Könyvesem

1.) Stephen King: Cujo 

"Cujónak hívják Brett Camber legjobb pajtását, az irdatlan méretű, de jóságos bernáthegyit. Cujo szívesen ered nyulak nyomába a nyári mezőn. Nyúl után szaglászik akkor is, amikor fejét egy üregbe tolja. Csakhogy az üregben, ahová a nyúl Cujo elől elbújt, veszettséggel fertőzött denevérek laknak… Cujo iszonyú alakváltozása, ámokfutása Castle Rock lakóinak életét merő iszonyattá változtatja. Maga a Gonosz jött el Castle Rockba, hogy minden vétket megtoroljon." 

2.) Richard Parker: A hetedik ház 

"Mikor írta be utoljára a nevét a Google-ba?

Will Frostot, a jómódú üzletembert egy éjszaka telefonhívás ébreszti álmából, és az ismeretlen telefonáló ezt a kérdést teszi fel neki. Will rákeres a nevére, és talál egy weboldalt, amelyen fényképek láthatók az otthonáról és hat másik házról – belülről.
Az első házban könyörtelen gyilkosság történik. A rejtélyes telefonáló ekkor újra jelentkezik, és közli Willel, hogy a lánya halálos veszélyben van. A férfi egyetlen esélye, hogy megmentse, ha sorra látogatja a honlapon található házakat, mielőtt a rendőrség odaér, és felfedezi a hullákat.
Hét ház.
Hét gyilkosság.
Hét esély, hogy megmentse a lánya életét." 

3.) Stephen King: Állattemető

"Dr. ​Louis Creed, a fiatal orvos kitűnő állást kapott: a Maine-i Egyetem rendelőjének lett a vezetője, ezért Chicagóból az idilli New England-i tájban álló, magányos házba költözik családjával – feleségével, Rachellel, ötéves lányukkal, Ellie-vel és másfél éves kisfiukkal, Gage-dzsel. Boldogan, a szép jövő reményében veszik birtokba új otthonukat… Az első gondra az út túloldalán, velük átellenben élő öregember, Jud hívja föl a figyelmüket: a tájat kettészelő országúton éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik dübörögnek, halálos veszélynek téve ki a háziállatokat és az apróságokat. Nem véletlenül van a közelben egy nyomasztó légkörű, ódon temető az elgázolt háziállatok számára… Az első trauma akkor éri Louist, amikor egy baleset áldozatául esett, haldokló fiú a rendelőben dadogó szavakkal óva inti az állattemetőn túli veszedelemtől. Nem sokra rá egy tartálykocsi elgázolja Ellie imádott macskáját, és az öreg Jud – jó, vagy rosszakaratból? – az állattemetőn túli, hátborzongató vidékre, a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére viszi Louist, s ott földelteti el vele az állatot. Másnap a macska visszatér – de ocsmány jószág lett belőle: lomha, ijesztően bűzlő és gonosz. Aztán néhány békés hónap után a kis Cage elszabadul szüleitől, és szaladni kezd pici lábain az országút felé…"

Angolul megjelent: 2017. júl.

Miről szól?

Vámpíros videó
Tökös videó
Szellemes videó

Kiadta: Móra (1985.) Oldalszám: 48

Eredeti címe: The Gilded Cage Kiadta: Menő Könyvek (2017.) Oldalszám: 272 Forrás: saját Értékelésem: 2

Eredeti címe: The Paper Swan Kiadta: Könyvmolyképző (2016.) Oldalszám: 376 Forrás: saját Értékelésem: 4

*  Figyelem! Az előjegyzés nem minősül előrendelésnek, de amint a kötet előrendelhetővé válik e-mailben értesít róla a kiadó.

Fülszöveg és borító 

"Philip Wyndham sohasem irigyelte a bátyját, Edenbrooke leendő örökösét. Inkább lenne a maga szerencséjének a kovácsa, mint hogy a cím és a rang szabta korlátok között éljen. De amikor a bátyja váratlanul meghal, Philip élete is fenekestül felfordul, mivel a körülmények azt követelik tőle, hogy feladja addigi életét. Philip felölti új szerepét, és London legkörülrajongottabb agglegényeként a berzenkedés, az unalom és a düh fogságában vergődik. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, mert egy este a sors egy fogadóba vezeti, ahol hősünk megismeri a páratlan Marianne Daventryt."

