Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Amikor a várható megjelenések közt megláttam a No és én írónőjének legújabb magyarul megjelenő regényét, és elolvastam a fülszövegét, lelombozódtam egy kicsit. Az önéletrajzi ihletésű könyveknek megvan az a bukkanójuk, hogy szárazak és nagyon unalmasak lesznek, ettől pedig nagyon féltem. Ugyanakkor ahogy olvastam, hogy az édesanyja életét, halálát dolgozza fel a történet, akaratlanul kíváncsivá tett. Hogyan tudja ezt a hatalmas fájdalmat egy gyermek megfogalmazni? Mert hiába volt Delphine de Vigan 45 éves, amikor megjelent ez a könyve, a gyermek mindig gyermek marad, ha a szülőkről van szó.
Féltem, hogy unalmas, száraz, tényszerű lesz. Amikor majd szépen sorba veszi, hogy ekkor született az anyuka, itt és ott tanult, majd megismerkedett apukával, aztán nyilván valami gubanc történt, mert eldobta magától az életét. De nem így történt. Ez a könyv tele van fájdalommal, de olyan olvasmányos módon, hogy el is feledkeztem arról, hogy nem egy kitalált történetet olvasok.

Az írónő nem teketóriázik, egyből belecsap a közepébe. Már az első oldalon visszaemlékszik arra a napra, amikor megtalálta az édesanyja holttestét. És akkor fel is vetődik az olvasóban azonnal a kérdés: mi vette rá arra a nőt, hogy eldobja magától az életét?
Miközben Delphine leírja, hogyan szerezte meg az anyagokat a könyvhöz, mit érzett ahogy haladt vele, a következő fejezetben a múltban találjuk magunkat, ahol regényszerűen felépül az édesanyja élete, gyermekkorától kezdve.
Kezdetben egy teljesen hétköznapi családot ismerhetünk meg. Adva van anyuka és apuka, akik jól elvannak, 8 gyermeket nevelnek. Lucile 1946-ban született, ötödik gyermekként. Mindig más volt, mint a többiek, csendesebb, visszahúzódóbb. De aztán 1954-ben történik valami, ami egy lavinát indít el a családban. Fájdalom, fájdalom, fájdalom.
Aztán az írónő elhint egy megjegyzést egy lehetséges titokról, ami magyarázatot ad Lucile melankolikus viselkedésére, de egy ideig, mivel nem jönnek a tények, csak egyfajta árnyékként lebeg a szöveg fölött. Az olvasó nem tudja hová tenni az egészet, de azért a rossz érzés belé furakodik. Tán ez történt vele? Megtörténhetett? Hisz eddig erre semmi jel nem utalt. Aztán robban a bomba, és míg addig azt hisszük, hogy ebben a családban viszonylag minden rendben van, hirtelen rájövünk, hogy a fenéket. Itt hatalmas titkok lappanganak, és hirtelen megváltozik minden.
Mi ez a sok fájdalom a történetben? Mik a titkok? Mi történt ebben a családban? És mi vezetett Lucile öngyilkosságához?

Nagyon jól megírt könyv, csak ajánlani tudom azoknak, akik kedvelik a mélyebb történeteket.
Féltem attól, hogy unalmas lesz, mert hát milyen is lehetne egy történet, amiben az írónő az édesanyja életéről ír? De kellemesen csalódtam. Mert miközben próbálja átadni a sorokon keresztül, hogyan készült a könyv, mit érzett közben, szép fokozatosan feltárul egy család tragédiája. A sok fájdalom, az eltemetett emlékek, a titkok.
Olvasva a könyvet, nagyon sokszor el is feledkeztem arról, hogy ez nem egy kitalált történet, hanem valakiknek a valós életük. Annyira jól, olvasmányosan vissza tudta adni az emlékeket, hogy egyáltalán nem éreztem unalmasnak, vontatottnak, görcsösnek, önéletrajzi ihletésűnek. Mint egy regény egy olyan családról, ami tele van fájdalommal.
És akkor itt vetődött fel bennem egy újabb gondolat, hogy minden ember élete, tényleg egy saját regény. Az örömeivel, a fájdalmaival, a szerelmeivel, a szenvedéseivel, a titkaival. Amikor valaki szembe sétál velünk az utcán, csak a felszínt látjuk, a külsőségeket. De nem tudjuk milyen az élete, mi történik vele a zárt ajtók mögött. Mindannyian egy-egy regény vagyunk. És ez a könyv, erre is felhívta a figyelmemet.

A könyv előrendelhető a kiadója oldalán! Várható megjelenése szeptember 30. 

ITT bele tudtok olvasni!

_____________

Eredeti címe: Rien ne s'oppose à la nuit (2011.)
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó (2013.)
Oldalszám: 360
Ára: 2999
Forrás: kiadó- előolvasás
Értékelésem: