Nagyon rég volt már tavaly május, amikor utoljára jelentkeztem itt az oldalon. Hónapok teltek el úgy, hogy egyszerűen a blog létezése is kiment a fejemből. De aztán 1-2 héttel ezelőtt, miközben közeledett a Nagy születésnapja, elfogott a nosztalgia.
Eszembe jutott, hogy 1 éves se volt még, amikor nekikezdtem ennek a blognak. 2009. október 22-ei az első bejegyzésem, 2009 januárjában született a Nagy, aki nem olyan rég lett 14 éves. ... Vagyis a Könyvesem idén októberben 14 éves lesz már!
Ahogy ez végigfutott bennem, épp hazafelé tartottam a munkahelyemről - jó kis 40 perces buszút - és bár ilyenkor vagy szundítani szoktam egy picit, vagy olvasok, vagy épp játszok a telefonomon, most a blogot nyitottam meg és elkezdtem visszaolvasni a régi bejegyzéseket. Elfogott az érzés, milyen jó is, hogy van, különösen a havi összefoglalók, amikor egy picit írtam személyesebb dolgokról is - mint egy naplóban - , hogy mi minden történt velünk. A szülinapi bejegyzéseket is olyan jó volt visszaolvasni, látni, hogy kezdődött, mivé fejlődött az oldal, milyen is volt a fejlődése évről évre. Azért ebből a 14 évből 10 évig elég aktívan frissült az oldal. Eszembe jutott, hogy mennyi energiát fektettem bele, mennyire pörgettem, hogy elérjem, amit szerettem volna. Hogy mennyi mindent köszönhetek az írásának. És mikor idáig eljutottam a nosztalgiázásban, egyszerre hiányérzetem lett.
Sajnáltam a blogot, hogy így magára hagytam.
Úgy éreztem, hogy nem csak a blogot hagytam magára, hanem azt a 25 éves anyukát is, aki nagy lendülettel nekikezdett, fogalma se volt arról, hogy mivé fog kiforrni az egész ... és fogalma se volt még arról, hogy milyen lesz az élete, mi minden vár rá, mikor 39 éves lesz majd - mint én most a jelenben - . Egyszerre fogott el egy nagyon mély szomorúság és hiányérzet is.
Ugyanakkor mégis egyfajta boldogság is átjárt. Mert itt vannak megörökítve az emlékek. És amikor ránéztem a statisztikára, azt is láthattam, hogy a blog nélkülem is él tovább. Napról, napra jönnek a látogatók, pörgetik az olvasószámot, könyvekre keresnek rá, érdeklik a véleményem őket. Sőt, volt aki ebben a hallgatásos időszakban e-mailben keresett meg, hogy mi a véleményem X könyvről. Ezek azért megmelengedték a szívemet.
Úgyhogy most újra itt vagyok. Nem ígérek semmit, mert már nem merek. Most épp itthon vagyok a betegeskedő Kicsivel, könnyű lenne azt mondani, hogy rendszeresen frissülök az olvasott könyvekkel, de már megtapasztaltam, hogy amikor visszatérek a hétköznapokba - hajnalban kelek, munka, aztán rohanás az óvodába a Kicsiért, tanulás otthon a Naggyal, foglalkozás a Kicsivel, készülés az iskolára, házimunka, vacsora készítés + az egyetem is, ráadásul az utolsó félévem kezdődik, vagyis szakdolgozatot írok, záróvizsgázom nyáron - ... mindezt így leírva és visszaolvasva ... nem is tudom jó-e, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert tényleg nem ígérhetek semmit. De igyekezni fogok.