Exkluzív idézet

A szerzőről

Julianne Donaldson rossz korban született. Ezt azzal kompenzálja, hogy rajong a klasszikus zenéért és az archaikus helyekért. Édesapja vadászpilótaként szolgált az amerikai hadseregben. Julianne az olasz Alpokban tanult meg síelni, járt Kelet-Berlinben – még a fal leomlása előtt –, és három évig lakott egy 500 éves kastély szomszédságában. Dicsérettel végzett a Brigham Young University angol irodalom szakán. Amikor éppen nem Angliáról ábrándozik, lelkesen süt-főz, a gyerekeivel táncol és éjszakába nyúlóan falja a könyveket. A Utah állambeli Salt Lake Cityben él férjével és öt gyerekével. Itt találkozhatsz vele: www.juliannedonaldson.com

Angolul megjelent: 2015.

Kiadja: 21. Század Kiadó Várható megjelenése: 2017. okt

Miről szól?

Miért? 

.

Trivium (2017.)

Forrás

Eredeti címe: The Secret Life of Luke Livingstone (2015.) Kiadta: Lettero (2017.) Oldalszám: 380 Forrás: kiadó Értékelésem: 5

A napfény gyermekei kapcsán

Mi is az a Barangolás?: a Könyves blogok oldalon Zsanó ötlete nyomán jött létre ez a rovat és csatlakoztam hozzá én is. A lényege az, hogy az olvasott valós vagy képzeletbeli helyszíneket mutatnak be a bloggerek egy-egy bejegyzésben. Én annyival egészíteném ki, hogy nálam nem csak helyszínek, hanem életrajzok, bemutatások is feltűnhetnek a bejegyzésben.

Forrás

2004. december 26-án a Richter skála szerinti 9-es erősségű víz alatti földrengés következett be az Indiai-óceánban, mely kettő (néhol hat) méter magas szökőárat indított el. A halottak pontos számát a mai napig nem sikerült meghatározni, de több mint 150 ezer életről van szó.

forrás: wikipédia

Hiába Film vs könyv a bejegyzés címe, most egy olyan filmről fogok írni, melyet olvasni nem olvastam, de mégis akkora hatást gyakorolt rám, hogy muszáj említést tennem a filmről legalább.

"Benjamin Button élete rendhagyó módon indul: nyolcvan esztendősen jön a világra, s onnantól egyre csak fiatalodik. Életpályája olyan, mint másoké: a halál felé tart. Az 1918-ban New Orleans-ban született férfi nevelőszülőknél tölti életet első néhány évét, majd bejárja a világot,  felfedezi és elveszti a szerelmet, megéli a boldogásot és a szomorúságot is.
A Benjamin Button különös élete David Fincher  F. Scott Fitzgerald novelláján alapuló 3 Oscar-díjas alkotása."

Úgy érzem, hogy ez a film tipikusan olyan, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Megható, elgondolkodtató, döbbenetes, sokkoló. Imádtam minden pillanatát és a végén megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.
Egy biztos: a novellát is el fogom olvasni!

Eredeti címe: A Walk Across the Sun Kiadta: Könyvmolyképző (2013.) Oldalszám: 480 Forrás: saját Értékelésem: 3

Négy éve úgy létezett ez a könyv a hazai könyvpiacon, hogy a létezéséről se tudtam, ami nagyon elszomorít. Corban Addison olyan témát dolgozott fel A napfény gyermekeiben, amivel világszinten komolyan kellene foglalkozni. Elszomorító, sokkoló, hogy a könyvben leírtak a valóságban is megtörténnek napi szinten és mindezt a Világ "hagyja".

Miről szól? A fülszöveg:

"Az ​első és egyetlen történet, melynek megjelenését John Grisham támogatta.
Amikor egy szökőár elpusztítja tengerparti városukat Indiában, a tizenhét éves Ahalya Ghai és tizenöt éves húga, Sita árván és otthon nélkül marad. Miközben megpróbálnak eljutni egyházi iskolájukba, hogy menedékre leljenek, emberkereskedők kezébe kerülnek. Megerőszakolják és eladják őket egy Mumbai bordélytulajdonosnak. Pokoli sors kezdődik számukra a szexipar legsötétebb mélységeiben, ahol a legnagyobb érték a gyermeki ártatlanság.
Eközben a világ másik felén, Washingtonban, az ügyvéd Thomas Clarke személyes és munkahelyi problémákkal küzd. Lányának tragikus halálától és tönkrement házasságától kísértve sorsfordító döntést hoz, és jószolgálati tapasztalatszerzés céljából Indiába érkezik egy szervezethez, amely a nemzetközi emberkereskedelem ellen küzd. Lelkiismerete feltámad, amikor Mumbaiban szembesül a szexipar szörnyűségeivel és a korrupt bírósági rendszerrel, amely szemet huny fölötte. Amikor megismeri Ahalya és Sita történetét, Clarke személyes missziójának tekinti, hogy segítsen rajtuk, leleplezve ezzel a nemzetközi hálózatot és a kegyetlen bűnözőket.
A három kontinensen és két kultúrán átívelő történet felejthetetlen utazásra viszi olvasóit a modern rabszolgaság alvilágába, valamint a szív legsötétebb – és legellenállóbb – bugyraiba."

„Amióta első könyvem megjelent, húsz évvel ezelőtt, több megkeresést is kaptam íróktól, hogy segítsek nekik kiadót találni. Mostanáig ezeket mind visszautasítottam. Corban Addison azonban olyan regényt írt, amelynek lenyűgöző a története és jelentős a mondanivalója. A napfény gyermekei széles olvasóközönséget érdemel. Úgy gondolom, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor hallunk Mr. Addisonról.” – John Grisham

Hogy tetszett?

John Grisham méltán figyelt fel a történetre, hisz amiről Addison írt az döbbenetes.
Ahalya és Sita 2004 karácsonyáig a legtöbb indiaihoz képest "álom" életet éltek viszonylag jómódban. Tanulhattak és a szüleik nem azt tervezgették, hogy minél előbb férjhez adják őket, hanem abban bíztak, hogy a lányok a tanulmányaikat külföldön folytatják majd és nagy jövő vár rájuk. Aztán bekövetkezett az, amire senki se számított. Épp csak túlélik a szökőárt, szembenéznek azzal a fájdalommal, hogy holtan találnak mindenkit akit szerettek, bízva a felnőttek segítőkészségében rabságba kerülnek. Úgy adják-veszik őket, mint az állatokat. Ahalyat többször megerőszakolják, Sita sorsa pedig még ennél is kesze-kuszábbra sikeredik.

Végig az olvasása során az járt a fejemben, hogy a könyv lapjain kívül is, a valóságban napi szinten mennyi lány, nő esik keresztül mindazon, amiken ők. Egyszerűen nincs esélyük a menekülésre, mert fogva tartják, figyelik őket és ha ellenszegülni merészelnek, az életük semmit se ér. Ők csak áruk, melyeket adni és venni lehet, az életüktől pedig bármikor megfosztani. Egyedül csak az tarthatja vissza a fogvatartókat a halálra kínzásuktól, hogy a testük ér valamennyit.

Mint ahogy említettem, a téma nagyon komoly és foglalkozni kell vele. Mindezek ellenére 3 csillagot adtak a könyvre és ennek egyetlen oka volt: Addison írásmódja. Egyszerűen nem tetszett. Valahogy túl száraz, túl érzelemmentes volt. Azt szerettem volna ha a döbbeneten kívül könnyeket csal még ki belőlem, de ez nem történt meg. A szereplők igazán érzelemmentesek, távolságtartóak maradtak. Ezt a témakört valahogy úgy kellett volna feldolgozni, hogy még nagyobb hatást gyakoroljon az olvasóira. Zokogjunk a lapok felett, hogy lelkileg igazán mélyen érintsen minket. 

Forrás

Az e hónapi "pötyögésnek" egy szerintem velős témát választottam, méghozzá a könyvesblogolás árnyoldalait. Mert bizony azok is vannak ám.

Kezdjük azzal, hogyan és miért is jött létre a Könyvesem, bár erről sok bejegyzésben írtam már itt-ott-amott. Kezdetben a közös könyvesblogunk volt pár anyuka, nem anyuka ismerősömmel, ez volt a Könyvfalók. Itt írtunk az olvasmányélményeinkről. A Könyvesem már akkor is létezett, de funkcióját tekintve nem könyvesblog volt, hanem egoblog és a neve is más volt, Az ajtóm (innen a webcím is). Aztán szép fokozatosan azon kaptam magamat, hogy a személyes bejegyzések helyett ott is a könyves élményeimről írtam, így hagytam, hogy egy ajtó bezáruljon mögöttem (ez lett volna az egoblog) és kinyíljon egy másik (ez lenne a saját könyvesblog). Természetesen akkor is olvastam már pár könyvesblogot, de hozzá kell tenni, hogy nem annyi volt belőlük akkor még, mint égen a csillag, hanem csak pár tucatnyi. Jobban nyomon lehetett követni ezeket az oldalakat, valahogy más volt minden.

Már akkor is tapasztalni lehetett, hogy egyes oldalak kiadóktól recenziós könyveket kaptak, de ez akkor még kiváltság volt és egyáltalán nem volt elterjedt. Sőt, mondhatni a könyvkiadók számára is mindez elég újdonság volt még, félve adtak könyveket. Ámulattal vegyes "féltékenységgel" követtem nyomon ezeket a könyvesblogokat. Igen, irigyeltem őket, hogy recenzióra könyveket kapnak, mert számomra ez annyira elérhetetlennek tűnt. Aztán egyszer csak minden megváltozott.

Olyan fél éves lehetett a Könyvesem, amikor megkeresett az egyik kiadó. Odáig voltam az örömtől, leírni se tudnám azt a pillanatot amikor elolvastam azt a bizonyos e-mailt. Sajnálom, hogy nem őriztem meg, illetve arra se emlékszem már, hogy melyik kiadó volt az, de ezúton is köszönetet küldök feléjük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy méltónak találtak a megkeresésre és a felajánlásra, szárnyaltam.
Miután elolvastam az első ilyen könyvemet és kikerült a bejegyzés is róla az oldalra, vettem egy nagy levegőt és megkerestem e-mailben az egyik kedvenc kiadómat. Nagyon féltem az elutasítástól, ennek ellenére még ha remegve is, de rányomtam az e-mailemnél az "elküld" gombra. Pár nap múlva pozitív válasz érkezett, újra szárnyaltam. Lehet, hogy amit csinálok tényleg jó?
Gondoltam próba szerencse, írok egy másiknak is, hátha. És szerencsével jártam.
És itt jött el az a pont, amikor a habzsoló énem megszületett. Faltam a könyveket, sorban kerestem meg a kiadókat, sorban kértem és kaptam a recenziós könyveket. Imádtam a blogolást, de ki ne imádta volna? Ingyen kaptam a legújabb könyveket és nem volt más dolgom, mint elolvasni és írni róluk.

