 |
Kiadta: Athenaeum (2019.)
Oldalszám: 208
Forrás: könyvtár
Értékelésem:
 |
Kíváncsi voltam a könyvre, vajon milyen lehet az élete azoknak Dél-Korában, akik 1982-ben születtek. Persze semmi fontos nem történt ebben az időszakban náluk, lehetett volna ez az évszám 1972 is akár, nem ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy bemutatja egy fiatal NŐ életét, gyerekkorát a Dél-Koreai társadalomban.
Tini koromban az egyik barátnőmnek vietnámi barátja volt és emiatt én is megismerkedtem 1-2 vietnámi, kínai fiatallal, akik Magyarországra költöztek. Tudom, Vietnám, Kína nem épp Dél-Korea, de az ázsiai mentalitás nagyon hasonló lehet. Teljesen más kultúra volt, teljesen máshogy látták az életet és azt kell írnom, hogy bizonyos dolgokban jobban és pozitívabban, mint mi. Annyira pontosan rá tudtak világtani az életre, mi a fontos, hogy az elképesztő volt. Sokszor meséltek a vietnámi szokásokról, ott is megvan sajnos, hogy a lánygyermek közel sem olyan fontos, mint a fiú. És sokan megszabadulnak a lánymagzatoktól vagy a csecsemőktől. Persze eltelt lassan 20 év, mióta ezt mesélte, a kapcsolat meg is szakadt, nem tudom, hogy mostanában mi a helyzet, de pont arról az időszakról mesélt, amiben a könyv főszereplője is felnőtt, a 80-as évek szülötteiről.
Furán indult a történet, Kim Dzsijong, a történet főszereplője mentális problémákkal kezd küzdeni, majd hirtelen visszaemlékezéseket kezdünk olvasni az édesanyjáról, majd az ő életéről. Aztán valahogy ez a kezdeti mentális probléma nem ad keretet a történetnek, csak úgy lóg a levegőben és nem is értem, miért így kezdte a szerző. Kicsit olyan volt, mintha elkezdte volna így írni a történetet, aztán rájött, hogy máshogy akarja és az elejét nem írta át, hanem úgy hagyta. Elüt, furcsa, lóg a levegőben és nem értem.
Dél-Koreában a nők helyzete siralmas a férfiakéhoz képest. Lényegében a lány gyermek nem számít igazán. Elő is fordult, hogy elvetették a lány magzatokat, ugyanis a legtöbb család fiúra vágyott. A lányok is persze járnak iskolába, de az ő feladatuk igazán az, hogy vezetni tudják a háztartást, feleségek legyenek majd és fiút szüljenek. A munkaerőpiacon hátrányos megkülönböztetés éri őket, jóval kevesebbet keresnek, elhelyezkedniük is rettentően nehéz, mindenhol akadályokba ütköznek.
Sokszor adatokkal tűzdelte a szerző a könyvet, ami szomorú és elkeserítő volt, mert nagyon jól mutatta, hogy a nők helyzete tényleg siralmas.
"Nekem is lányom született először, egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg a második nemét meg nem tudtam. Most már büszkén járhatok az anyósom előtt így, hogy fiam is született. Amikor megtudtam, hogy fiam lesz, elkezdtem minél több drága ételt enni."
Nem hosszú olvasmány, gyorsan lehet haladni vele és tényleg nagyon jól bemutatja a nők helyzetét, de különösebben nem vágott földhöz. Persze kivételesen hálát adtam az égnek, hogy nem oda születtem, de nem sikerült rám mély hatást gyakorolnia az írónőnek. Inkább olyan volt, mintha egy hosszú cikket olvastam volna, sok-sok adattal, számmal, majdnem grafikonnal. Az olvasó nyugtázza magában az információkat, esetleg hálát ad az égnek, nem felejti el a történetet, mert beleivódik, de komoly lelki hatást nem gyakorol rá. Tán azért, mert Európa más. Annyira távol áll tőlünk az ilyen fajta megkülönböztetés, hogy igazán nem tudjuk átérezni. Pedig Magyarországon se fényes a nők helyzete, azt ismerjük el! Itt is többet keresnek a férfiak és nagyon nehéz az elhelyezkedés, főleg szülés után, de higgyétek el, Dél-Koreához képest itt jó világ van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése