 |
Eredeti címe: Lettera a un bambino mai nato (1975.)
Kiadta: Cartaphilus (2010.)
Oldalszám: 128
Forrás: saját
Értékelésem:
 |
Miről szólt? A fülszöveg
„Ma éjjel tudtam
meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből” – kezdi születendő
gyermekéhez intézett monológját Fallaci önéletrajzi ihletésű könyvének
hősnője. A felfedezés nyomán ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne: Mi a
szeretet? Mit ér a család? Mely pillanatban kezdődik az emberi élet?
Férfinak jobb-e születni vagy nőnek? Hogyan egyeztethető össze egy nő
életében a hivatás és a gyermekvállalás? S mind közül a legfontosabb:
vajon van-e joga rákényszeríteni akaratát az éppen csak megfogant
lényre? Kegyetlen őszinteséggel faggatja önmagát, gyengeségeit sem
szégyelli, kétségbeesését sem titkolja, de minden sorát az élet
szeretete hatja át.
A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.
Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.
Fallaci története kortalan. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mikor került először kiadásra, meg nem mondtam volna, hogy nem egy mai modern történet, annyira kortalan az a téma amit feldolgoz, az érzelmekről, gondolatokról nem is szólva.
A Levél egy meg nem született gyermekhez elég komor hangulatú történet, végig egyfajta búskomorságot érezhet az olvasó még akkor is amikor tudja, hogy örülnie kellene, hisz gyermeket várni szép és jó dolog. Aztán ahogy egyre jobban belemerülünk az olvasásba, elfoghat minket egy olyan érzés is, hogy igen, gyermeket várni jó dolog, de biztos jó dolog gyermeket szülni erre a világra és kitenni mindannak, ami történhet vele?
Fallaci annyira magába és a gondolataiba van süllyedve, annyira búskomor, hogy ezt akarva-akaratlanul, de ráragasztja az olvasóra is.
Lényegtelen, hogy a 70-es években járunk, vagy most 2016-ban, a gondolatai kortalanok. Biztos jó döntés gyermeket világra hozni ebben a világban, amikor azt látjuk amit láthatunk, ha körül nézünk? Jó döntést hozunk, amikor gyermeket akarunk? Erre a világra, amikor háborúk dúlnak és dúlhatnak, amikor nő a szegénység, amikor a Földünk lényegében haldoklik? Világra hozzuk a gyermekeinket, mert szeretnénk, mert bízunk abban, hogy szép jövő és békés élet áll előttük. De hogy lehetünk biztosak abban, hogy 5-10 év múlva nem történik valami katasztrófa (gondoljunk pl. a II. vgh.-ra) és ott lesz mellettünk ez a gyermek szenvedve? Akkor lehet, hogy megbánjuk majd, hogy világra hoztuk, mert nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy szeretnénk és a gyermekünknek nyilván a legjobbat szeretnénk.
És akkor itt jön Fallaci gondolata, hogy a megszületéssel esélyt adunk nekik. Ha nem születnek meg, esélyt se kapnak arra, hogy szép, békés életük legyen. Az életet vesszük el tőlük.
Ugyanakkor nem vigasztal ez a gondolat sem, ha magam előtt látok egy háborús övezetben készült fényképet, amin épp egy gyermeket mentenek ki aki valószínűleg elveszítette minden hozzátartozóját. Vagy épp a gyermekéhezésről látok felvételeket. Milyen esélyt adnánk ezeknek a gyermekeknek? Egy felnőtt még ki tud törni, tud magára vigyázni, de egy gyermek a szeretteire van utalva. Ebből a gondolatmenetből kiindulva nem vigasztal a tudat, hogy legalább esélyt kapnak. Mert az eséllyel már csak akkor tudnak élni, amikor nagyobbak. Na de a kicsik?