Igen ám, de 8 évvel ezelőtt vagyunk. Mely könyves blogger ne került volna abba a dilemmába, hogy kapott egy recenziós könyvet ami nem tetszett neki. Írnia kell róla, na de hogy fogalmazza meg azt, hogy nem ajánlaná olvasásra, megvételre mindezt úgy, hogy a kiadóval se szakadjon meg a kapcsolata? (Akkoriban a kiadók is máshogy vélekedtek a negatív kritikáról, mint mostanság.) A blogger két dolgot tehet: vagy vállalja a kapcsolat megszakadását és leírja a valós véleményét vagy ettől való félelmében feltuningolja a véleményét és nagyon finoman próbál fogalmazni.
Volt olyan "kiadóm" akivel azért szakadt meg a kapcsolatom, mert mertem nem pozitívan nyilatkozni a könyvükről. Bántam-e? Őszintén szólva igen, mert akkor kis hazánkban az a bizonyos kiadó volt a legnépszerűbb. Fájt a szívem azért, hogy nincs több ingyen kapott könyv tőlük, de ugyanakkor így éreztem helyesnek. (Tegyük hozzá, hogy azóta annak a bizonyos könyvnek a szerzője többször megkeresett már, hogy elolvasnám és írnék-e az újabb regényeiről és mindezt azzal a tudattal, hogy olvasta a "lehúzó" bejegyzésemet.)

Forrás

Szóval habzsoltam a könyveket és a kiadókat. Szinte mindegyik hazai kiadóval kapcsolatba kerültem (vagy ők kerestek meg engem vagy én őket) és kaptam tőlük könyveket, amikre nagyon büszke voltam. Hazai szerzők is megkerestek, nagy örömmel vállaltam a könyvük elolvasását.
Viszont jöjjön az árnyoldal: olyan volt a recenziók kérése, mint a dohányosoknak a cigi (csak hogy más hasonlattal ne éljek). Egyszerűen nem tudtam leállni. Kellettek a legújabb könyvek, hogy írni tudjak róluk az oldalon. Az elsők között akartam lenni, akik olvassák a friss megjelenést, elsőként akartam bemutatni és innen egyenes út vezetett az oldal látogatottság növeléséhez. Egyfajta függőség alakult ki. Figyeltem a statisztikát és kibuktam, ha a napi látogatottság 1000 alá esett. Tudtam, hogy a növeléshez új könyvek kellenek és minél több bejegyzés. Mindez viszont rengetek idő és energia. Egyszerűen blogfüggő, könyvesblog függő lettem, ami nyomot hagyott például a párkapcsolatomban is.
Ez pedig el kell ismerni, évekig tartott.

Így visszanézve nagyon nem volt kellemes állapot. Egyfajta állandó stresszhelyzet alakult ki bennem a teljesítménykényszer miatt. Végül aztán mi történt? Amit ti is tapasztalhattatok az oldalon: a magánéletemben 2014-ben olyan változás történt váratlanul, ami miatt egyszerűen alig-alig, majd egyáltalán nem tudtam az oldallal foglalkozni.
Eltávolodtam a Könyvesemtől. Volt, hogy hónapokig felé se néztem. Volt, hogy hónapokig könyvet se vettem a kezembe. Azt se tudtam milyen könyvek jelentek meg és miknek a megjelenését tervezték be. Teljesen eltávolodtam a könyves világtól.
Aztán ahogy rendeződni kezdett körülöttem minden (kb. 2 évvel később, 2016-ban) úgy jött meg kezdetben csak a vágy az olvasás iránt, majd a blog folytatásához.

Most pedig hol tartok? Rendeződött a magánéletem, jelenleg itthon babázok a Picivel. Több időm jut jelenleg az olvasásra és a blogra is. Viszont a hibát nem szándékozom újra elkövetni. Nem habzsolok, nem keresek kiadókat. Eljutottam arra a pontra, amikor várok. A kiadók, szerzők keresnek meg többnyire, én csak ritka és kivételes esetben írok a kiadóknak. Ma már nem hajtom a friss megjelenéseket. Nem akarom növelni a látogatottságomat, nem figyelem a statisztikát. Lenyugodtam. Egyszerűen csak olvasok, írok. ... De meg kellett élnem azt is, ami az árnyoldala ennek, mert tanultam belőle. Nagyon könnyű elszállni és átesni a ló túloldalára. Ugyanakkor sok benne a jó is. ... Egyszer tán az egyik hónapban arról is pötyögök. ;)

Ilyen volt

Egy ideje kacérkodtam már a sabloncsere gondolatával (utoljára 2015 novemberében váltottam), de egészen a mai napig nem találtam olyat, amibe első látásra beleszerettem volna. Márpedig a szerelem első látásra nekem fontos. ;o) Aztán jött ez a sablon és tudtam, hogy addig úgy se lesz nyugtom, amíg nem fog megtörténni a változás. Úgyhogy amint a Kicsi lehetőséget adott ma rá, jöttem is szerkeszteni a HTML kódokat és végre így estére el is készültem vele.

