedésről fog szólni. Arról kell szólnia! Túl sok terhet cipelek, túl sok terhet veszek magamra. Olyat is, amit nem kellene. És csak cipelem-cipelem, roskadozok alatta, néha el is bukom és egyre nehezebb felállnom, mert egyre nehezebb a teher. Így az új évre a nagy tervem, az elengedés megtanulása.
 |
| Forrás |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése