Nagyon vártam a pillanatot, amikor a Gyerkőcöm elkezd majd megismerkedni a betűkkel és az olvasással. Annyira vágytam arra, hogy ő is csodaként élje meg az egészet, ráérezzen az olvasás varázsára, ugyanakkor féltem is tőle hisz tudtam, elég egy rossz élmény és egész életében elmegy a kedve majd a könyvektől.
Aztán elkezdődött az első osztály, apránként, óvatosan, egyáltalán nem rohanva elkezdték venni az ABC-t. Majd jöttek az összeolvasások. Kezdetben értelmetlen katyvasz, melyekből ahogy egyre több betűt ismertek meg, értelmes szavak kerekedtek ki. Aztán jöttek az apró, rövid mondatok, az év vége felé pedig már a mesék. Én pedig ott lehetettem és újraélhettem ezt a csodát, ahogy egy kisember megismerkedik a betűkkel, büszkén újságolja az iskola végén, hogy "anya, ma el tudtam olvasni azt a szót, hogy
ház". Én pedig büszkén mosolyogtam.
Ház. Nekünk mennyire egyértelmű, könnyű, zökkenőmentesen olvasandó szó, nekik micsoda öröm, büszkeség, ahogy remegve, betűről betűre állítják össze és a végén kimondják,
ház. Apró kis csoda, sikerélmény, bajnokok.
Minden este együtt ültünk az olvasókönyv fölött és gyakoroltunk. Bevallom, voltak olyan pillanatok amikor már sírni támadt kedvem, annyira döcögősen ment a mondatnak az olvasása, hisz ahogy megismerték a teljes ABC-t néha jött az elmélázás, hogy ez akkor most melyik betű is? Ültünk perceket egy mondat felett,
nem, nem jól olvastad, próbáld meg újra, más van oda leírva és volt, hogy sírt, sírtam én is. Végig az zakatolt a fejemben,
csak el ne rontsam.
Sokszor visszaemlékeztem az elsős emlékeimre. Anyukám áll felettem, hangosan olvastat. Türelmes volt, bár néha neki is elgurult a gyógyszere. Sírtam, mert nem értett meg. Jól akartam olvasni, de annyi-annyi betű van, nem megy még olyan könnyen a felismerésük, még idő kell. Fáradt volt, türelmetlen lett és ahogy egyre feszültebb lett, egyre nehezebben ment nekem is az olvasás, egyre többet hibáztam. Volt, hogy kiabált felettem, pedig annyira próbálkoztam.
Sose álltam olvasás közben a Gyerkőc felett, már csak azért sem. Feküdtem mellette az ágyban vagy ültem mellette a széken, de sose álltam. Próbáltam ebbe az emlékbe kapaszkodni, az akkori érzéseimbe, amikor már a sírógörcs kerülgetett, hogy nem megy gyorsabban az adott szó felolvasása és mantrázgattam magamban, hogy
nyugalom, el ne rontsd.
De azért volt, hogy sírtunk.
Ő fáradt volt, csalódott.
Én fáradt, elkeseredett. Ami nekem annyira egyértelmű volt így 32-33 évesen, neki még annyira bizonytalan, új. Hogy segítsek?
Nekem ez nem fog menni! Nem olvasok! Minek olvasni?
A szívem összeszorult,
ne rontsd el. Az olvasás varázslat. Át kell éreznie. Birtokába kell, hogy kerüljön ez a kincs.
Senkinek se megy azonnal, azért kell gyakorolni. Elsőben én is döcögősen olvastam, de minél többet gyakorolsz, annál folyékonyabban fog menni.
Inkább olvasd te! Ha te olvasod, az szebb.
Aztán közeledtünk az év vége felé. Döcögősen ment továbbra is néha az olvasás, de már csak nagyon ritkán, inkább figyelmetlenségből történt hibázás.
Majd egy este megjelent a könyvespolc mellett és leemelt egy könyvet.
Anya, ezt elolvashatom? Én pedig nagyot nyeltem.
Harmadikba mentem amikor az első könyvemet elolvastam egyedül. Az első kötelező olvasmányomat, a
Vukot. Ráment a teljes nyaram, de segítség nélkül, egyedül megcsináltam. Ugyanúgy este volt, amikor befejeztem. Büszkén mentem ki a szüleim szobájába és újságoltam nekik, hogy végeztem vele és szeretnék kérni egy könyvet, amit olvashatok. Anyukámékat váratlanul érte ez a nagy lelkesedés, hirtelen egy Delfin könyvet tudott csak a kezembe nyomni. Én pedig elolvastam.
Most huszonakárhány évvel később ott állt előttem a Gyerkőcöm, kezében egy választott könyv. Nem épp rövid, kihívás.
Igen, elolvashatod. Nekem nagyon tetszett. Ő pedig bebújt mellém az ágyba és hallottam ahogy halkan nekikezd:
A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje ...
Tán nem rontottam el.
