Katarina Mazetti: Családi sírbolt

részlet a vietnámi megjelenésű borítóból

A pasi a szomszéd sír mellől #2

Nagyon kíváncsi lettem a történet folytatására, miután befejeztem A pasi a szomszéd sír mellőlt, mert hát olyan függővéggel ért véget, hogy annál nagyobbal nem is lehetett volna. Viszont befejezve a folytatást, nagyon csalódott vagyok. :o( Ezt szavakkal ki se lehet fejezni.

Az első rész annyira szép volt, annyira fájdalmas, kellemes humorú, hogy ugyanezekre az érzésékre számítottam most is. Helyettük mit éreztem? Dühöt, mérhetetlen dühöt.

A főszereplőink az első részben nekikezdtek a babaprojektnek és végül sikerrel is járnak. Desirée teherbe esik. Minden szép és jó lehetne, eladja a lakását és kiköltözik a farmra. Jöhetne a boldog vég, tudjátok, mikor megjelenik, hogy "happy end", de helyette másról se szólt a történet, mint a szenvedésről és a nyavajgásról. 
Hogy nincs pénz semmire sem, de sebaj, nem is kell, de várjunk csak, mégis csak jó lenne, hisz a nő siratja a drága bio ételeket, a pasi meg rájön, hogy ciki a használtan vett babakocsi. Jönnek a viták, az elhidegülés, de elszakadni még se tudnak egymástól, majd jön a következő gyerek és vele együtt csak nőnek a gondok.

"Fogalma sincs, mennyit gürizek, mert a házimunka csak akkor látszik, ha nem végzik el.
Amikor mindkét gyerek egyszerre bőg, minden a feje tetején áll, amikor hasogató fejfájással, kimerülten megérkezem a városból a testvérüléssel felszerelt gyerekkocsival és a nehéz szatyrokkal felpakolva, és fél órán belül vacsorát kell készítenem – akkor soha nincs ott. Amikor ara nincs időm, hogy a kabátot levegyen magamról, máris rohanok a konyhába, még vécére se bírok kimenni, mert a gyerekek annyira igénylik a jelenlétemet – soha nincs ott."

Eredeti címe: Familjegraven (2005.)

Kiadta: Park Könyvkiadó (2012)

Oldalszám: 212

Forrás: könyvtár

Értékelésem:

Sajnáltam Desiréet. Az első részben úgy voltam a főszereplőinkkel, hogy baromira nem illenek össze, de ettől függetlenül alakulhat mégis jó a kapcsolatuk. Most mi a véleményem? Ha tudtam volna, hogy így fog alakulni a történet, akkor már az első részben azt súgtam volna a nőnek, hogy meneküljön, mert ebből semmi jó nem fog kisülni. 
Annyira mások, annyira két külön Világ és annyira nem jól alakultak a dolgok!
Az egész könyv sírás-rívás, szenvedés, egyszerűen semmi öröm, boldogság nincs benne, annyira lehangoló volt! Teljesen másra számítottam. Piszkosul csalódott vagyok.

Lehetne azt mondani, hogy na de kérem szépen, az élet nem csak cukormázas rózsaszín felhőből áll, tudom én, na de ennyire se borongós, mint ahogy alakult az életük.
Rendben, megpróbálták együtt. Persze, ha kölcsönös a vonzalom annak ellenére is, hogy valakivel két külön Világ vagyok, lehet esélyt adni a kapcsolatnak és megpróbálni. De könyörgöm, ha látom, hogy ez így nem működik, miért rontok a helyzeten és hozok olyan döntéseket, melyektől még rosszabb lesz? És igen, kimondottan arra gondolok, hogy jöttek sorban a gyerekek, közben a főszereplőink egyre boldogtalanabbak lettek.

Nevetésre, boldogságra, vicces jelenetekre számítottam. Ennek ellenére kaptam egy nagyon komor történetet, túlságosan sötét jövőképpel. Bele se akarok gondolni hogyan folytatódna az írónő tollából a főszereplőink élete a mittudoménmennyi gyerekkel a nyomukban. :o(

Aki még nem kezdett neki a második résznek, de az első tetszett neki, annak azt tudnám javasolni, hogy ne folytassa a sorozatot, hagyja meg az illúziót magának, hogy összejönnek, jönnek a gyerekek és boldogan élnek a farmon életük végéig. Ne rontsák el az idillt a második rész elolvasásával. :o(