Ilyen lett

Ami első látásra megfogott benne az egyrészt az, hogy fent az Instagram képeimet lehet látni és szeretnék jobban ráfeküdni a közösségi oldalakra, másrészt pedig természetesen maga az egész "külalak". Friss, üde és más, mint az előző volt.

A Kitekintőben olyan könyvekre próbálom felhívni a figyelmet, melyek kis hazánkban még nem jelentek meg, de jónak tűnnek a külföldi értékelések alapján.

Angolul megjelent: 2017. júl.

Miről szól?

Maddie a kemény munkában hisz és az előre tervezésben. Egy éjszaka sorsjegyet vásárol és láss csodát: nyer. Egy pillanat alatt a feje tetejére áll az élete. Már nem kell hajtania a főiskolai ösztöndíjra. Mindenki róla beszél, kölcsönöket kérnek tőle, Maddie pedig nem tudja, hogy kiben bízhat és kiben nem.
Kivéve Seth-et, a vicces, kedves munkatársát az állatkertben, aki úgy tűnik semmit se tud Maddie nyereményéről. De vajon mi lesz, ha tudomást szerez róla?

Mi is a Ti kérdeztétek? Külföldi minta alapján a Musing Mondays mintájára kialakult rovat, mely során kérdéseket tehettek fel és ezek közül hetente egyre válaszolok.

"Ha találkozhatnál az egyik kedvenc íróddal, ki lenne az és mit kérdeznél elsőként?"
(Nyeste Maja)

Hm, nem egyszerű most erre a kérdésre válaszolnom, ugyanis jelenleg nem tudok olyan írót mondani, aki "kedvenc" lenne. Elsőnek amúgy Julia Quinn neve ugrott be. De hogy mit kérdeznék tőle? Nem is tudom. Tán azt, hogy melyik volt az első történelmi romantikus könyve, amit olvasott.

Kiadta: Madách (1995.) Oldalszám: 56

Ez a Kisvakondos könyv elég elhagyottan hevert a könyvtár gyerekrészlegének egyik polcán. Kopott volt már, össze-vissza ragasztgatva celluxal, a borítója is itt-ott feljött már, szóval szegényke nem úgy nézett ki, mint akiért a mai gyerekek kapva kapnak. Tán pont ezért kölcsönöztem ki, na meg amúgy sem rémlett, hogy olvastam volna valaha is.

A történet nagyon kis egyszerű, Kisvakondunk lufivá változik (miután felpumpálja magát levegővel) és bebarangolja fentről a "világot".

Utoljára ebbe a rovarba még 2015 nyarán írtam, de most olvasva a Bridget Jones naplója 3. részét kedvet kaptam a frissítéséhez.

Mélyen nem akarok belemenni abba, hogy miről szólt a történet -majd a könyves bejegyzésnél-, most csak arra térnék ki, hogy olvasva a könyvet, melyben Bridget úgy dönt, hogy beleveti magát a világháló rejtelmei, azon belül is a Twitterezésbe többek között, eszembe jutott, hogy hoppá, nekem is van Twitter profilom és társítva van hozzá a blog. Igen ám, de kb. akkor léptem fel utoljára, amikor létrehoztam. Rámenve az oldalra a jelszóra se volt egyszerű visszaemlékeznem, de végül sikeresen bejutottam. Aztán jött a pironkodás, hogy kaptam hozzászólásokat, amikről fogalmam se volt eddig. Ezer bocs mindenkitől, hogy nem válaszoltam!
Aztán ahogy tekergettem lejjebb, szembe találtam magamat ezzel és hát szavakat se találok! Fülig ért a szám örömömben.

