Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Magyar megjelenés: mikor jelent meg
először? Abban a kötetben, ami nekünk
van meg csak azt látom, hogy a 18. kiadás
2011-ben.
Oldalszám: 159
Ára: 2490

Konkrétan nem sok mesekönyvre emlékszem gyerekkoromból. Persze be-beugranak képek, szituációk, történetek, a fényképeken is látom, hogy bőven el voltam látva velük, de kevés az olyan kötet, ami annyira megmaradt bennem, hogy bármikor bárhol felismerném, hogy "Igen, ez nekem is megvolt!". A Vidám mesék viszont ilyen.

Emlékszem a rongyos lapjaira (lehet, hogy még úgy örököltem én is? Vagy én tettem rongyossá?), a rajzokra. Amikor először kézbe vettem édesanyaként, hogy "Na akkor fiam, most megmutatom neked, hogy drága jó anyád miken nőtt fel! Miket alkottak a régi nagyok!", döbbenetes időutazásban volt részem. (Mondjuk alapjáraton már vagy fél éve ide-oda röppködök az időben, sose gondoltam volna, hogy közeledve a 30 felé bepánikolok a kerek számtól, márpedig így van, még a gondolattól is rosszul vagyok és még hol van, mire eljutok a nagy napig.)
Láttam magamat pöttöm kiscsajként rohangálni a nagyszüleim kertjében. Fürtös göndör hajam volt, hatalmas barna szemem, nyár lévén fodros farmerszoknya, fehér fodros (mert a fodrokból egy kislánynak sose elég) zokni, kis cipő, valami felső volt rajtam (érdekes, hogy erre nem emlékszem, de a szoknyára, zoknira, cipőre igen) *itt egy kis filmszakadás* meg egy nagy fehér láda is rémlik, tele játékokkal és benne ez a könyv.
Aztán amikor visszatértem a valóságba, könnyek lepték el a szememet, mert hirtelen azon kaptam magamat, hogy akkori pöttöm méretemhez képest sokat nem nőttem, csak kb. olyan 50-60 cm-ert, fürtös hajam hullámossá alakult és itt-ott ősz hajszálak vannak benne (igen, muszáj újra- és újra megemlítenem, mert egyszerűen nem hiszem el!), soha nem veszek fel szoknyát, utálom a fodrokat, a cipők pedig nem érdekelnek kimondottan, azt pedig hagyjuk is, hogy hány év telt el azóta. A fa láda a mai napig megvan, nem is olyan hatalmas és nem is fehér, de mindegy. ...
Szóval amikor először kézbe vettem édesanyaként és jót bömböltem felette, majd végül lenyugodva átvonultam Gyerkőcömhöz, hogy "Na akkor most Anna, Peti, Gergő eltéve, mutatok neked egy klasszikust!" (aki csak ezt a mondatot szúrta ki az egész szövegből, nem, nem az Íliásszal traktálom a gyereket!) és pöttömöm a maga kb. annyi évével a háta mögött, mint én akkor ott a fodros zoknimmal a múltban, leült mellém és hallgatott.
Pedig nem volt ám olyan érdekes a mesém, mert ahogy kinyitottam a Kispipi és Kisrécénél potyogni kezdtek a könnyeim és semmit se láttam az egészből.  De azért csak meséltem amiket nagyjából el tudtam olvasni, aztán folytattam neki azzal, hogy "Amikor annyi idős voltam, mint te" és beugrott, hogy b.sszus, utáltam gyerekként amikor nekem valaki így kezdett neki a mondókájának, na de mindegy. Meséltem neki a levágott virágom esetéről (kíváncsi voltam, mi lesz ha levagdosom az egyik szobanövény összes levelét. Leesik vajon? Hát le. ... Így visszagondolva nem is értem mire gondoltam. Hogy majd ott lebegnek a levegőben vagy mi?), meg arról amikor gondoltam megkóstolom a tyúksz.rt (Nem fiam, te ilyet sose tegyél! Na nem mintha mesekönyvön kívül találkoznál tyúkkal.), arról amikor világgá mentem 1 db almával, de aztán visszafordultam mert leesett, hogy a desszert puding (vagy palacsinta?) lesz.
És a Gyerkőcöm egy hős volt, végig ott ült mellettem és csendben hallgatott (tuti pszichológus lesz a gyerek), bár azt is el tudom képzelni, hogy azt próbálta felvezetni, hogy szerezze meg az Anna, Peti, Gergőt csak úgy szépen, lazán, sunnyogva. ... Na jó, mesét befejezem, a lényeg, hogy amikor másodszor kezdtem neki a könyvnek, már nem pityeregtem, Gyerkőcöm még élvezte is, repetát is követelt, szóval más generáció ide-vagy oda, nem hiába az én vérem, tudja mi a jó. :oP