Az autizmusról tudni lehet, hogy nem betegség, hanem egy állapot. Gyógyítani nem lehet, de nyilván segíteni lehet abban, hogy az állapota az egyénnek javuljon. Spektrumzavarnak is nevezik másképp amiatt, mert a súlyossága a legenyhébbtől a legsúlyosabbig terjedhet.
Autisztikus tünet, ha a kisgyerek magába zárkózik, a külvilágra nem reagál. Barátkozni nem tud, nem tudja megfelelően bekódolni mások érzelmeit. A testi érintkezés zavarja, a szemkontaktust kerüli. A beszédfejlődés is elmaradhat. Ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, akár megszokott sorrendben, ezeknek a felborulása dührohamokat válthat ki. Kényszermozgások léphetnek fel és még sorolhatnám a tüneteket.
A történetben szereplő David súlyosan autista kisfiú. Életét lényegében a fogantatása előttről követhetjük nyomon 11 éves koráig az édesapa emlékei alapján. Nagyon jól bemutatja a visszaemlékezés a tüneteket, az egészségügy és az emberek reakcióit egy autista gyermekre. Megdöbbentett, amikor kiküldték Davidet és a szüleit egy kórházból, mert a kisfiú épp nagyon üvöltött. Persze, megértem egyrészt a kórházi dolgozókat, hisz a betegeknek pihenésre, nyugalomra van szükségük, nem pedig egy üvöltöző, törő-zúzó kisgyerekre, de ugyanakkor sajnáltam a szülőket, akik egyedül maradtak a gyermekük problémájával és pont a segítség miatt vitték őt kórházba. És ott van David, ki tudja mindeközben ő mit élt át.
Az emberek hozzáállása pedig döbbenetes. A beszólások, a sértegetések, hihetetlen. Semmi tolerancia, empátia. Bár könnyen beszélek addig, amíg nem épp az én gyerekemnek mennek neki, de azért megrázó volt olvasni, hogy a felnőtteknek egyszerűen nem esett le David "mássága", egy 5 éves kislány meg azonnal érzékelte.
Ugyanakkor néha a szülőket se értettem. A vége felé már úgy éreztem, mintha mindent "poénra" vennének. Ismétlem, hála az égnek nem autista a gyerekem, de azért ha hozzám vágna a boltban egy üveg sört egy autista kisgyerek, természetesen remélhetőleg megértő lennék az adott szituációban, de ettől függetlenül lehet, hogy nem épp a megfelelő reakciónak tartanám a szülőtől az "1:0 neked kisfiam" megjegyzést. Persze, megértem, hogy egy idő után a szülőknek valahogy természetessé válnak ezek az események, megunják a magyarázkodást, de a vége felé sok fura szituációt olvastam, amiket nem értettem.
Sajnáltam, hogy David bátyja kimaradt a történetből. Egyszer került igazán az olvasó szeme elé, utána már nem. Érdekelt volna, hogyan élte meg ő a testvére másságát. Azt, hogy Davidnek szabad volt a Tv előtt vacsoráznia, mert ő "David", neki pedig nem. Vajon hogy reagált az engedményekre, amiket csak a testvére élvezhetett? Milyen gyerekkora volt? Mennyi ideje jutott rá a szüleinek igazából?
Kicsi furának találtam az apa szemszögét is. Tán jobban a szívemhez nőtt volna egy édesanya visszaemlékezése, ugyanakkor meg jó is volt az apa szemszögéből olvasni a történteket, szóval ez kettős érzelmet váltott ki belőlem. :o)
Olvasmányos, tényleg jól össze van foglalva, láttam magam előtt David tüneteit, a szülők nehézségeit is átéreztem. Ajánlom a könyvet mindenki figyelmébe! Ha valaki sorstársa a szülőknek, épp azért. Ha valaki autizmusra gyanakszik, akkor azért. Tényleg elég részletesen kitér a tünetekre. Ha valakit érdekel a téma, akkor meg azért. Megrázó, olvasmányos, elgondolkodtató valós történet.
,5
Megjelenés: A Real Boy (2007.)/ Egy kisfiú (2009. GABO Kiadó)
Oldalszám: 245
Ára: 2490
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése