Orvos-Tóth Noémi: Örökölt ​sors

Kiadta: Kulcslyuk (2018.)

Oldalszám: 288

Forrás: kölcsön kapott

Értékelésem:

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban.

Egyszerre látom magamat olyan felnőttként, aki volt kisgyerek is. És egyszerre szülőként, aki hordozza magában a múltat. Rémisztő és kétségbeejtő egyben az egész. ... Nem tudok mit írni róla. ... És nem azért, mert rossz, SŐT! Nagyon jó könyv, nagyon elgondolkodtató. Nagyon beléd mar, sebeket tép fel. Megérted tán általa a szüleid hibáit, ugyanakkor kétségbeesve veszed észre magadon a hasonlóságot velük kapcsolatban. Kétségbe ejt, hogy te jó ég, én is ilyen vagyok? Én is ezt teszem? Kétségbe ejt, hogy te jó ég, mit teszek vele? És ez a gondolat rémisztő. Kapálózni kezd az olvasó, hogy nem, nem, én más akarok lenni, máshogy fogok tenni! Aztán másnap rájön, hogy reflexszerűen ugyanazt teszi.

Fura belegondolni, hogy mi mindenen múlik, hogy milyen emberek vagyunk. Fura belegondolni és teljesen logikus, hogy az érzelmeinknek, cselekedeteinknek milyen hatással lesznek nem csak a gyerekeinkre, hanem az unokáinkra is. Na meg az ő gyerekeikre is és így tovább. Hogy egy elkövetett rossz pillanat az életben, mennyi hibát tud okozni, mennyi sebet és sérülést! Rémisztő.

Ami nekem elolvasva a könyvet fontos dolog volt, hogy ki kell kérdeznem anyukámat a gyermekkoráról (apukám már nem él), illetve a papámat, mint a legidősebb élő rokonomat. Hátha akkor több mindent fogok az életemmel, a döntéseimmel kapcsolatban tisztán látni. De már így is sok mindent értek. ... És ez kétségbe ejt. ...

Olvassátok el a könyvet! Döbbenetes.

"Sokáig tartott, amíg rájött, hogy az otthonról hozott világkép nincs kőbe vésve, azt át is lehet alakítani, felül is lehet bírálni."

 

"Korai traumáink, mint a búvópatak, újra meg újra felbukkannak felnőttkorunkban is, és ha nem kezdjük el gyógyításukat, nemcsak a mi életünket nehezítik meg, de a gyerekeinkét, sőt, akár az unokáinkét is."

 

"Amit azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szülő gyerekként kezdte az életét. Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, gyerekkorunkban nem jól bántak velünk, nem kaptunk olyan törődést, odafigyelést, mint amire szükségünk lett volna, túlságosan merevek vagy követelőzőek voltak, ne feledjük, ők is csak a kapott szeretetmintákból tudtak építkezni. Ha ezek a minták hiányosak vagy szegényesek voltak, akkor nem sok lehetőségük volt valami mást adni nekünk. Senki sem azzal az elhatározással indul az életbe, hogy bántó, elutasító, rideg szülő szeretne lenni. Amit szülőként nyújtani tudunk, az nagyrészt annak a következménye, amit saját legkorábbi kapcsolatainkban átéltünk."

 

"…a gyerek tünete mögött mindig keresd a szülőt. A gyerek „csak” tünethordozó, ha kínja-baja van, tanácsos előbb a felnőttek világát tüzetesebb vizsgálat alá vonni."

 

"Sokáig azt hitték, a méhben csak testi növekedés zajlik. Néhány évtizede csupán, hogy – a modern csecsemőkutatásoknak és az ultrahangos technológiának köszönhetően – világossá vált: ebben az addig felderítetlen időszakban nagyon fontos dolgok történek. A magzat jelen van, figyel, reagál és tanul. Bár idegrendszere még éretlen, tapasztalatait mégis elraktározza. Az anyai test nemcsak táplálékkal látja el, de érzelmi állapotait is átadja neki: ha az anya éppen jól érzi magát, a magzat is boldogsághormonban fürdik, ha feszült, ideges, neki is kijut a stresszhormonokból. Ezek a biokémiai üzenetek emléknyomokká alakulnak át, melyek testi érzések, zsigeri benyomások, sejtszintű emlékek formájában raktározódnak el. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy nem tudatos, szavakban megfogalmazható emlékekről van szó, hanem sejtszintű tapasztalatokról."