Nagyon kesze-kusza érzelmeket váltott ki belőlem a történet. Hol azt éreztem, hogy én erre a világra nem hozok több gyermeket, hol meg azt, hogy de igen, hisz szeretném. Úgyhogy Fallaci jól összekuszált a gondolataival. :oD
A történet mély érzelmeket tartalmaz, ugyanakkor nagyon jól bemutatja egy embrió, magzat fejlődését is.
És mivel a címe az, ami, így sejteni lehet, hogy mi lesz a történet vége. ...
A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.
Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.
Hogy tetszett?
Hogy lehet az, hogy egy ilyen picike, rövid történet, ennyi mély érzelmet foglaljon össze?Fallaci története kortalan. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mikor került először kiadásra, meg nem mondtam volna, hogy nem egy mai modern történet, annyira kortalan az a téma amit feldolgoz, az érzelmekről, gondolatokról nem is szólva.
"Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz."
A Levél egy meg nem született gyermekhez elég komor hangulatú történet, végig egyfajta búskomorságot érezhet az olvasó még akkor is amikor tudja, hogy örülnie kellene, hisz gyermeket várni szép és jó dolog. Aztán ahogy egyre jobban belemerülünk az olvasásba, elfoghat minket egy olyan érzés is, hogy igen, gyermeket várni jó dolog, de biztos jó dolog gyermeket szülni erre a világra és kitenni mindannak, ami történhet vele?
Fallaci annyira magába és a gondolataiba van süllyedve, annyira búskomor, hogy ezt akarva-akaratlanul, de ráragasztja az olvasóra is.
Lényegtelen, hogy a 70-es években járunk, vagy most 2016-ban, a gondolatai kortalanok. Biztos jó döntés gyermeket világra hozni ebben a világban, amikor azt látjuk amit láthatunk, ha körül nézünk? Jó döntést hozunk, amikor gyermeket akarunk? Erre a világra, amikor háborúk dúlnak és dúlhatnak, amikor nő a szegénység, amikor a Földünk lényegében haldoklik? Világra hozzuk a gyermekeinket, mert szeretnénk, mert bízunk abban, hogy szép jövő és békés élet áll előttük. De hogy lehetünk biztosak abban, hogy 5-10 év múlva nem történik valami katasztrófa (gondoljunk pl. a II. vgh.-ra) és ott lesz mellettünk ez a gyermek szenvedve? Akkor lehet, hogy megbánjuk majd, hogy világra hoztuk, mert nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy szeretnénk és a gyermekünknek nyilván a legjobbat szeretnénk.
És akkor itt jön Fallaci gondolata, hogy a megszületéssel esélyt adunk nekik. Ha nem születnek meg, esélyt se kapnak arra, hogy szép, békés életük legyen. Az életet vesszük el tőlük.
Ugyanakkor nem vigasztal ez a gondolat sem, ha magam előtt látok egy háborús övezetben készült fényképet, amin épp egy gyermeket mentenek ki aki valószínűleg elveszítette minden hozzátartozóját. Vagy épp a gyermekéhezésről látok felvételeket. Milyen esélyt adnánk ezeknek a gyermekeknek? Egy felnőtt még ki tud törni, tud magára vigyázni, de egy gyermek a szeretteire van utalva. Ebből a gondolatmenetből kiindulva nem vigasztal a tudat, hogy legalább esélyt kapnak. Mert az eséllyel már csak akkor tudnak élni, amikor nagyobbak. Na de a kicsik?
"De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél."
Nagyon kesze-kusza érzelmeket váltott ki belőlem a történet. Hol azt éreztem, hogy én erre a világra nem hozok több gyermeket, hol meg azt, hogy de igen, hisz szeretném. Úgyhogy Fallaci jól összekuszált a gondolataival. :oD
A történet mély érzelmeket tartalmaz, ugyanakkor nagyon jól bemutatja egy embrió, magzat fejlődését is.
És mivel a címe az, ami, így sejteni lehet, hogy mi lesz a történet vége. ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése