Renée Rosen: Babaarc

Eredeti címe: Dollface 

Kiadta: I.P.C. (2014.) 

Oldalszám: 368 

Forrás: könyvtár 

Értékelésem: 

A fülszöveg

„A tizennyolc éves Vera Abramowitz elhatározza, hogy kitör a szegény környékről, ahol gyermekkorát töltötte, és sokkal izgalmasabb életet fog élni, mint az őt egyedül felnevelő édesanyja. Rövidre vágatja a haját, és a térdét látni engedő ruhákban, vastagon kirúzsozott ajkakkal beleveti magát a chicagói éjszakába. Ilyenkor a nappal gépírónőként dolgozó lány vad charlestont jár, és csinos pofikájával kiérdemli a Babaarc becenevet.

Álma hamarosan beteljesülni látszik: egyszerre két fiatalembert is meghódít – az egyik egy jóképű és gazdag bártulajdonos, a másik nem annyira gazdag, de annál sármosabb szerencsejátékos. Mellettük végre bejut abba a csillogó világba, amelyről mindig is ábrándozott. Úgy gondolja, legnagyobb problémája az, hogy a két férfi közül melyiket válassza. Ám egy nap rádöbben, hogy mindkét szeretője gengszter, ráadásul két szemben álló banda tagjai. Vera váratlanul a szesztilalom idején kirobbanó gengszterháború kellős közepén találja magát – az Al Caponéval szemközti oldalon.”

Hogy tetszett?

Ezt a könyvet kimondottan azért emeltem le a könyvtár polcáról, mert amikor megpillantottam beugrott, hogy olvastam a molyon egy olyan értékelést róla, mely szerint zseniálisan meg tudja eleveníteni a 20-as évek Chicagóját. Nem csalódtam a történetben, mert tényleg nagyon izgalmas és olvasmányos volt. Egy fiatal lány, aki többre vágyik annál, mint amit az élettől remélhet, megismerkedik egy sármos,titokzatos pasival, aki nem is akárki, Al Capone ellensége.

„Ők pedig nem tudták, hogy a bíborvörös a kedvenc színem, mint ahogy azt sem, hogy egész életemben arról álmodtam, hogy beleszeretek egy lélegzetelállítóan jóképű férfiba, aki egy nap fél térdre ereszkedve szerelmet vall nekem, gyémántgyűrűt húz az ujjamra, és segít, hogy örökre magam mögött hagyjam a szörnyű múltat. Lehet, hogy túl sok lányregényt olvastam, túl sok romantikus filmet láttam, de akkor is úgy gondoltam, hogy egy történetnek boldog véget kell érnie.”

Pénzről, vérről, gengszterekről, háborúról, állandó félelemről és keménységről szól a Babaarc, aminek sajnos a vége előre borítékolható. Van ebben a könyvben aztán minden. Nem csak izgalom és félelem, hanem mély érzelmek és könnyek is. Renée Rosen szerintem is remekül megelevenítette ezt az időszakot, így bátran merem a könyvet a figyelmetekbe ajánlani.

Lakatos Levente: Felhasadó sebek

Kiadta: Magánkiadás (2016.)

Oldalszám: 116 

Forrás: szerző 

Értékelésem: 

Szigor #5

A fülszöveg

„Ha véletlenek nincsenek, egészen biztosan a sors akarja úgy, hogy Liza és Igor újra találkozzanak. Pusztán azért, hogy packázhasson velük… A páros megpróbált egymás nélkül élni és úgy tűnt, hogy ha botladozva is, de sikerült új utakra találniuk. A józan ész viszont most újra összecsap a lüktető vággyal, miközben az árnyékban meglapul és sunyi módon, ugrásra készen figyel a legádázabb ellenfél: a politikai érdek.
Ez az e-könyv rész a kétszeres Aranykönyv-díjas szerző Szigor sorozatának második, A pillangók ébredése című papírkötetében is szerepel.”

Hogy tetszett?

Egy kis túlzással, de szerintem bátran állíthatom, hogy egész jól végigkövettem eddig Levente munkásságát, jóformán a kezdetektől. Fantasztikusnak tartom, ahogy a történeteiről történeteire folyamatosan fejlődött az évek alatt. Nem tapasztaltam a könyvei minőségében hullámzást, csak emelkedést. Az i-re a pontot pedig egyértelműen feltette a Szigor sorozata, melyet egyszerűen imádok.
Mivel e-könyvben olvasom a részeket, így részletekben jutok az információkhoz és tán így annyira nem izgalmas az egész, mintha egyben tudnám olvasni a történteket, nem kellene várnom 100akárhány oldal után, hogy megjelenjen az újabb rész, folytatni tudjam a sorozatot, de ugyanakkor ennek is megvan a varázsa. A várakozás, az izgalom, a titokzatosság, hogy hogyan fogja Levente keverni a szálakat, mire számíthatok majd a folytatásban? Nagyon kitérni erre a kis 116 oldalas részre kitérni nem akarok, pusztán csak annyit jegyeznék meg, hogyha szeretitek a romantikus, erotikusabb történeteket, akkor semmiképp se hagyjátok ki ezt a sorozatot, nem fogtok csalódni! Én kicsit szkeptikus vagyok a mai hazai szerzőkkel szemben, de Levente az egyik olyan írónk, akinek a munkásságára véleményem szerint oda kell figyelni. Úgyhogy hajrá, olvassátok! ;o) 

Zakály Viki: Egyszeregy

Kiadta: Libri (2016.)

Oldalszám: 336

Forrás: kiadó

Értékelésem:

Gábriel-duológia 1.

Miről szólt?

"Van ​​egy srác, akit bármikor felhívhatsz. Egy srác, akinek sok lány tudja a számát, aki egyetlen éjszakára a Tiéd lehet, és egyszeriben megváltozik az életed. Tudja, ki vagy, mit szeretsz, hová tartasz. Szigorú szabályokat kell betartanod, ha vele akarsz lenni. Soha többé nem találkozhattok, nem hív, nem válaszol, egyszerűen eltűnik az életedből. Egyetlenegyszer lesz csak a Tiéd. De teljesen soha nem kaphatod meg.

Liza, egy női magazin újságíró gyakornokaként próbál boldogulni, de a vérmes főszerkesztőasszony mindent megtesz, hogy megkeserítse a napjait. Egyedül segítőkész kollégájára, Barnira számíthat, akinek mindig kisírhatja magát. A sármos ex, Adrián újra feltűnik a lány életében, de csak szerelmi pótléknak tartja Lizát, aki így sem tud ellenállni neki…
Amikor a lány egy riport kapcsán felhívja azt a bizonyos számot, és találkozik a titokzatos Gábriellel, tudja, hogy nagyobb a tét, mint holmi újságírói babér. Mindketten súlyos titkot őriznek, mindketten kaptak már halálos sebet, és mindkettőjüknek szüksége van arra, amit a másik adhat… csak egy a gond, az éjszaka véget ér, és soha többé nem találkozhatnak. Vagy mégis?
Zakály Viktória a nagy sikerű Szívritmuszavar és Hanna örök fiatal írónője legújabb regényében egy izgalmas városi legenda nyomába ered: vajon tényleg megválthatja az életedet valaki, akivel csak egyetlenegyszer találkozol? És lehet belőle örök szerelem
Ébren tart a vágy, az izgalom, a szenvedély. Ez az INSOMNIA könyvek birodalma. Ne várd a hajnalt, olvasd ki az éjszakát!"

Hogy tetszett? 

Az írónőtől korábban már megjelent 2 könyvét (Hanna örök, Szívritmuszavar)  is olvastam, de ami a legfontosabb, hogy nagyon tetszettek, mély nyomot hagytak bennem, így nem volt kérdéses, hogy az Egyszeregyet is olvasnom kell. Azt már a fülszöveg elolvasásakor is éreztem, hogy Viki nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, a Gábriel-dualógia teljesen más, mint a Szívritmuszavar és hát jól éreztem. Nem mondhatom azt, hogy csalódtam, de azért valamilyen szinten másra számítottam.

Elég lassan indult be a történet, az elején elég nyögve-nyelősen haladtam vele. Fura volt elképzelnem az egész szituációt, hogy van egy pasi akit ha felhívsz, akkor egyetlenegyszer a tiéd lehet és hű, meg há, olvadsz majd a gyönyörtől. És mindezt persze nem prostitúció keretében, hanem tök egyszerűen csak jót akar tenni a nőknek. (Hm?????) És akkor itt jön képbe a női főszereplőnk, aki hatalmas véletlen folytán hall erről a srácról és a nyomába ered. Aztán ahogy lennie kell, naná, hogy beleszeret, majd jön a nagy sírás-rívás.
Ha kőszívű lennék nyugodtan mondhatnám azt, hogy na de mégis mi a fenét gondoltál kislányom? Hogy majd PONT TE, naná, hogy pont te megváltoztatod majd a srácot, feladja a múltját és a "karrierjét", hogy csak a tiéd lehessen? Ugyan már! Ilyen a tündérmesékben van! És hát persze a regényekben. ... Úgyhogy én is számítottam a boldog végre, mert miért is ne.

