 |
Eredeti címe: Den röda adressboken
Kiadta: Alexandra (2018.)
Oldalszám: 288
Forrás: saját
Értékelésem:
 |
Ez a könyv a 2018-as olvasmányaim közül benne van a TOP3-ban. Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy szívbemarkoló. Hihetetlenül megrázó (és nem olyan értelemben), felkavaró történet, ami az olvasó szívének legmélyéig hatol. És nem azért, mert szörnyű emberi tragédiát ír le (a maga módján ugyanakkor mégis), hanem azért, mert az olvasó sokkolva érzi magát a saját érzelmeitől.
Szinte az első oldaltól kezdve sírtam. Jóformán egészen a könyv utolsó soráig. És annyira fájt.
Nehéz erről a könyvről írni, mert nem csupán egy történet. Nyilván, egészen más, ha egy tizenéves, fiatal huszonéves olvassa, számukra lehet, hogy csak egy szomorú történet. De amikor valaki abba a korba ér már, hogy kezd számára egyre inkább körvonalazódni, hogy az élet véges, egyre több ember megy el mellőle, annak az olvasónak ez a könyv szívet szaggató.
Doris 10 éves korában kapott egy regisztert az édesapjától, hogy abban vezesse majd az ismerősei nevét, ha nagyobb lesz. Ma már Doris 90-en túl van és amikor kinyitja ezt a füzetecskét, mindenki mellett ott szerepel a felirat, hogy MEGHALT. Belegondolni, hogy valaki ilyen szép életkort él meg, ugyanakkor átérezni, ahogy sorjában elveszítette azokat, akiket szeretett, mindegyiknél belegondolni a fájdalmába ... nem biztos, hogy áldás sokáig élni.
"Az ember arra törekszik, hogy a lehető legtovább éljen, de tudja, kedvesem, nem is olyan jó dolog legöregebbnek lenni. Semmi értelme az életnek. Semmi, ha mindenki más már meghalt."
Egyszerre vagyunk néha a múltban, amikor megismerjük a füzetekben szereplő nevek mögötti sorsot és a jelenben, amikor Doris kórházban van és haldoklik.
Egyszerre látjuk a 10 éves kislányt, ahogy elkezd felnőni. Ahogy egy cselédlányból később modell lesz, aztán a szerelme után és a háború elől menekülő fiatal nő, majd pótanyuka, pótnagymama, de leginkább egész életében egy félember, aki nem találja a másik felét.
És most ott van a kórházban Stockholmban egyedül, az egyetlen rokona pedig Amerikában. Aki persze átutazza a fél világot, hogy el tudjon búcsúzni az ő drága Dorisától. És közben megismeri Doris múltját. A csillogó modellvilágot, az első szerelmet, a nagymamája és az édesanyja múltját. Mindeközben Doris ideje folyamatosan fogy.
"Amikor az ember megöregszik, a frissen történt események elhalványulnak, míg a gyerekkori emlékek olyan élénkek, mintha csak most történtek volna."
A történet az elmúlásról szól leginkább.
Hogy egyszer mindennek vége.
Hogy kipereg a kezeink közül az életünk és hipp-hopp azon kapjuk magunkat, hogy vége. Mi fog akkor igazán számítani?
És ott van persze a történetben az igaz szerelem, ami tényleg egy életen át tart.
A történet vége? Sejthető, ugyanakkor mégis annyira keserédes.
Az elveszett nevek füzete nem csak Doris életéről szól, nagyon sok mindent megtudhatunk rajta keresztül. Hogy milyen volt egy cselédlány élete, hogy milyen volt a háború előtt modellnek lenni, hogy milyen édes és fájdalmas az első szerelem, milyen volt a háború és akkoriban Amerika, milyen volt akkoriban nem megbecsült művésznek lenni, milyen tragédiákat okozott a háború ... és hogy milyen magányosnak lenni, de közben mégis elégedettnek.
"– Kívánok neked eleget – suttogta a fülembe. – Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést, elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat, hogy értékelni tudd az élet apró örömeit, és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."
Annyit sírtam rajta! És tán pont ez a történet vezetett rá arra, hogy meg kell tanulnom elengedni dolgokat. Mert rövid, rövid a földi lét.
Olvassátok el!
