2023. január 26., csütörtök

Nem olyan rég láttam a Netflixen az írónő egyik könyvéből, a "Szentjánosbogár lányok"-ból készített sorozatot, amikor teljesen véletlenül belebotlottam ebbe a könyvbe. Kicsit "A bronzlovas" érzetet keltett bennem a fülszövegét elolvasva, de amikor leesett, hogy ő írta a "Szentjánosbogár lányok"-at is, kíváncsian kezdtem neki a könyv olvasásának.

Nem is bántam meg, mert ez a történet gyönyörű. Fájdalmas, szívbemarkoló, lassan csordogáló, olvasmányos történelmi regény, ami két idősíkban játszódik.


Ott van a múlt, a 2. világháború ideje, Leningrád. Ebben a szálban egy fiatal édesanya egyedül marad a két kisgyermekével, miközben a németek körülzárták a várost és a céljuk a lakosság kiéheztetése. Küzd, harcol a gyermekei életéért, de fáznak, éheznek, megbetegednek. Körülöttük többen is meghalnak, sok szörnyűség szemtanui. De az anyuka nem adja fel. 


A másik idősíkban a jelenben (2000-ben) vagyunk, Amerikában. Két felnőtt nő épp elveszíti a szeretett édesapjukat és marad nekik az édesanyjuk, aki mindig merev, hideg, távolságtartó volt velük, többnyire rájuk se nézett. 
A két nőnek megvan a maga kis története is: az egyik házassága romokban, a másik nem tud elköteleződni. 
És ott az anyuka. Ez az érzelemmentes, idős nő, aki egy gyermekkori mesét folytat a lányainak. Hercegről, szerelemről, síró oroszlánról, de a mesék most valahogy mások, mint ahogy gyermekkorukban hallották. A két testvér elhatározza, hogy a mesék végére jár.

Ezt a történetet olvasva tuti nem birod ki sírás nélkül! És a vége? Te jó ég! Darabokra tép! Folytak a könnyem hosszú percekig. Olvassátok el! 

2023. január 24., kedd


Nagyon rég volt már tavaly május, amikor utoljára jelentkeztem itt az oldalon. Hónapok teltek el úgy, hogy egyszerűen a blog létezése is kiment a fejemből. De aztán 1-2 héttel ezelőtt, miközben közeledett a Nagy születésnapja, elfogott a nosztalgia.

Eszembe jutott, hogy 1 éves se volt még, amikor nekikezdtem ennek a blognak. 2009. október 22-ei az első bejegyzésem, 2009 januárjában született a Nagy, aki nem olyan rég lett 14 éves. ... Vagyis a Könyvesem idén októberben 14 éves lesz már!

 

Ahogy ez végigfutott bennem, épp hazafelé tartottam a munkahelyemről - jó kis 40 perces buszút - és bár ilyenkor vagy szundítani szoktam egy picit, vagy olvasok, vagy épp játszok a telefonomon, most a blogot nyitottam meg és elkezdtem visszaolvasni a régi bejegyzéseket. Elfogott az érzés, milyen jó is, hogy van, különösen a havi összefoglalók, amikor egy picit írtam személyesebb dolgokról is - mint egy naplóban - , hogy mi minden történt velünk. A szülinapi bejegyzéseket is olyan jó volt visszaolvasni, látni, hogy kezdődött, mivé fejlődött az oldal, milyen is volt a fejlődése évről évre. Azért ebből a 14 évből 10 évig elég aktívan frissült az oldal. Eszembe jutott, hogy mennyi energiát fektettem bele, mennyire pörgettem, hogy elérjem, amit szerettem volna. Hogy mennyi mindent köszönhetek az írásának. És mikor idáig eljutottam a nosztalgiázásban, egyszerre hiányérzetem lett.

 

Sajnáltam a blogot, hogy így magára hagytam. 

Úgy éreztem, hogy nem csak a blogot hagytam magára, hanem azt a 25 éves anyukát is, aki nagy lendülettel nekikezdett, fogalma se volt arról, hogy mivé fog kiforrni az egész ... és fogalma se volt még arról, hogy milyen lesz az élete, mi minden vár rá, mikor 39 éves lesz majd - mint én most a jelenben - . Egyszerre fogott el egy nagyon mély szomorúság és hiányérzet is.

 

Ugyanakkor mégis egyfajta boldogság is átjárt. Mert itt vannak megörökítve az emlékek. És amikor ránéztem a statisztikára, azt is láthattam, hogy a blog nélkülem is él tovább. Napról, napra jönnek a látogatók, pörgetik az olvasószámot, könyvekre keresnek rá, érdeklik a véleményem őket. Sőt, volt aki ebben a hallgatásos időszakban e-mailben keresett meg, hogy mi a véleményem X könyvről. Ezek azért megmelengedték a szívemet.

 

Úgyhogy most újra itt vagyok. Nem ígérek semmit, mert már nem merek. Most épp itthon vagyok a betegeskedő Kicsivel, könnyű lenne azt mondani, hogy rendszeresen frissülök az olvasott könyvekkel, de már megtapasztaltam, hogy amikor visszatérek a hétköznapokba - hajnalban kelek, munka, aztán rohanás az óvodába a Kicsiért, tanulás otthon a Naggyal, foglalkozás a Kicsivel, készülés az iskolára, házimunka, vacsora készítés + az egyetem is, ráadásul az utolsó félévem kezdődik, vagyis szakdolgozatot írok, záróvizsgázom nyáron - ... mindezt így leírva és visszaolvasva ... nem is tudom jó-e, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert tényleg nem ígérhetek semmit. De igyekezni fogok.