Félre ne értsen senki, nem volt rossz az Egyszeregy, de az tény és való, hogy más, mint a szerző előző két kötete. Más a téma, merészebb, jóval kevesebb maradandó érzést, gondolatot hagyott bennem és emiatt hiányérzetem is maradt. Szerettem azt Vikiben, hogy a sorai elgondolkodtattak, sebet ejtettek rajtam. Az Egyszeregy inkább volt tucattörténet, mint bármely téren is kiemelkedő mű.

"-Csodálatos a magyar nyelv. Tudtad, hogy a basz ige minden egyes igekötővel értelmes szót alkot? Próbáld ki!
Lenyelem az utolsó falatot, és az égre nézek, úgy gondolkodom. Végigsorolom, és tényleg, igazából mindegyiknek van értelmes, és ami még megdöbbentőbb egyiknek sincs köze a szexhez."

Szórakoztatott, nem volt rossz, de a Szívritmuszavart jóval erősebbnek érzem. Nem rossz, de egyszerűen nem tudom nem összehasonlítani a három kötetet. Tán, ha nem olvastam volna azokat akkor jobban áradoznék erről, de ez van.
Ettől függetlenül ajánlom a figyelmetekbe!

Amy Kathleen Ryan: Szikra

Eredeti címe: Spark
Kiadta: Maxim (2014.)
Oldalszám: 384
Forrás: könyvtár

Ragyogás 2.

Miről szólt?

"Waverly, Kieran és Seth versenyt futnak az idővel – és mivel az emberiség jövője a tét, nem hibázhatnak…

Miután az életét kockáztatva sikerült megmenekülnie az ellenséges hajóról, Waverly végül visszajut az Empyreanre. Az utolsó hónapokban egyedül az otthon emléke tartotta életben… csakhogy ez az otthon semmiben sem emlékeztetett arra, amit maga mögött hagyott. Fogságba esett szüleit az Új Látóhatáron kellett hagynia, most pedig szembesülnie kell azzal, hogy Kieranból szigorú vezető lett, aki Seth ellen hangolta a legénységet. Mi történt a régi Kierannal? Waverly immár nem tudja, kiben bízhat. És az egyetlen ember, akiben hinni szeretne, az a hajó ellenségének kikiáltott ragyogó rosszfiú, Seth. Waverly pontosan tudja, hogy minden még rosszabbra fordul, ha nem szabadítják ki a szüleiket, de fogalma sincs, hogyan csinálják…"

Hogy tetszett?

Hm. (És akkor most itt megtorpant a gépelés közben. Hol is kezdjem?) Miért is vettem kézbe? Egyértelműen csak azért, mert haladni akartam a 2016-os Várólista csökkentésemmel, hátha sikerül behoznom a lemaradásomat és teljesítenem a kihívást, de ez végül nem jött össze. Szóval emiatt határoztam el, hogy nekikezdek az olvasásának, na meg emlékeztem arra is, hogy az első rész tetszett, kíváncsi voltam, hogy így lesz-e ez a folytatással is. Hát nem lett így.
Vagy azért, mert volt bennem egy kis muszáj érzés az olvasása során és emiatt haragudtam rá tudat alatt. (Nem hiszem, de ki tudja, mostanában a hormonjaim nem kicsit szórakoznak velem.)
Vagy a műfaj megfigyelhetően kezd egyre távolabb állni tőlem, egyre inkább úgy érzem, hogy a YA jelenleg kevés nekem, más olvasmányok felé hajlok inkább.
Vagy teljesen egyszerűen a folytatás igenis gyengébb lett.

Egyszerűen egyik szereplőt se tudtam igazán közel érezni magamhoz. Kieran egy hatalmaskodó dög lett, aki az agyamra ment. Megértem én, hogy valakinek át kellett venni a parancsnokságot, ha már felnőttek nélkül maradtak és ez nem kis felelősség, teher egy fiatalnak, de akkor se tudtam megkedvelni a srácot és szorítani neki, hogy ne hibázzon.

"– Hihetetlen, mit meg nem úsznak azok, akiknek elég hatalmuk van."

Waverly. Hát. Megmaradt bennem egy munkásruhát viselő, csavarkulcsot a kezében tartó lánynak, aki a földeken gépeket szerel és ennyi. Az meg, hogy néha röpköd és veszélyes magánakciókba kezd, ha úgy hozza a dolog ... hát. Nem lett a szívem csücske na.
Seth. Tán még ő volt a legszimpibb szereplő a hármasból. Kár, hogy semmi emlékem nem maradt az első részből azzal kapcsolatban, hogy akkor melyik srác volt a szimpatikusabb.

"Seth egész életében meg volt győződve róla, hogy mindenkinek van egy sötét oldala, és hogy mindenkiből elő lehet hozni az embertelenséget."

Összességében a második rész megközelítőleg se tudott lekötni annyira, mint az első rész és a tetszésemet se nyerte el, úgyhogy szerintem én ennyiben is hagytam a széria olvasását. El kell fogadnom, hogy évekkel ezelőtt a YA le tudott kötni, de már kezd idegesíteni és távol állni tőlem.
De mindezektől függetlenül a tizenéves, fiatal huszonéves olvasók figyelmébe tudnám ajánlani a trilógiát!

Zlata Filipović: Zlata ​naplója

Kiadta: Victoria (1994.)
Oldalszám: 196
Forrás: könyvtár

Miről szólt?

A fülszöveg

"Az ​​utóbbi hónapok legnagyobb könyv-világszenzációját tartja kezében most az olvasó: egy tizenhárom éves szarajevói kislány naplóját, amelyből a szemtanú hitelességével végigkísérhető az ott dúló háború, annek kitörésétől egészen napjainkig. Érdekes és felkavaró könyv, az „Anna Frank naplója” méltó és örökérvényű társa. Néhány rövidített részlet belőle:

1991. szeptember 29. vasárnap
Tegnap Ivana születésnapját ünnepeltük. Szuper buli volt. Teleettük magunkat kiflivel, szendviccsel, és ami a legfontosabb: tortával. Ivana fiúkat is meghívott. Táncversenyt rendeztünk, és én győztem. Jutalmul egy ékszeres dobozt kaptam.
1992. április 4. szombat
Ma van a muzulmánok nagy ünnepe, a Bajram. Az utcán alig van ember. Biztosan az ágyúktól félnek, pedig nem is volt semmiféle támadás. Úgy látszik, Anyunak volt igaza, és csak rémhír az egész.
1992. április 18. szombat
Lőnek, mindenfelé gránátok hullanak. Anyu állandóan sír. Megpróbálja titkolni előlem, de én mindent látok. A békének lőttek. A háború váratlanul berobbant a városunkba, a házunkba, az agyunkba, az életünkbe.
1993. január 26. kedd
Katasztrófa. Nem bírom tovább, mindenből elegem van. Én is emberi lény vagyok, az én értelmemnek is van határa. Talán megölöm magam, ha azok az őrültek ott kint nem előznek meg.
1993. október 19. kedd
Alexandra elment Párizsba, és elvitte a naplómat. Ki fogják nyomtatni, az emberek elolvassák, és legalább néhány órára velem lesznek itt, Szarajevóban. Én pedig tovább írom feljegyzéseimet nyomorúságos életemről."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén, hogy erről a könyvről nem hallottam addig, amíg véletlenül a könyvtár polcán meg nem pillantottam. Nem tudnám megmondani, hogy miért szúrt szemet, szerintem a mérete miatt, mert annyival kisebb volt, mint más könyv a sorban, aztán meg a címe nem hagyott nyugodni. Imádom a naplókat és még jobban azt, ha a napló igazi napló. Zlata naplója pedig az. Egy 13 éves kislány sorai arról, hogyan éli meg a szarajevói háborút.

Még egy vallomással tartozom: bár már olyan kicsi nem voltam, amikor a háború kezdetét vette (1992.), ettől függetlenül jóformán semmi nem maradt meg bennem ezzel kapcsolatban. Sőt, valamiért van egy olyan érzésem is, mintha történelemből se nagyon tanultuk volna vagy ha mégis, akkor csak futólag érintettük. Így egyszerűen nem rendelkeztem sem történelmi ismerettel, sem emlékkel a napló elolvasása előtt a háborúról.

De nap csak amiatt landolt végül a kosaramban, hogy egy tényleges naplóról van szó, hanem maga a tudat miatt, hogy egy olyan kislány sorai vannak megörökítve az oldalakon, aki háborús övezetben élte a mindennapjait. Természetesen egyből a szíriai háború jutott eszembe (ami jelenleg nagyon aktuális), a netet elárasztó felvételek sérült gyerekekről, lerombolt házakról, romokról mindenfelé. Jelenleg is rengeteg gyerek él ezen a területen, akik tán ugyanazokon mennek keresztül, mint Zlata, ha nem rosszabb dolgokon.

Így hát hazavittem és nekikezdtem.
Nehéz értékelni, hisz egyrészt egy 13 éves kislány sorairól van szó.
Másrészt ez nem regény, hanem a valóság.
A napló célja nem az volt, hogy egyszer kiadásra kerüljön és másokat "szórakoztasson", hanem egy kislány magának írta emlékül.
Így hogyan lehetne értékelni? Nehezen. A gondolatok, az írásmód olyan, amilyennek szerintem egy 13 éves kislánynak lennie kell. A napló a sajátja. Úgy fogalmaz benne, ahogy akar. Nyilván, ha szórakoztató irodalom lenne, akkor lehetne benne hibákat találni, de nem az. Amiről pedig szól. ... Abba szintén nem lehet belekötni, hisz a valóság.

Nem egy olyan napló, ami maximálisan le tudott volna kötni, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam Zlata és a családja sorsának az alakulására, így nagyon sajnáltam, hogy minden megszakadt, amikor a naplót külföldre vitték, hogy kiadják. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi történt a háború végéig velük és utána.

Julia Quinn: Sir Richard Kenworthy titkai

Eredeti címe: The Secrets of 

Sir Richard Kenworthy (2015.)

Kiadta: GABO (2015.)

Oldalszám: 414

Forrás: könyvtár

Értékelésem:

Smythe-Smith Kvartett 4.

Miről szól?

A fülszöveg

"Sir ​​Richard Kenworthynek kevesebb, mint egy hónapja van, hogy feleséget találjon magának. Tudja, hogy nem lehet túl válogatós, de amikor meglátja a csellója mögött elbújó Iris Smythe-Smitht a hírhedt családi zeneesten, úgy véli, kincsre bukkant. Iris pontosan az a fajta lány, akit első pillantásra észre sem vesz az ember… sőt másodikra sem, de mégis van benne valami… valami forr a felszín alatt, és Sir Richard tudja, hogy ő az igazi.
Iris Smythe-Smith megszokta, hogy alábecsülik. Szalmaszőke hajával és csendes, visszafogott intelligenciájával hajlamos beleolvadni a környezetébe, és számára ez így nagyon is megfelel. Így aztán, amikor Richard Kenworthy ragaszkodik hozzá, hogy bemutassák, Iris gyanakodva fogadja. A férfi udvarol neki, elbűvöli, és minden szempontból olyan benyomást kelt, mintha beleszeretett volna, de Iris nem igazán tudja elhinni, hogy ez így lenne. Amikor pedig a férfi házassági ajánlatát követően a lány kompromittáló helyzetben találja magát, amely után nem marad választása, kénytelen azt hinni, hogy a férfi titkol valamit… Bár a szíve azt súgja, mondjon igent."

Hogy tetszett?

Mivel már olvastam a sorozat előző köteteit, így természetesen nem maradhatott ki a sorból a következő sem. Főleg azok után, hogy a 3. részben Iris többször feltűnt, így nagyon kíváncsi lettem az ő történetére. Csalódtam-e? Nem.

Miközben olvastam a történetet többször felötlött bennem a gondolat, hogy a fenébe csinálja Quinn, hogy a történeteinek a főszereplőit, a szálakat, így tudja keverni és fel-felemlegetni őket a köteteiben. Itt pl. szóba kerülnek a Bridgertonok, de a Bevelstokeok is, de még a Minden és a holdban feltűnt Henriett is. Hihetetlen, hogy ennyire egyben tudja tartani a kitalált szereplőinek a történeteit, így keverni a szálakat és felemlegetni őket. Kalapomat emelem előtte, hogy nem zavarodik össze. :oD

De térjünk vissza a történetre.
Iris is a szerencsétlen Smythe-Smitht család sarja, így akik ismerik őket nem kell bővebben kifejtenem, hogy ez mit is jelent. :oD

"  – És a csellónál… – húzta végig az ujját Winston a műsorfüzet lapjain, míg megtalálta a megfelelő helyet. – Miss Iris Smythe-Smith.
    – És vele mi a baj? – kérdezte Richard, mert valószínűtlennek tűnt, hogy semmi gond ne legyen a lánnyal.
    Winston vállat vont.
    – Amennyire tudom, semmi.
    Ami nyilván azt jelenti, hogy jódlizik a szabadidejében. Amikor éppen nem állatokat töm ki.
    Krokodilokat."