A bejegyzésem ITT olvasható

Nem tudom, hogy a szerző ténylegesen lefordíttatta-e a bejegyzésemet vagy csak úgy vaktában köszönte meg, mindenesetre nekem feldobta a napomat. :) Fülig ért a szám még órákkal később is.

Aztán annyira megjött a kedvem az egész csiripeléshez, hogy én is belevetettem magamat a sűrűjébe, mint Bridget, csak Roxster nélkül. ;) Sőt, annyira belendültem, hogy még az Instagramra is tettem fel képet. Ámuljatok, bámuljatok. :D Elhatároztam, hogy rendszeresen fogok csiripelni és nem csak könyves dolgokról, hanem személyes gondolatokról is, az Instára pedig igyekszem majd képeket készíteni, bár nem vagyok nagy fotóművész.
Úgyhogy olvassátok a csiripeléseimet ITT és csiripeljetek velem együtt.
A képeimet pedig kövessétek ITT.

Angolul megjelent: 2013.

The Shadow Campaigns #1

A fantasy nálam kimerül annyiban, amikor a vámpír beleszeret egy vérfarkasba vagy mondjuk a tündér egy emberbe, de a harc mindenképp távol áll tőlem, hacsak nem a II. vgh.-ról van szó. Egyszerűen sokszor egy szerző kitalált kis fantasy világa számomra elképzelhetetlen (a Gyűrűk Urát se szerettem, de pl. a Harry Potterrel ilyen bajom nem volt, pedig műfajilag az is lehet fantasy), így ritka, hogy egy ilyen műfajú könyv le tudjon venni a lábamról, hacsak eleve nem romantikus irodalomról van szó.

Ami pedig a harci elemeket illeti. Egyetlen háborús időszak érdekel őszintén szólva, méghozzá a II. vgh. Ettől függetlenül szívesen olvasok megtörtént, valós háborúkról szóló történeteket, de a háborús fantasykkal az a problémám, mint magával a műfajjal is. Egyszerűen nehéz elképzelnem.

Történetünk központi eleme egy vordanai birodalom gyarmati helyőrsége, mely a lázadók ellen harcol kisebb-nagyobb sikerrel, de a lázadók túlerőben vannak. Ennek a helyőrségnek a parancsnoka Marcus, aki összességében pozitív szereplő. Aztán egy napon új parancsnok érkezik, Janus, akinek az a feladata, hogy a helyőrséget megerősítse és visszaverje a lázadókat. Ettől a feladattól függetlenül érezni lehet, hogy a férfinak más törekvései is vannak. Rendkívül intelligens és nagyon jó stratégiai meglátásai vannak. 
Fontos szereplőnk még Winter Ihernglass, aki igazából nő, de férfinak álcázza magát és közlegényként beállt a csapatba. 
Szóval megérkezik Janus és elindul a csapat a szárazföldön a lázadók ellen. Wexler nagyon jól ábrázolja a katonai felkészültséget, az edzéseket, a fegyverzetet, a párbajokat, ostromokat, nagyon úgy tűnt nekem, hogy belevetette magát a témába elég rendesen és utánanézett a katonáskodásnak vagy ő maga is volt katona (nem tudom). 

A történet összességében számomra elég lagymatag, vontatott és unalmas volt. Nem mondhatnám, hogy a The Thousand Names női olvasmány lenne, inkább tudnám elképzelni egy férfi olvasó kezében, mint egy nőében. Inkább harci események szerepelnek benne, mint érzelmek, szerelem, ami a női olvasókat rabul tud ejteni. Szóval szerintem ez a történet tipikusan férfi olvasmány. Én untam, nem tudott lekötni.

A karakterekkel komolyabb problémám ettől függetlenül nem volt, számomra a legérdekesebb és a legszimpatikusabb - női mivoltomat figyelembe véve érthető módon - Winter Ihernglass volt.

A cselekmény. Aki szereti a katonai fantasyt, annak lehet, hogy érdekes, cselekményben gazdag történet lenne ez a könyv, számomra nem volt az.