Aztán megjelenik a színen Richard, akinek valamiért sürgősen feleséget kell találnia és úgy gondolja, hogy Iris lesz a tökéletes ara. Az olvasónak fogalma sincs arról, hogy a férfi miért siet ennyire, de azt sejteni lehet, hogy valamit nagyon titkol és a célja eléréséhez szüksége van egy feleségre. Attól se riad vissza, hogy a kiválasztottat kompromittáló helyzetbe hozza, ezzel sürgetve meg a házasságot.
Ettől függetlenül nem éreztem ellenszenvet a férfi iránt, mert éreztem, hogy bár rejteget valamit, de az valami olyasvalami lehet, amit Iris meg fog neki bocsátani, mert hogy szerelem lesz ebből az egészből, az nem volt kérdéses.
Aztán természetesen kiderül Richard hatalmas titka és hát igen. ... Nem számítottam arra, hogy az lesz a helyzet, ami lett, de annak örülök, hogy a történet végére minden jó és szép lett. :o)

Kedveltem a főszereplőket, a cselekmény is kellemes volt, bár most a humor véleményem szerint háttérbe húzódott.

Jelentem: vagyok és élek 2.0

Tudom, január nem épp mostanság volt és akkor megígértem, hogy igyekszem újra rendszeresen jelentkezni és hát ez nem jött össze. Olyan szinten nem, hogy még a blog 7. születésnapjáról is elfeledkeztem. :o( Pedig aki a molyon követ az láthatja, hogy olvasni ugyanúgy olvasok, csak mostanság valahogy az írás nem ment.

Januárban megosztottam veletek a jó hírt, hogy kisbabát várunk. Az első kb. 3 hónapban sem energiám, sem kedvem nem volt leülni az egész napos irodai munka után még itthon is a gép elé és pötyögni, így csak halmozódtak az elolvasott könyveim számai. Aztán amikor az energiám visszatért (vagyis nagyjából amikor elkezdődött a második trimeszter), a kedvem ettől függetlenül nem jött meg. Olvasni olvastam, de egyszerűen akárhányszor leültem hétvégente, hogy akkor most pötyögök, összehozok pár ép kéz-lábnak megfelelő gondolatot -vagy legalábbis valami olyasmit- kb. addig jutottam, hogy megnyitottam a blogon egy üres bejegyzés sablont. Egyszerűen nem ment. Csak néztem az üres oldalt, majd a billentyűzetet, de akármit is pötyögtem le, valahogy nem tűnt jónak, igazinak. Aztán eljutottam odáig is, hetek teltek el, de magát a blogot se nyitottam meg, hogy egyáltalán létezik-e még. A lehető legtávolabb kerültem a blogomtól, a könyves blogok világától. Egyszerűen csak visszavedlettem olvasóvá és odalett a blogos. Hogy jó volt-e így? Igen. Akkor erre volt szükségem. Sorban faltam a könyveket, még a molyon se jutottam el az értékelésekig -igyekszem majd pótolni azért őket-, nem hogy a bejegyzésekig. Persze néha végigfutott bennem, hogy mit tudnék erről írni itt, de aztán amikor végigfutott bennem az is, hogy na akkor megpróbálod? végül mégis megingattam a fejemet és hagytam az egészet a csudába.
Most mégis miért vagyok itt újra? Mert pótolni szeretnék. Újra kezdem érezni az ingert, hogy írnom kell, megosztanom a véleményeimet az olvasmányaimról. Ahogy nő a pocak -kezdek én is elnehezedni, túl vagyunk már a 2az1ben felén- , kezdek lassulni, újra elmélkedni, kicsit magamba fordulni. Így hát nekiálltam a pótlásoknak és a folytatásnak. ;o) Még pár hónapom van a Kicsi születéséig. :oD